A szirom teljesebbé teszi a virágot – beszélgetés Vitkay-Kucsera Ágota operaénekessel

Zenész családba születtél, édesanyád híres operaprimadonna, a dédapád pedig magyarnótaszerző volt. Mit gondolsz, mennyire volt a sorsod eleve elrendelt, genetikailag kódolt?

Hiszem, hogy az utunk előre meg van határozva, és a genetika is hatással van a sorsunk alakulására. A dédapám, Vitkay Gyula nemcsak nótaszerző volt, hanem orgonaművész és zeneszerző is, több kórust alapított és vezetett, például itt Újvidéken is a Petőfi Kultúrkörben. Az ünnepélyes megnyitón – mivel a Petőfit nemrég felújították – az ő dalát énekeltem néhány nappal ezelőtt. A lánya, Vitkay Ilona, apai nagyanyám ugyancsak zenével foglalkozott, azonkívül verseket írt, és ezeket meg is zenésítette. És persze itt van édesanyám, Vitkayné Kovács Vera operaénekes, akitől nagyon sokat tanultam.

Nem jártam napközibe, csak a kötelező évet óvodába, addig pedig vele töltöttem az időt, az operaházat tekintettem a második otthonomnak. Minden előadását tudtam fejből, felpróbálgattam a kosztümöket, a szerepeit mind végigénekeltem. Sőt, azt is tudtam, hogy ki mikor hibázott. Olyannak tűnt ez nekem, mint egy álom, egy mesevilág, és el sem tudtam volna képzeli, hogy ne ilyesmivel foglalkozzak. Arról álmodoztam, hogy balett-táncos leszek, imádtam a balettelőadásokat. Máriás Erika balettművész édesanyám kolléganője volt, egymással szemben volt az öltözőjük, és mindig bementem hozzá, csodáltam, ahogy sminkel, a ruhái teljesen elvarázsoltak, és főleg a spicc-cipő tetszett. Mivel abban az időben nagyon későn vették föl a gyerekeket a balettiskolába, nekem mindig ismételnem kellett az előkészítőt, a többiek pedig haladtak előre, mivel idősebbek voltak nálam. Ez annyira rosszulesett, hogy egy idő után hallani sem akartam többet a balettről. Később már bántam persze, anyukám figyelmeztetett is, hogy így lesz, de akkor így döntöttem. Egyébként nagyon élénk gyerekkori emlékem még anyukámmal kapcsolatban, hogy mindig tanulta a szövegeit, főzés, vasalás, még kutyasétáltatás közben is dúdolgatott. Én pedig állandóan őt utánoztam, de nemrég előkerült egy hangfelvétel, amelyen három-négy éves lehettem, és kértem, hogy ne énekeljen többet. Valószínűleg néha éreztem egy kis féltékenységet a munkája miatt, de nagyon erősen kötődtem hozzá.

Édesanyád több interjúban elmesélte azt a történetet, amikor a Pillangókisasszony előadásban hiányzott egy gyerekszereplő, és te, akkor háromévesen, beugrottál. Ekkor szerepeltél először színpadon?

Emlékeszem erre én is, a Szerb Nemzeti Színház régi épületében történt, a mostani Ifjúsági Színházban. Felöltöztettek, kisminkeltek – apukám ezt nem nagyon engedte, és figyelmeztettem is a sminkest, hogy ennek nem lesz jó vége, mert apukám is ott ül a nézőtéren, és nem fog örülni. A körülmények már homályosak, de arra a pillanatra emlékszem, amikor anyukám a Pillangókisasszony szerepében az ölébe vett, és nekem énekelt. Ez egy nagyon érzelmes búcsúdal anya és gyermeke között. Gyönyörű, a mai napig mindketten végigsírjuk ezt az áriát. A másik kedves és szép fellépési emlék felnőttkoromból van, amikor zongorán kísértem édesanyámat. Teljesen átszellemültünk, egymásra hangolódtunk, pontosan tudtam, hogy hol vesz levegőt, hol fogja hosszabban tartani a hangot, milyen frázisok következnek, és ő is úgy érezte, hogy ez nem is munka, hanem kreatív folyamat. Feledhetetlen élmény. Azóta is szeretünk együtt szerepelni, különleges érzés, amit csak kevesen tapasztalhatnak meg.

Egy év különbséggel két egyetemi diplomát is szereztél az Újvidéki Művészeti Akadémia Zeneművészeti Tanszékén, 1997-ben zeneelméleti, ’98- ban pedig szólóének szakon. Hogyan alakult az utad?

A zenei középiskolában éneket tanultam, de később a hangom nem volt még eléggé kiforrott. Elmentem egy, a hanggal foglalkozó specialistához, aki megállapította, hogy hosszú, vékony hangszálaim vannak. A rövid, vékony hangszálak a magas hangú énekesekre jellemzőek, a hosszúak és vastagok pedig a mély hangúakra. Én ennek a kombinációja voltam, és ez érezhető is volt a középiskola végén, még formálódott a hangom. Emiatt az egyetemen nem vettek fel ének szakra, de az elméletire is jelentkeztem, és azt fejeztem be először.

Szerettem a vezénylést is, de legjobban az analízis érdekelt. Egy újvidéki zeneszerző, Slavko Šuklar tanár úr adta elő, és úgy terveztük, hogy nála maradok az asszisztenseként, de aztán másként alakult. Az első év végén gondolkodtam, hogy énekre iratkozzak, orgona szakra, vagy színész legyek inkább. Orgonálni a templomokban kellett volna gyakorolni, én pedig nagyon fázós típus vagyok, úgyhogy ezt elvetettem, aztán a zeneszerzés is felmerült, de úgy éreztem, hogy nehezebben tudnám megkeresni vele a kenyeremet, így végül az ének mellett döntöttem. Harmadik évben iratkoztam be, és párhuzamosan haladtam. A mesteri munkám Beethoven III. szimfóniájának az elemzése volt, a magiszteri pedig szólóének szakon a Rigolettóból Gilda szerepe.

Doktori titulusból is kettőt szereztél, a tudományok és a művészetek doktora is vagy. Az éneklés és a zeneművek elemzése mellett a hangképzést kezdted kutatni.

Nem úgy terveztem az életemet, hogy a mesterképzés után a magiszteri címet is megszerzem, majd ledoktorálok, egyszerűen az érdeklődésem vezetett erre az útra mindkét esetben. 1994 óta dolgoztam a középiskolában, magánéneket, kamarazenét és lapról olvasást adtam elő, azután korrepetitor voltam, majd áthívtak a Művészeti Akadémiára. Olyan embert kerestek, aki beszél magyarul és szerbül, tud énekelni, zongorázni, és a színpadi mozgás sem idegen a számára. Marija Simonović tanárnővel dolgoztam, aki a hangképzést tanította, később pedig át is vettem ezt a tantárgyat tőle. Az évek során észrevettem, hogy több diákunknak gondja van a hangjával, és úgy döntöttem, elviszem őket egy specialistához, dr. Mumović Gordanához. Elhatároztam, hogy azokkal, akiknél nagyobb probléma van, hetente háromszor foglalkozom, akiknél kisebb, azokkal hetente kétszer, és megnézzük, hogy három hónap alatt történik-e változás. Ez jelentette a kiindulópontját az első doktori munkámnak. Egyre több diákot vontam be a gyakorlatokba, és nagyon jó eredményeket értünk el, a hangszálakon lévő elváltozások kisebbek lettek, sok esetben el is tűntek. Nagyon érdekes tanulási folyamat volt ez számomra, az édesanyám után két olyan hölgy került ez életembe – a tanárnő és a doktornő –, akik irányt mutattak nekem.

A művészeti doktorátus története pedig, hogy László Sándor tanár úr egy előadásban Ábrahám Pál zenéivel foglalkozott, amiben én is közreműködtem. Kíváncsi lettem Ábrahám Pál életére. Évek múlva sem feledkeztem meg róla, abban az időben sokat jártam Zombor környékére, ahol élt, és elkezdtem kutatni. Találtam plakátokat, filmeket, megvizsgáltam a történelmi és a társadalmi folyamatokat, az emberek életmódját az 1800-as évek végétől egészen az 1900-as évek közepéig. Ábrahám zenei világa is különleges: nem operett, de nem is musical, hanem valahol a kettő között, úgynevezett jazzoperett. Mindezt nagyon érdekesnek találtam, és szerettem volna bemutatni az életét egy olyan előadás által, amelyben nincs szöveg, hanem a szerzeményei mesélnek. Sokan segítettek, de én voltam a darab rendezője, és szerepeltem is benne, ötvöztem az éneket, a táncot és a színművészetet. Ez a három műfaj szerintem elválaszthatatlan egymástól.

Ha valaki azt mondta volna nekem régebben, hogy nem csak klasszikus zenével fogok foglalkozni, biztosra vettem volna, hogy téved. Az évek során mégis kiszélesedett a repertoárom: musicalek, operettek és magyar nóták is belekerültek.

A teljes interjú a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. júliusi számában jelent meg, elolvasható a Helyőrség.ma oldalán.

A képen Vitkay-Kucsera Ágota. Fotó: Helyőrség.ma