Egy nemrégiben készült interjúban elképesztő mélységgel és bölcsen beszéltél az elengedésről. A karantén alatt hogyan gyakoroltad ezt?

Felfogtam, hogy nincs mit elengedni, mert semmi sincs meg. A karantén alatt ugyanis nem kellett mások előtt és másokhoz képest bebiztosítanom, identifikálnm magam. Az ember különböző mantrákkal erősíti és gyengíti önmagát. Mondjuk ha egyszer butaságot mondasz, attól nem vagy buta, de ez abban a szituációban is érvényes, amikor okos vagy frappáns választ adsz valamire. Egyik sem határoz meg téged, tehát semmilyen sem vagy. Mindig csak a jelen pillanat van. Mostanában Weöres Sándor verseivel foglalkozom, és a Rongyszőnyegben rábukkantam az Önarckép című versére, amelynek utolsó két versszaka pontosan megmagyarázza, amiről beszélek.

„Pedig nem rejtőzöm – csak igazában nem vagyok. // Cselekszem és szenvedek, mint a többi, // de legbenső mivoltom maga a nemlét. // Barátom, nincs semmi titkom. // Átlátszó vagyok, mint az üveg – épp ezért // miként képzelheted, hogy te látsz engem?”

Miért áll közel hozzád Weöres Sándor költészete?

Úgy gondolom, hogy mindannyiunk gyerekkorába visszanyúlik az ő költészete, zsigeri szinten bennünk van. Az általános iskolai szavalóversenyeken mindig az ő verseit mondtam. Jelenleg több projekt kapcsán foglalkozom vele. Nemrégiben elnyertem a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíját, amelyben általam megzenésített Weöres Sándor-verseket viszek idősotthonokba.

Hogyan válogattad össze a költeményeket?

Intuitív módon. Élveztem, hogy mindenre volt időm. Rengeteget olvastam. Volt vers, amelyik engedett és volt, amelyik nem, ennek nyomán alakult ki a gyűjtemény.

Mi volt azokkal a versekkel, amelyek nem engedtek? Elengedted őket vagy tovább dolgoztál velük?

A gyűjtési folyamat alatt nem engedtem el őket. A szerkesztés során aztán minden verset kinyomtattam, sorrendbe raktam, csoportosítottam, tematizáltam, és a földre letéve úgy illesztettem őket egymáshoz, mint egy rongyszőnyeget. Ebből alakult ki a szövegkönyv, egy beragasztott kollázs. A verseket megzenésítettem, és tangóharmonikán kísérem magamat.

Milyen volt a fogadtatás?

Ez idáig két idősek otthonába jutottam el, ahol megindító volt a fogadtatás. Remélem, nekik is akkora élmény volt, mint nekem. Mind intellektuálisan, mind intuitív módon nagyon értő közönséggel találkoztam, mindkét helyszínen. Inspiráló beszélgetések alakultak ki az előadás után, amikből egy izgalmas ötlet is életre kelt. A műsorból ihletet merítő alkotásokból, rajzokból, versekből, hímzésekből vándorkiállítást fogok szervezni a programom végén.  

Azt mondtad, hogy nincs mit elengedned. Ez a felfogás a színészi játékodon is alakított?

Abszolút! Egy színész másból fogalmaz, ha valamit nagyon akar, ellentétben azzal, amikor kontrollveszetten belezuhan egy szerepbe, és átadja magát a figurának. Az utóbbi esetében más energiák lépnek életbe, mint az akarásnál. Főleg ha az utóbbi megfelelési kényszerből ered. Megjegyzem, az is tud jó és motiváló lenni, de csak akkor, ha önmagunknak akarunk megfelelni. Ha másoknak, az nagyon blokkoló. Persze minden embert motivál, hogy mások által szeretve legyen, de törekedni kell az egyensúlyra. Fontos, hogy tudd magadról, mire vagy képes és mire nem. Arra ugyanis nincs hatásod, hogy a nézők szeretnek-e vagy sem. Nem tudsz mit csinálni. Azért viszont tehetsz, hogy saját magadnak tetsszél, és úgy gondold: amit csinálsz, az jó.

Milyen úton jársz ezen a téren?

Most, hogy már egy éve nem voltam színpadon, egész jó úton járok. A pandémia alatt dajkának tanultam, és egy óvodában voltam gyakorlaton. Elképesztően felszabadító volt.

Miért vágtál bele?

Rengeteg dolog érdekel. Kíváncsi vagyok, és tanulni akarok. Amióta felvettek a színművészetire, az életem folyamatos sodrásban-pörgésben van. Megjegyzem, óvodáskorom óta báboznak velem az intézmények: mindig megmondták, hogy mit kell tennem. Az utóbbi években viszont rájöttem, hogy még mennyi minden érdekel, és hogy az élet is mennyiféle lehet. Ezért drámapedagógiai tanulmányokat folytattam, és gyerekeknek szóló darabot is írtam már. Nagyon szeretek köztük lenni. Ott nincs játszma, nincs manipuláció: az első pillanatban kiderül, ha valamiért nem szeretnek. Kíváncsi voltam, hogy ez csak nekem jó vagy nekik is.

Jó volt?

Nagyon! Életem egyik leggyönyörűbb időszaka volt.

Tervezel még hasonlót?

Most pedagógiai asszisztensi képzésben veszek részt, amit szeptemberig meg akarok csinálni, mert aztán újra 0–24-ben fogok próbálni. Identitáspróbaként fogom fel: keresem, mik azok a dolgok, amik örömet jelentenek számomra az életben, és szerencsére sok ilyen van.

Fontosnak tartod a színházra nevelést, nyilatkoztad. Miért?

A számomra legszimpatikusabb szemlélettel először a Kerekasztal Színházi Nevelési Központban találkoztam, amikor a Hosszabbik út című előadásba ugrottam be, amely teljesen lenyűgözött. Jó színészekkel játszottam együtt egy szuper és remekül megrendezett előadásban, majd foglalkozás keretein belül gimnazistákkal lehetett beszélgetni, együtt gondolkodni. Ez az interaktív együttlét és nézői aktivitás olyan plusz, amit a színházból hiányolok. Persze azokat a darabokat is szeretem, amik kapcsán ez nincs. De nagyon érdekel, hogy a nézők mit gondolnak egy-egy darabról vagy alakításról.

Gyerekkorodban neked is volt részed ilyenben?

Végül is igen. A színházi ízlésem a Szentendrei Nemzetközi Performance és Nehéz Zenei Fesztiválon szocializálódott, amire büszke vagyok. Ott nem az előadás a lényeg. Mindent az összművészet, a jelenidejűség és a néző partnerként való kezelése működtet.

Azt olvastam, hogy a legnagyobb változás az életedben az volt, amikor felköltöztél Budapestre. Azóta miben változtál a legtöbbet?

Elfogadóbbá váltam magam iránt, és kezdek jóban lenni magammal.

Ez általában nehéz folyamat, kemény munka eredménye. Mi vezetett idáig?

Nagy segítség, hogy remek közeg vesz körül, amelyben biztonságban érzem magamat.

Mersz hibázni, önmagad lenni?

Igen! Jaj, félni a legrosszabb! Úgy érzem, hogy jó mestereket választottam. Jó könyveket olvasok, jó filmeket nézek. Érdekes és sorsfordító irodalmi találkozásaim vannak.

Mondj egy példát!

Miután elolvastam David Foster Wallas Végtelen tréfa című regényét, 11 év után letettem a cigit. Az a könyv személyiségformáló hatással volt rám. Másrészt „J. D. Salinger-őrületem” van. Mindent elolvastam tőle, és mindegyik könyve lenyűgöz. Most Jack Kerouacot olvasok: katartikus, imádom! Az írásaival úgy nosztalgiázom a beatkorszakkal, mintha a gyerekkorom része lett volna. Fájdalmasan gyönyörű volt az az időszak. És ott vannak a John Cassavetes által rendezett filmek, amelyeket imádok.

Említetted, hogy jó mestereket választottál magadnak. Kitől mit tanultál?

A válaszomban a filmeket és a könyveket neveztem meg legnagyobb mestereimnek.

Mennyire sűrű a nyarad?

Fesztiválok lesznek: megyünk Zalaegerszegre, a Művészetek Völgyébe és a Thealterre, ha lesz. A TRIP hajón Garaczi László-darabot, az MU Színházban az Az című előadást fogjuk próbálni, augusztus végén pedig a Peer Gyntöt vesszük elő a Stúdió K-val.

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu