Ha gyógynövényekről esik szó, én mindig Csaplár Vilmos Istennel, vagy nélküle című könyvében megjelent, költői sorait veszem elő: „Miért van az, hogy a világ rétjein, mezőin minden betegségre van gyógynövény? Miféle összefüggést rejt ez a jelenség? Milyen kapcsolat van az emberi lény és az állat bajai és a növények hatóanyagai közt? Látszólag mit se »tudnak« egymásról. Kifejlődött egy értelemmel, reflektálóképességgel bíró emlős, tapasztalati úton rájött arra, hogy vannak a hatóanyagok, miben mi. Így én föl tudom tenni ezt a kérdést. Amíg nem találjuk meg a választ, ez is Isten létének bizonyítéka marad.”

Van aztán még egy kedves emlékem is, amelynek komoly köze van a gyógynövényekhez. Egy erdélyi falucskában végeztünk szociológiai kutatást, és amikor a gyógyszerhasználathoz érkeztünk a kérdőívben, gyakran tekintettek ránk csodálkozva.

– De hiszen nekünk a környékbeli réteken és erdőkben mindenre megvan az orvosságunk

– volt a visszatérő válasz, és kiderült, hogy a különböző növényekre és hatóanyagokra vonatkozó tudás náluk anyáról leányra, apáról fiúra száll. Ez ott az alapműveltség része; a családtagok már gyermekkortól kezdve együtt gyűjtik és dolgozzák fel a természet által nagy bőségben és változatosságban felkínált kincseket, hogy amikor baj van, legyen hová nyúlni. Gyakori – mesélték –, hogy a gyerekek születésüktől felnőtté válásukig nem is látnak gyógyszert, már legalábbis a gyári változatot. Vessük össze az ő mindennapjainkat a mi „bogyómániánkkal”, és azonnal egy „sarlatánért” fogunk kiáltani.

A Sarlatán hőse, Jan Mikolášek (1889–1973) létező személy, országosan ismert, nagy befolyású, a mindenkori elit tagjait kezelő gyógynövényes gyógyító volt, orvosi végzettséggel nem rendelkezett. Hogy nem orvos, ezt a filmben többször hangsúlyozza is, sőt szinte kikéri magának, amikor doktor úrnak szólítják. Mielőtt ebből téves következtetést vonnánk le, tisztázzunk valamit.

Ez a film nem az orvostudomány és a hagyományos gyógymódok sokat tárgyalt ellentétéről szól.

Mikolášek nem beszél az orvosok ellen, sőt van, akit orvoshoz küld. Tiniként hivatása támadt a gyógyításra, amikor kiváló kertészeti ismereteit felhasználva, gyógynövényes pakolással sikerült megmentenie húga lábát, amelyet már amputálni akartak. Egy gyógyfüves asszony mellett életre szóló tapasztalatokat és szaktudást szerzett, de a tevékenységét kétségtelenül nagy fokú átszellemültség, az élet és az emberi test mint harmonikus rendszer iránti áhítatos tisztelet jellemzi. Teakeverékeivel a megbomlott harmónia visszaállítása a célja, az „átlagos” orvosoktól főként az különbözteti meg, hogy kiválasztottnak tartja magát. És csakugyan különleges érzéke van a betegek állapotának felmérésére azon túl is, hogy a vizeletük alapos vizsgálatából tévedhetetlenül következtet a bajukra és a választandó terápiára. Léleklátó is, és a hozzá fordulók életét is igyekszik rendbe tenni, nem „csak” az egészségüket. Működése, mivel orvos helyett fordulnak hozzá, egész biztosan – és joggal – törvénytelen lenne a mai Magyarországon, de amit ő csinál, az jelentősen más dimenziójú, mint az úgymond „mechanikus” orvoslás.

Agnieszka Holland hőse nem azonos az eredeti Mikolášekkel. A film csupán az ő példáján keresztül latolgatja a rendszeren kívüliség lehetőségeit és lehetetlenségét, mutatja be a kivételes emberi minőség és az isteni elhivatottság mindenféle rendszert felülíró erejét és ebből következően „törvényszerű” üldöztetését. Jellemző, hogy Mikolášek a nácikat éppúgy gyógyítja, mint később a csehszlovák politikai elit tagjait, és hogy kivételezett helyzetét ugyanaz magyarázza, mint a meghurcoltatását: szuverenitása, eltökéltsége, következetessége.

A hibát azzal követi el, hogy végül már elhiszi, neki jár a kivételezettség, és hogy sérthetetlennek képzeli magát. A hatalomnak azonban az a természete, hogy mindenkit maga alá akar gyűrni, és vagy barátként, vagy ellenségként kezel:

kívül maradni, semleges pozíciót felvenni nem lehet.

Nem lehet továbbá jót tenni nácival is, kommunistával is csak azért, mert ember. Ez csupán Mikolášek naivitását jellemző tévhit, amelynek előbb vagy utóbb el kell nyernie a méltó büntetését.

A hatalomról és az életünket zsarnoki módon meghatározó rendről, a fennálló kényszerítő erejéről szól a film másik szála is, amely először csupán járulékosnak tűnik, de aztán a másik mellé erősödik, sőt szinte elé tolakszik. Ez pedig Mikolášek és nagyszerűen dolgozó, áldozatkész segédjének szerelme, titkos élettársi kapcsolata. Kissé olyan, mintha ettől megkettőződne a film és az alapkonfliktus, hiszen a „sarlatán” helyzete már eleve kényes, kérdőjeles. A melegszerelem beilleszthetetlensége az adott társadalmi összefüggésrendszerbe érzésem szerint csaknem túl van azon, amit ennek a történetnek a teherbíró képessége elvisel. Mikolášek helyzete ennek ismeretében már több mint reménytelen, számkivetettsége az abszurditásig fokozódik. Emiatt kevéssé érthető a magabiztossága, sőt elbizakodottsága; az az elképzelése, hogy ha valaki, ő aztán mindenből győztesként fog kikerülni. Arról nem is beszélve, hogy a portréja újabb, sötét színeket kap: megtudjuk, mekkora zsarnok, és kegyetlennek mutatja, hogy féltékenységből magzathajtó teát küld a segéd feleségének. Az ellenük indított perben pedig nem ő, hanem a szerelme az, aki hősiesen és önfeláldozóan viselkedik. Az az utolsó gesztus azonban, ahogyan a film végén megbilincselt kezük összefonódik,

kivételes erővel hirdeti a szív mindenféle zsarnokságon felülkerekedő belső szabadságát.

*

„Miért van az, hogy a világ rétjein, mezőin minden betegségre van gyógynövény? Miféle összefüggést rejt ez a jelenség? Milyen kapcsolat van az emberi lény és az állat bajai és a növények hatóanyagai közt?” Örkénnyel szólva: „Aki ezen elgondolkozik, s ügyel rá, hogy gondolatai ne kalandozzanak összevissza, hanem helyes irányban haladjanak, nagy igazságoknak jöhet a nyomára.”