Mi lenne, ha… Bezerédi Zoltánnal

Amikor 2015-ben felköltöztem Budapestre, sokat sétálgattam a Ferenciek tere
és a Deák tér környékén, és egyszer Ön jött velem szembe.

Szerencse kérdése.

Nekem sokat jelentett, hogy egy ilyen legendás színésszel találkozhattam az
utcán, mivel vidéken addig nem sűrűn ért ilyen impulzus.

Honnan származik?

Egy Szabolcs megyei kis településen, Jékén nőttem fel; Kisvárdától néhány
kilométernyire van. Nagyon szerettem volna akkor köszönni Önnek, de nem volt
elég bátorságom. Mi lett volna, ha megszólítom?

Biztos visszaköszönök, és beszélgettem volna veled. Hacsak nem siettem volna valahová. Egyébként nem nagy kunszt velem találkozni ezen a környéken, hisz gyakran közlekedem a Katona és a Kamra között, egyikből a másikba.

Amikor 1973-ban leérettségiztem, a Villamos Automatika Intézetnél kezdtem
el dolgozni. Rádió- és televízióadók szervizével foglalkoztunk, szünetmentes
áramtechnikát csináltunk, és Kisvárdán is volt egy mikrohullámú adó, ahová
lejártam karbantartani. Úgyhogy jól tudom, hol van Kisvárda. Nagyon messze.
Emlékszem, mindig Barkasszal mentünk. Akkor még nem volt sztráda, a régi hármas
úton közlekedtünk.

Mikor tapasztalta meg, hogy észreveszik az utcán?

Már amatőr színjátszóként is, amikor a rákospalotai Perem Színháznál
voltam. Megjegyzem, akkoriban a színészek imázsa nagyobb volt, mint most. Több
dolog miatt is különlegességnek számítottunk. A színpad eleve följebb van, az
ember kiemelkedik és meg van világítva. Minden azt szolgálja, hogy az ember
személyisége misztifikálva legyen, miközben minket pont az vezérel, hogy minél
emberibbek és egyszerűbbek legyünk. A hely mégis fölfelé tolja az embert.

Gyerekkorában azért is akart színész lenni, hogy híres és sztár legyen,
nyilatkozta. Jól érzem, hogy a bulvármédiát tudatosan tartotta távol magától?

A bulvármédia hamis. Mi igyekszünk valaminek a legmélyére lemenni, a legsötétebb dologból is az igazi értéket kibányászni. Ők viszont csak a felszínes csillogásból mazsoláznak. Az engem nem érdekel.

Hűséges és elkötelezett azokhoz a színházakhoz, amelyekben dolgozott vagy
dolgozik.

Nemcsak azért, mert hűséges típus vagyok, hanem mert ezekben a színházakban van az a fajta munka, amit szeretek, és a kettő jól találkozik egymással. Szeretek egy közösség része lenni. A kaposvári színházat is a családomnak tekintettem, ahogy a Katonát is. Ebben tudok jól feloldódni. A színházcsináláshoz tudni kell hibázni, de az ember csak ott tud hibázni, ahol olyan közeg van, amelyik ezt jól viseli. Ha valaki mindig mindent egyből megcsinál, az gyanús. Ki kell kínlódni a dolgokat. Ez a velejárója, a hiba ugyanis kitermeli a jót. Major Tamás szeretettel idézte József Attilát: „Aki dudás akar lenni / pokolra kell annak menni.”

Melyik a legemlékezetesebb hibája?

Rengeteg van. Színházi bakikról és sztorikról könyvek jelennek meg, de én
mindet utálom, mert a színész mindegyikbe belehal. Amikor sztori lesz belőle,
az már a feloldozás része. Ha egy szó nem jut eszembe a színpadon, de helyette
a szinonimát ügyesen használom, úgy tűnik, hogy minden zökkenőmentesen megy
tovább, hisz senki sem vette észre. De az ott egy kis halál volt. A
bulvárújságírás ebből a kis halálból sztorit csinál, kiszínezi, ez viszont
engem nem érdekel; inkább fájdalmas, mint jó emlék.

Idővel sem szépül meg?

Nem! A büfében kiparodizálhatjuk egymást, de attól még nem lesz szebb. A
néző ilyenkor ki van zárva a történetből, és nem az teljesül, amiért beült a
színházba, hogy én szórakoztatom őt.

Mi kell ahhoz, hogy a színész otthonosan érezze magát a színházban?

Ezen a pályán a saját hang megtalálása a legnehezebb. Ez az, ami által
folyamatosan önazonos tudok lenni. Ehhez emberileg és színészileg is meg kell
erősödni. Ha valaki csak kutyul valamit, dolgozhat rajta akármennyit, a
végeredmény merev és idegen lesz. Az alaphang megtalálásához nélkülözhetetlen a
bizalom és a közösség; csak ebben tud jól megszólalni az ember, és csak így
mozoghat otthonosan a színházban.

Igyekszik minél többet olvasni, mondta egy interjúban. Ha könyvet írna,
milyen műfajú lenne?

Korábban megpróbálkoztam az írással, hiszen már több darabot és regényt dramatizáltam, de ebben a műfajban eddig terjed az én kvalitásom. Minden alkalommal megéreztem, hogy mennyire nehéz egy-egy mondatot létrehozni, és úgy már nem ment. De úgy érzem, mintha íróként nem lennének saját mondataim, ezért inkább nem is forszíroztam a dolgot.

Ez nem olyan, amiben segítséget lehet kérni?

Nem tudom, hogy akartam-e, ugyanis kevés volt az a holtidő, amikor ezzel
foglalkozhattam volna. Azon szerencsés emberek közé tartozom, akiket
folyamatosan elláttak munkával. Nagyon ritkán fordult elő, hogy nem azt
csináltam, amit szerettem, de ha volt is ilyen, olyankor is azt kerestem,
amivel szívesen foglalkozom. És inkább a saját területeimen rajzolgattam
szélesebbre a palettát.

Ilyenek az önálló estjei: a Bagatell és az Esterházy-est.

És most csinálom a harmadikat: Kácsor Zsolt Cigány Mózes című könyvéből a Genezis résszel foglalkozom. Még tanulom. Egyelőre izgalmas meló, aztán meglátom, mit sikerül kicsikarni belőle. A pandémia alatt sokat olvastam, és az olvasás révén a kezem ügyébe akadtak olyan könyvek, amik munkaanyagnak tűntek.

Van olyan vers, amihez mostanában valamiért nagyon kötődik?

Nincs ilyen. Egyrészt kapok olyan ajánlatokat, hogy mit érdemes elolvasni.
A legutóbbi ilyen Vörösmarty Mihály Előszava volt. Másrészt szívesen
mazsolázok verseskötetekből, és választok ki belőlük verseket. Ezeket általában
kiteszem az íróasztalomra, és vagy megtanulom, vagy nem, de sokat foglalkozom
velük. Egyébként beszédtechnikát tanítok, és főleg verseket dolgozunk fel, így
a „gyerekeim” verseit is tudom. Igyekszem jókat adni nekik, s miközben mondják,
azáltal valamennyire én is megtanulom őket, a gondolatukat mindenképp.

Könnyen tanul?

Ez vegyes: igen is meg nem is, mert különböző fajtájú szövegek vannak: van, ami villámgyorsan bemegy a fejembe, és van, amivel küszködöm. Nem biztos, hogy a tanulással van probléma, hanem azon múlik a dolog, hogy szeretem a szöveget egyből készre tanulni. A sok párbeszéd például gondot okozhat, hiszen ilyenkor szét van tördelve a szöveg, ezért a zeneiségét nem tudom felépíteni. Az egybefüggő szövegeknek viszont saját belső szerkezetük van, így azokat könnyebben megtanulom.

Van olyan dal, ami mindig felvidítja?

Mindig más. A zeneirodalom olyan csodálatos és gazdag, hogy az ember
folyton talál olyan szöveget vagy dallamot, ami izgalmas a számára. A gyerekeim
nagy zenerajongók, és mivel más korosztályhoz tartoznak, más zenéket
hallgatnak. Én pedig kíváncsian hallgatom őket velük. Megjegyzem, nagyon
érdekesek és izgalmasak. Persze van, ami nem tetszik. A feleségem pedig zenész,
így tényleg könnyű helyzetben vagyok.

Melyik képzőművészeti alkotást látná szívesen a nappalijában?

Vannak festmények a nappalimban. Keserü Ilona-rajongó vagyok, nagyon szeretem a képei színességét és az érdekes formavilágát. Van tőle néhány szitanyomatom. Fehér Lászlót és Csernus Tibort is nagyon szeretem, és nagy kedvencem a kolumbiai Fernando Botero. A régiek közül Brueghel képeiért vagyok oda, teljesen színház. Amikor Bécsben jártam, megnéztem a Bábel tornya című festményét, amely az 1500-as években készült, de olyan anyagtechnikával lett megfestve, amely UV-fény hatására egészen más kép benyomását kelti, pedig akkoriban még nem is létezett az UV.

A társművészetekben is úgy van, hogy az alkotók pontosan, aprólékosan, az utolsó mozzanatig kidolgoznak mindent. Egy verset sem lehet akárhogy mondani: minden betű meg van tervezve. Esterházy Péter, miután megnézte az estemet, nagyon finoman annyit mondott, hogy az „akkor… amikor” szándékosan van úgy a szövegben, tehát mondattanilag nem rossz, hanem én értelmeztem rosszul. Ekkor megértettem, hogy a szerző pontosan tudja, mit művel, ezért nem szabad hibaként kezelni vagy azt hinni, hogy félvállról vette a dolgot. És azt sem tudhatom, hogy hány óra munka van abban, míg egy szó a helyére kerül.

Ha találkozna egy idegennel a vonaton, aki semmit sem tud a magyar
kultúráról, melyik lenne az a néhány műalkotás, amelyekről beszélne neki?

Sok van. Először is kideríteném, hogy az illető milyen irányú, érdeklődésű, majd felhívnám a figyelmét egy nagyon ismert mű olyan részleteire, amelyek nem annyira ismertek vagy amikre korábban én is rácsodálkoztam. Kivagyiság dolgozna bennem.

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu

#mi lenne ha