Január 19. és 26. között a Csiky Gergely Állami Magyar Színházban rendezték a Mafesztet, amelyen a Magyar Színházi Szövetség tagtársulatai, a házigazdák mellett Csíkszereda, Nagyvárad, Szatmárnémeti és Székelyudvarhely negyedik alkalommal adtak keresztmetszetet repertoárjukból. A szervezők gondoltak a gyerekekre: egy-egy produkciót vitt Temesvárra a székelyudvarhelyi és a nagyváradi bábtagozat; a műfaji színességet a Nagyvárad Táncegyüttes Istenese színesítette. Az esti előadásokat szakmai beszélgetések kísérték. A programban szerepelt könyvbemutató, a Nagyváradi magyar színháztörténet 1950–1990 – Philter-elemzések című kiadványé, benne negyven év reprezentatív és meghatározó előadásairól, valamint a társadalom- és színháztörténeti kontextusról szóló tanulmányokkal. A fesztivállal párhuzamosan zajlott egy workshop is, ennek keretében a meghívott színházak adminisztrációs munkatársai cseréltek tapasztalatot.
Pierre-Augustin de Beaumarchais, Peca Ştefan, Visky András, Martin McDonagh, Donald Margulies, Szőcs Géza, a bábelőadások esetében Pozsgai Zsolt, Király Kinga Júlia – a Temesvárra érkező előadások színlapjain egyetlen kivétellel kortárs szerzőket találunk. Bár a drámák/előadásszövegek és a rendezők által választott formanyelvek sem feltétlenül formabontóak, a választás, a jelen kérdéseinek fókuszba állítása fontos statement a közönség, a helyi közösség számára.
Alapanyag szempontjából kakukktojás a nagyváradi Szigligeti Színház Egy őrült nap, avagy Figaro házassága előadása, megvalósítása azonban korántsem a hagyományos utat követi.
Akkor sem, ha Botos Bálint rendezése pontosan megidézi a 18. századot Jeli Sára Luca jelmezeivel, Golicza Előd francia kertek geometrikus mintáit, a korabeli színpadok perspektivikus díszleteit és az udvari spektákulumok csillogását egyaránt megidéző minimalista terével, Györfi Csaba koreografált mozgássoraival, a körvonalak és a formák azonban a 21. század játékos iróniájával telnek meg. Az előadás szól arról, hogy társadalmi rendtől, rangtól függetlenül mindenki ugyanarra: a boldogságra vágyik. Ez persze mást jelent az Almaviva házaspárnak (megvan vagyon, megvan a testi vágy, de a kölcsönösség, a partnerség, a viszontszeretettség hiányzik) és mást Figaro és Suzanne számára (akik tényleg olyanok, mint a zsák meg a foltja, agyban, testben, lélekben tökéletesen passzolnak egymáshoz, a gondtalan élethez csak az anyagi biztonság hiányzik). Dálnoky Réka dramaturg segítségével és a színészi játék által azonban valami más is kibomlik ebből a történetből. Azt sem fedik el a humorral és a helyzetkomikummal, hogy Figaro és Suzanne fineszessége abban (ebben?) a világban a túlélés szinte egyetlen eszköze, és ahogy szép lassan tisztába kerülnek a rafinéria hasznával, állam/polgári öntudatra is ébrednek.
A Párhuzamos város trilógia Temesvár három történelmi kerületének, a Józsefvárosnak, a Gyárvárosnak és az Erzsébetvárosnak a múltját és jelenét kutatja, kapcsolja össze, játszatja egymásra (-ba). Előadói a magyar és a német színház művészei. Peca Ştefan dramaturg, Ana Mărgineanu rendező „talált szövegekből”, kordokumentumokból, helyi lakosokkal készített interjúkból, színészi improvizációkból hozták létre az előadásszövegeket. Eddig két részt mutattak be. A Józsefváros közterületen játszódik és városi sétát ötvöz a színházzal. A Gyárváros is helyszínspecifikus, a nézőt aktív résztvevővé teszi, műfaja pedig különös, több történeti szálon futó krimi, amelyben egy telefonos app is fontos szerepet kap.
Az előadássorozat fontos vállalás, amely történelmi idők és közösségek közötti hídképző szerepével, lokálpatriotizmusával túlmutat a színházakon.
Visky András Caravaggiójának ősbemutatója Kolozsváron volt 2014-ben. Akkor még egy Terminal is a címhez tartozott.
Csupán néhány emlékképet, érzeteket, felvillanásokat őrzök Robert Woodruff rendezéséből, ezért a temesvári színház előadása előtt nagyjából egy tiszta vászonhoz volt hasonlatos az elváráshorizontom. (Elnézést a képzavarért.) Visky Andrej rendezése primer szinten tökéletes bevezetés Caravaggio életébe és munkásságába. Egyetlen pillanatig sem volt unalmas az előadás, a színészi munkáról is csak dicsérőleg lehet szólni, mégis azon kaptam magam, hogy egy néhány évvel ezelőtti bécsi Caravaggio-kiállítás jár az eszemben, és azon tűnődtem, mitől volt vajon izgalmasabb, élményszerűbb, átélhetőbb a megfestett elragadtatás, rémület, fájdalom, szerelem, együttérzés és sajnálat, mint a színpadi, miért hittem el két dimenzióban a víziókat, miközben a kompozícióban itt sem volt hiba. Nem hagyta magára a művészettörténetben járatlan nézőt sem, a színpadi élőképeket kivetített eredeti festményekkel segíti meg, szépen követhetővé teszi a művészi pálya alakulását, összerakhatóvá a személyiség alakulását. Ebből a rendből viszont épp a zabolátlanság hiányzott, az öntörvényűség, a meggondolatlanság, a lázadás, a kalandvágy, ami a botrányhősként is számontartott festő személyiségének és műveinek alapvonása.
A Leenane szépe, Martin McDonagh magyar nyelven talán legtöbbet játszott darabja a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházban, Barabás Árpád rendezésében nem az a megszokott realista-naturalista fekete komédia, ahogyan általában – például évekkel ezelőtt Temesváron is – színre viszik, hanem az anya-lánya történetbe kódolt sorstragédia kap hangsúlyt. A steril, szinte üres térben még inkább kiütközik a durvaság, a sárga-fekete falakat a stilizáltság ellenére is átjárja az életszag. Nem a szünet nélkül ömlő impulzusok teszik nyugtalanítóvá ezt a világot, ennek megfelelően nem is pörögnek parádésan a replikák. A végtelen (nem csak) ír állandóság miatt lelassul a tempó. Ettől felerősödik a színpadon a groteszk, a nézőtéren pedig az empátia az erős jelenléttel játszó három szomorú, fehérre festett meg az egy festetlen arcú bohóc iránt.
Korábbi interjúnk az előadás egyik főszereplőjével, Finczinski Andreával itt olvasható, az előadás rendezőjével, Barabás Árpáddal pedig a díjak kapcsán színészi és rendezői pályájáról beszélgettünk.
Donald Margulies 2010-es Pillanatfelvétele alá becsúsztak a 2023-as hétköznapok hírei, Irak és Kabul mellé odakerült Donbasz és Harkov is. A darab főszereplője ugyanis egy fotóriporter nő, aki a háborúban súlyosan megsérült, és ebből a próbál fizilailag felépülni. Bár a szerelem, házasság, gyerekvállalás teljesen hétköznapi kérdései is felvetődnek, a szerzőnél ezek elé kerül a morális felelősség és az újságírói hivatás tematizálása meg egyfajta értelmiségi bűntudat a világ szörnyűségei miatt. Dramaturgiailag pontosan adagolt és kiszámítható, egyszerre vékony, eufemisztikus és didaktikus a dráma, az a fajta kommersz anyag, amelynek gyengeségeit csak jó színészek tudják elfedni. A Csíki Játékszín előadásában az elégnél talán többet vetítettek a felfoghatatlan képeiből Robert Capa milicistájától napjainkig, de a négy színész az intimnél is intimebb közelségben, a nézőtől valóban csak karnyújtásra zajló játéka átélhetővé tette a kételyeket és mélységet adott azoknak.
A Raszputyint, a „mi lett volna, ha” különös szatíráját, amelyben a címszereplő a 20. század kizökkent idejét akarja helyretolni, pontosabban előre megakadályozni az összes kataklizmát, Sardar Tagirovsky rendezte 2019-ben Szatmárnémetiben, az Északi Színház Harag György Társulata pedig Temesváron játszotta 25. alkalommal. A több évadon átívelő széria, Covid ide, vendégjátékok oda, mindenképp fontos tény, mert egy folyamatosan érő produkcióról van szó. Ha formabontó teatralitást emlegettem, a darabra nem, de az előadásra igazán áll, amelynek kulcsai a játékmódbeli szélsőségesség, az eklektika, sa zínházi (ön)reflexió, a széles asszociációs lehetőségek, a szimbolikus motívumok egymásra építése, az erős, ám minimalista vizualitás és a nézői belső idő mint színházi keret és konvenció radikális figyelembe nem vétele. Egy ilyen játékba vagy belemegy az ember, vagy nem, ám ez gyakran nem akarat, hanem hangulat vagy helyzet függvénye. Nekem elsőre, Budapesten a MITEM-en nem jött össze, bármennyire is odatette magát akkor a társulat – mert koncentrált összjáték ez, annak ellenére is, hogy az egyébként kiváló Rappert-Vencz Gábor Raszputyinja van a fókuszban, egymást érző ensemble nélkül ez nem megy –, Temesváron viszont igen.
A Mafeszt nem versenyfesztivál, a cél a „legújabb és legjobb előadásokat” megmutatni a közönségnek, de hangsúlyozzák a találkozás örömét is. Valóban jó előadásokat mutattak meg, kiegyensúlyozott programot raktak össze, és a találkozásaimban is volt öröm, nem kevés.
Nyitókép: Párhuzamos város: Gyárváros (Csiky Gergely Állami Magyar Színház, Temesvár). Fotó: Petru Cojocaru
