Miért érzitek fontosnak, hogy szuverén alkotókként más rendezőkkel közösségben dolgozzatok?

Kovács D. Dániel: A mi generációnk nem az évtizedekkel ezelőtt meghatározó rendezői színházban gondolkodik. Fontos funkciója van a rendezőnek, de sokkal többet bíz az alkotótársaira, függetlenül attól, mennyire szuverén egyéniség. Számomra nem az a legfontosabb, hogy őrült tekintélyem legyen, amikor belépek a próbaterembe. Mátéval alkotótársakként is dolgoztunk, ha erre nem volt lehetőség, akkor „külső szemként” mondtunk véleményt egymás előadásairól. Hasonló az ízlésünk, és ami sokkal prózaibb: hasonló alkotótársakban gondolkodunk.

Amikor szóba jött, hogy a néha fojtogató, kompromisszumokat követelő kőszínházi keretek mellett érdemes lenne egy saját csapatot építeni, akkor kiderült, hogy lényegi átfedések vannak azok között a színészek között, akikben gondolkodunk. Nagyon hiszek a független színházban, és jól is érzem magam ott. Régóta beszélgettünk egy saját csapat megalapításáról, és amikor odaértünk, hogy érdemes lenne ebbe belevágni, akkor láttuk, hogy Pass Andi és Szenteczki Zita is hasonló közösségben gondolkodik.

Kovács D. Dániel
Fotó: Dömölky Dániel

Hegymegi Máté: Amikor elkezdtünk a független szférában dolgozni, már nagyon lefelé ment ennek a szegmensnek a finanszírozása és szerintem a megbecsülése is. Nyilvánvaló volt, hogy amikor – kiszámítható környezet hiányában – épp bedőlt a Szputnyik Hajózási Társaság és más jelentős társulatok, akkor nem indulhatunk el egy hasonló elgondolással, hiszen esélyünk sincs a fennmaradásra. Évekig gondolkodtunk azon, hogy mi lehet az a keret, amely stabilitást ad, de kicsit más, mint az eddigi elgondolások. Úgy éreztük, ha többen összeállunk, és nem egymás ellen pályázunk, hanem egymást segítve rakjuk le az alapokat, akkor talán el lehet indulni. Ezt fogalmaztuk meg az elindulásunkkor, 2019-ben.

Közben úgy tűnik, hogy vannak kőszínházak, amelyek – még ha a legkisebb játszóhelyeiken is, de – tudatosan vállalják a független színházi, progresszív törekvéseket.

K. D. D.: Igen, de – minden jószándék ellenére – a kőszínházaknak is megvannak a saját nehézségeik. Be kell osztaniuk az egyre szűkösebb támogatásokat, és az igazgatóválasztások átpolitizáltsága miatt minél kevesebb támadási felületet adniuk. Ahol én rendezőként megfordulok, minden igazgató nyitott a kísérletezésre, de túl nagy terepet nem mernek biztosítani ennek, mert könnyen előfordul, hogy egy kísérletnek bukás a vége, és félházzal megy majd. Egy független színházi közösségben létrejött produkció esetében másként oszlik a felelősség.

H. M.: A kőszínházaknak, még ha nem is bérletrendszerben működnek, van egy törzsközönségük. A független színházba viszont inkább az előadás hívja be a nézőjét, így a kísérletezésnek és a bukásnak is más súlya van. Létrehoztunk külön helyeken magukban küzdő, a túlélésért vergődő előadásokat, de fontos volt számunkra, hogy legyen ebben egy folyamatos építkezés. Egy saját csapatban erre van lehetőség.

Hegymegi Máté
Fotó: Gulyás Dóra

Azt mondtátok: a kísérleti színházban benne van a bukás lehetősége. Könnyen vállaltok ekkora kockázatot?

K. D. D.: Direkt rosszat az ember ritkán csinál, kivéve, ha Vajdai Vili meghívja a TÁP Színházhoz. Amikor kikerültem az egyetemről, természetesen azt akartam, hogy mindenki lássa, hogy én vagyok a világ legtehetségesebb embere. De azért a tizedik munka környékén ez kikopik.

H. M.: Ezzel vitatkoznék. Bár már valóban nem arról szól a dolog, hogy igazoljam: van helyem itt, de sok dobásom nincs, két bukás után nem szívesen hívnának. Tehetséges színészek, rendezők nem tudnak elindulni, mert túltelített a szakma.

K. D. D.: A pálya elején cinkostársakat keresel. Nem az előadás sikere az elsődleges, hanem hogy olyanokkal dolgozz, akikkel értitek egymást, és ez magában hordozza a későbbi közös munkák lehetőségét. Megtanulod levetkőzni a jeges pánikot, hogy mikor buksz le, hogy igazából tehetségtelen vagy, és megtalálod az embereidet. Nekem most is ez a fontos. Bár természetesen érdekel, hogy működik-e közönség előtt az előadás, hiszen a cél, hogy párbeszédet írjunk velük.

H. M.: Szerintem ez generációs sajátosság is, hogy erősebb az összekapaszkodásra, mint az önigazolásra való törekvés.

Kurázsi és gyerekei. Rendező: Kovács D. Dániel
Forrás: a Narratíva Kollektíva Facebook-oldala

Két éve indultatok, aminek nagy része a járvány miatti korlátozásokkal telt.

H. M.: De az a fél évad, amit játszottunk, elég volt arra, hogy átgondoljuk: mi valósult meg a törekvéseinkből, és miben van még feladatunk. Abból indultunk ki, hogy nem kizárólag a fővárosiaknak szeretnénk színházat csinálni, hanem olyan helyekre is elvinnénk a produkciókat, ahová független színház (soha) nem juthatna el. Innen jött a mozgó bázis ötlete, hogy egy kamion félpótkocsijára készítsünk előadásokat, amik mindenütt teljes értékű produkcióként valósulhatnak meg. Ebben még nem jutottunk előre.

K. D. D.: De közben a Mítosz manufaktúra című társadalmi szerepjátékkal nyáron sok helyre eljutottunk, és ősszel is vannak vendégjátékaink, tehát a törekvés megvan. A másik, amit kimondtunk, hogy az első évadban nézzük meg, hogyan tudnánk magunkról fogalmazni. Elkezdtük négyen, amolyan nyolckezes zongoraműként a Bánkitó Fesztiválon, de aztán úgy éreztük: jó, ha mindenkinek az egyéni rendezői stílusával, habitusával külön-külön is találkozik a csapat és a nézők, majd utána elkezdjük ezek összefonását, összegzését.

A Covid miatt csak most jutunk el a negyedik előadásig, tehát két év elteltével ér körbe a dolog. Ez baromi lassú, és ettől talán még túlzott is az ijedelem, ami bennem van, hogy egyelőre a Narratíva „csak” produkciós házként független előadásokat hozott létre. Ebben az évadban viszont nekiugrunk Mátéval egy közös előadásnak. Útközben Pass Andi és Szenteczki Zita a napi vezetésből hátraléptek, túl sokan voltunk bázisdemokratikus döntésekre, megesett, hogy négyen négyfelé húztunk, de rendezőként velünk maradnak, folytatják a munkát a már bemutatott előadásokkal. Erősebben elindultunk a társulati működés felé, ehhez pedig fel kell építeni egy rigid infrastrukturális hátteret, és itt nekicsapódtunk a realitásnak, így a művészeti vezetést ketten visszük Mátéval.

Törvényen belül
Forrás: a Narratíva Kollektíva Facebook-oldala

Meg is van a társulat?

H. M.: Igen, és ilyen szempontból nem vált hátrányunkra a Covid, hiszen volt időnk mindent alaposan átgondolni. A Jurányi lett a bázisunk, és a FÜGE oldalszárnyává fogadta a Narratívát, komolyan segíti a működését. A szeptemberi évadkezdésig leraktuk az alapokat. Ezek persze jelképes „félszerződések”, de van egy műszaki vezető: Jankó Mátyás, egy művészeti titkár: Szinai Eszter, egy állandó asszisztens és produkciós vezető: Beke Anna, akiknek nagyon sokat köszönhetünk és csapattagnak hívhatunk. Illetve sikerült öt színészt első körben leszerződtetni abból a csapatból, akik szorosan hozzánk kötődnek: Pető Katát, Kurta Nikét, Barna Lillát, Kárpáti Pált és Hajduk Károlyt.

K. D. D.: Fontos hozzátenni, hogy ez a játszásszámok növelését szolgálja, hiszen van öt ember, akiket könnyebb egyeztetni. Ezt azért hangsúlyozom, mert ez nem egy distinkció, ami a szűk csapatra és a többiekre tagolja a csaknem harminc fős közösséget, hanem egy kezdeti lépés, amely nagyban segíti, hogy folyamatban gondolkodhassunk.

Mi alapján választjátok ki a drámákat? Az első körben sok klasszikus darabot gondoltatok újra.

K. D. D.: Én mindig azzal foglalkozom, hogy mi feszít, mit akarok elmondani és miről lenne érdemes közösen gondolkodni. Ha a gondolathoz van egy jó példázat a fejemben, akkor nem zárkózom el a klasszikus irodalomtól, de soha nem a könyvespolc a kezdőpont.

A negyedik – Dante pokla Nádasdy Ádám Isteni színjáték-fordításából és Peer Krisztián verses szövegeiből állt össze. Máté, mi foglalkoztatott ebben az anyagban?

H. M.: A bűn, büntetés, bűntudat témája központi kérdéssé lett. Az utazó és a kísérő, akik Dante és Vergilius ihletésére született figurák, végigmennek a poklon, amit mi hét fő jellemhibába sűrítettünk.

A negyedik – Dante pokla
Fotó: Dömölky Dániel

K. D. D.: Az erős spoiler lenne, ha azt mondanánk, hogy a szolidaritás hiánya jelenik meg ebben? Ahogyan a napi közéletben is.

H. M.: Dante megszólaltatja a bűnösöket, és olyan jelenkori problémákat közöl olykor még élő kortársairól, amit ma már kevéssé érthetünk. Viszont ő az áldozatokról nem beszél. Mi az áldozatokat akartuk megszólaltatni, és ennek jelen idejűségét ütköztetni ezzel a nagyszabású költői szöveggel. Az alkotócsapattal hosszan interjúztunk a Covid alatt, és dokumentarista módon bekerültek ezek az áldozatok szemszögéből elmesélt történetek. Ezek a kérdések érdekeltek minket: van-e pokol; ha nincs, mi a büntetés, hogyan lehet a bűntudattal élni…

K. D. D.: E tekintetben erős a rokonság a Kurázsi és gyerekei és a Dante pokla között, hiszen mindkét előadásban hangsúlyos motívum a szolidaritás, az összefogás hiánya, a „jóra való restség”. Erősen érezzük-éljük, hogy bár összefogással el lehetne érni bizonyos dolgokat, mindenki megköti a saját külön békéit, megalkuvásait az egyéni érvényesülés érdekében. Ez éppen így van, ha a függetlenek helyzetéről, a vidéki színházigazgatói kinevezésekről vagy a Színház- és Filmművészeti Egyetem szétveréséről van szó, bár utóbbinál felcsillant az összefogás reménye.

H. M.: A Törvényen belül és A Jelentéktelen – bár ezt így még nem emeltük ki – épp úgy beszélnek a szolidaritás hiányáról. Ez a kérdés most erősen foglalkoztat bennünket.

A negyedik – Dante pokla
Fotó: Dömölky Dániel

Milyen lesz a közös előadásotok?

H. M.: Ebben az évadban nem különálló előadásokon dolgozunk majd, hanem szeretnénk felépíteni egy önmagában is érvényes, mégis összefüggő, egymáshoz kapcsolódó, három- vagy négyrészes sorozatot. Az előadások egy nagy tematika különböző szegmenseit mutatják meg egyikből a másikba átlépő karakterekkel. Peer Krisztiánnal dolgozunk a szövegen.

K. D. D.: A függőségeinket szeretnénk felsorakoztatni, amikbe a realitás elől menekülünk. Legyen ez a legprózaibb dolog: az alkohol, a drog, a szerencsejáték vagy akár a szerelem, a kapcsolataink, esetleg az online játék, ami engem a Covid alatt erősen megharapott, szóval van mit megpiszkálni. Novembertől ezen a sorozaton dolgozunk.

Ha Peer Krisztiánnal írjátok, akkor alapvetően költői szövegben gondolkodtok?

H. M.: Nyitva hagytuk ezt a kérdést, akár egy előadáson belül is váltakozhatnak a prózai és verses epizódok vagy akár a zenés részek. Minden eszközt felhasználunk majd, hogy megmutassuk ezeknek az őrületeit.

K. D. D.: És mivel nincs klasszikus értelemben vett főnökünk, akinek határidőre le kellene adnunk a szövegkönyvet, úgy tervezzük, hogy még a próbák alatt is gyúrjuk, alakítjuk közösen.

Milyen a közös rendezés: az egyikőtök ott tudja folytatni, ahol a másik abbahagyta?

H. M.: Remélem, hogy nem. Inkább arról van szó, hogy jól működik a párbeszéd, egymás között és a színészekkel is. Biztos vagyok benne, hogy ők is azonnal jeleznék, ha valamilyen ellentmondást észlelnének.

K. D. D.: A Bánkitón a közös munka jó tanulópénz volt. Ott sem úgy működött, hogy egy Monty Python-os kétfejű óriás magyaráz kettőfélét, majd valamilyen instrukciót feldob a színpadra, hanem folyamatos beszélgetések, ütközések után kialakul egy határozott irány. Mások az erősségeink, gyengeségeink, és nagyon jó, ha tudok Mátéra támaszkodni egy olyan ponton, ahol elvesznék, máskor meg segítem őt.

H. M.: Egy közös előadásnál néha hátrébb kell tolni az egónkat, hiszen a végeredmény fontosabb, mint hogy igazam legyen.

Évadonként három-négy narratívás bemutató lehetővé teszi, hogy továbbra is dolgozzatok másutt?

H. M.: Fontos, hogy máshol is dolgozzunk, lássunk kifelé, hozzunk friss érzeteket, impulzusokat. Nem jó irány, ha rávakulunk mindannyian. Dani is dolgozik kőszínházaknál, olyankor én vállalok többet, ha nekem van munkám, Dani viszi a napi ügyeket.

K. D. D.:  Szerintem is fontos, hogy ne szektásodjunk, és adódjanak friss élmények, helyzetek, ezeket igyekszünk megtartani.

Nyitókép: A negyedik – Dante pokla. Fotó: Dömölky Dániel