„Jólesik a visszaigazolás, de fontosabb a józan önértékelés” – Interjú Barabás Árpád Freddy székelyudvarhelyi színésszel

Barabás Árpádot Freddyként ismertem meg, gyermekkorában ragadt rá a kedvenc együttese, a Queen frontemberének neve. Egyszerre szelíd és vad, emberként és színészként egyaránt hiteles. Sokféle arcát csak a színpadon látni. Civilként laza, vagány hóhányó külseje ellenére önvizsgálatra hajló, szólni is csak akkor szól, ha muszáj.

Kisvárdai sikered után
megjelent egy interjú, amelyben azt nyilatkoztad, hogy hadilábon állsz a
színházzal. Ez valamiféle válságot jelent?

Csiky Bandi bácsi (Csiky András erdélyi magyar színész – a szerk.) mondta, hogy aki legalább hetente kétszer nem gondolkodik el azon, hogy mit keres ezen a pályán vagy hogy miért érdemes maradnia, az nem igazi színész. Húszegynéhány éve színjátszással foglalkozom, de azóta annyira megváltozott a színház – és nem a tálalásra, hanem a morális, etikai és színházesztétikai alapokra gondolok –, hogy már nem mindig tudok hinni benne. Nem a rendszert akarom ugatni, csak gondolkodom. Mondják az okosak, hogy negyvenen túl már aligha változunk. Én meg lassan 44 leszek, és egy ideje úgy érzem, hogy nem találom a helyem.

Meg tudod fogalmazni
konkrétan, hogy mi zavar?

A színházi közeg kívülről nagyon jól mutat: szép ruhákban többnyire szép szövegeket mondunk, a közönség tapsol, néha talán elfogultan. De van egy másik oldala, ahol nem erény a gerincesség, az egyenes beszéd. Sok az irigység, a rosszindulat, a frusztráció, és a téves önképek mögött sok a titkos vágy. Azt szokták mondani, hogy a protekció a függönyig tart, mert azon túl úgyis kiderül, hogy ki mire képes. Mégis úgy tapasztalom, hogy egyre kevésbé számít a teljesítmény. Sokkal fontosabb az, hogy kivel vagyok jóban, tudom-e magam eladni. 

Korábban nem így működött a
színházi világ?

Amikor Gyergyószentmiklóson beszálltam a Figura társulatba, akkor nem. 1994-ben, még középiskolásként csatlakoztam a csapathoz, akkor ment át Laci és hat színész Sepsiszentgyörgyre (Bocsárdi László, a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház alapítója és hat kollégája átszerződött a Tamási Áron Színházhoz – a szerk.), de a falakba ivódva sajátos színházfelfogást hagytak ott nekünk. Mi, akik maradtunk, beiratkoztunk a főiskolára, majd 2001-ben néhányan visszatértünk.

Amikor kezdtünk beépülni a kőszínházakba, megéreztük a különbséget a magunk színházi gondolkodása és a valóság között, de a „figurás” alapok a mai napig összetartanak bennünket. Lehet, hogy ebből fakad a hiányérzetem, bár nem hiszem. Ma az is csinálhat színházat, aki azt sem tudja, mi a célja. Hiányzik az a konzekvens gondolkodás, analizálás, amellyel színházi alkotóként el lehet mondani valamit a világról. Hiányzik, hogy egy közös gondolat alapján egyenrangú alkotótársakként haladjunk előre. Sokszor úgy érzem, hogy vezérelv nélkül öltöztetjük és menedzseljük a semmit.

Ha ez holtpont, nem hiszem,
hogy segít rajta átlendülni egy elismerés. Mégis számítanak a díjak?

Az elismerés jólesik – két napig. De egy hétfői napon, amikor esik az eső, oly keveset számít! A díjat úgyse cipeljük be a próbákra. Jólesik mint visszaigazolás, de nem szabad elfelejteni, hogy szubjektív. Nem a világegyetem szavazza meg, hanem a zsűri tagjai. Ezért fontosabb a józan önértékelés. Különben még azt hinném, hogy jobb helyet érdemlek vagy hogy bizonyos munkákra méltatlan vagyok. Legalább nyolcvan előadásban játszottam eddig. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy akár negyvenet is szerettem ezek közül! Vannak előadások, amelyeket a hátam közepére kívánok, de hát az a dolgom, hogy ezt a közönség ne vegye észre.

Az utóbbi időben egyre több
előadás született a te koncepciód alapján. Korábban is érdekelt a
rendezés? 

Mindig kíváncsi voltam, hogy mi van a másik oldalon. Sokáig tettem
a dolgomat fent, a színpadon, miközben érdekelt, milyen lehet lentről. Aztán 2004-ben úgy alakult, hogy a Figuránál lehetőséget kaptam a rendezésre.
Kevesen voltunk, kevés pénzből gazdálkodtunk, de valahogy előadást kellett
csinálni. Jött egy ötletem, amire Szabó Tibi, az akkori igazgató azt mondta:
hajrá! Sok jó emberrel dolgozhattam, sok mindent el is tudtam tőlük lesni, mert
a színház ilyen „lopós” műfaj. Lopjuk, ami jó, mint ahogyan a tanítvány
elsajátítja a mester fogásait. Sokat tanulok színészként, amikor
rendezek, és fordítva.

Úgy alakult, hogy most már 17 rendezésen vagy túl. Az évad végén mutattátok be a Leenane szépe előadást, amely szinte biztosan jó visszhangra talál majd a szakmai berkekben is. De nem sokan hallhatnak téged a rendezői munkádról beszélni, és azt is rejtegeted, hogy kiválóan festesz.

Voltak és vannak felkéréseim, de a sikereket nem kürtölöm világgá.
Néha én is keresem a Facebook alját, és látom, más hogyan csinálja, de nekem
nem megy. Abban hiszek, hogy ha valakinek tetszik, amit csinálok, akkor előbb-utóbb
megtalál. Ha meg nem, akkor tévedtem.

Soha nem vágytál el
Székelyföldről?

Nincsenek nagy álmaim. Amikor éppen valamilyen technikai megoldáson kínlódunk, mert nincsenek megfelelő feltételek, nincs zsinórpadlás és kevés a pénz, akkor összenézünk Szűcs-Olcsváry Gellért kollégámmal – akivel közösen tervezzük az előadásaim díszleteit –, és azt mondjuk: majd Münchenben! De ez csak vicc, nincs benne elvágyódás.

A sport világából jövök. 18 éves koromig megtanultam, mit jelent a befektetett munka: edzés nélkül nem lehet nyerni. De a színház más, ott több a szubjektivitás. Kaptam már visszautasíthatatlannak tűnő ajánlatokat, volt, ahol megegyezésféle is született, de végül visszamondtam. Sok mindenben pragmatikus vagyok, de egyvalamiben nem tudok az lenni: a magánéletem fontosabb a karriernél. Négy gyermekem van, az egyik lányom még kicsi, és ott a párom. Ha elszakítom a kötelékeimet, akkor az is sokkal gyengébb Freddyt kap, aki szerződtet. Úgy nem érdemes.

Kinek játszol? A szakmának?
Magadnak? A nézőnek?

Nem a szakmának. Nem annak a tucatnyi embernek, akik közül jó, ha
egész életemben három lát. Budapesten azt se tudják, hogy létezik Barabás
Árpád, míg az lehet, hogy Bukarestben már ismernek páran. Kell a szakmai
visszajelzés, bár itt, Erdélyben nagyon kevés az igazán hozzáértő kritika. Abból több kéne, az
hiányzik. A néző megkerülhetetlen, hiszen azt várjuk tőle, hogy eljöjjön
és megnézzen. Viszont nem az olcsó szórakoztatás
és nem is kizárólag a nevelés a cél. A nézőnek
is dolgoznia kell! Olyan színházat akarok csinálni, ami az ízlésemnek, a
minőségi elvárásaimnak megfelel, és együtt akarok haladni-fejlődni a közönséggel.

Mi van akkor, ha az
előadás, amelynek részese vagy, nem felel meg az elvárásaidnak?

Amikor hozott anyagból dolgozunk, akkor is megpróbálom kihozni magamból a maximumot. Nem tehetem meg, hogy bemegyek, elmondom a szövegemet a mély hangomon, és azzal letudom. Sokszor előfordul, hogy nem tudok újat mutatni. Bármennyire próbálom is lerombolni a korlátaimat, előfordul, hogy ismétlem magam. Ahogy Őze Lajos mondta: nem tudok belebújni más bőrébe, de minden este megpróbálok kibújni a sajátomból. A színész kívülről nem látja önmagát, ezért kell a kéz, amely vezet. Azt a rendezőt kedvelem, aki pontosan tudja, mit akar, és soha nem hagy magamra.

Nekünk, színészeknek be kell tudnunk illeszkedni bizonyos elképzelésekbe, de annak az a feltétele, hogy legyen koncepció. Nem mindig kényelmes, nem mindig tetszik, amit rám szabnak, de ha megvan a kölcsönös bizalom, akkor a próbák során megszületik valami. Ha viszont nincs erős kéz vagy hiányzik a bizalom, akkor színészként nagyon el lehet tévedni. Ha megérzem, hogy fölösleges vagyok, hogy semmi sem inspirál vagy én nem tudok inspirálni senkit, akkor csak állok, mint egy kezdő, és nem értem, hogy mit keresek itt.

A román és a magyar szakma
is figyel rád, elismeri a munkádat. A kisvárdai seregszemlén az intenzív színpadi
jelenlétedért kaptál elismerést: McMurphyt alakítottad a Száll a kakukk
fészkére című előadásban. Mennyire talált meg ez a szerep, mennyire vagy te
magad is lázadó?

A mcmurphység egyáltalán nem áll távol tőlem. Nem volt egyszerű létrehozni a háromórás előadást, de nem sajnálom a befektetett munkát. Ebben a McMurphyben nagyon sok van belőlem. Ma már úgy gondolom, hogy a megformálása egyfajta összegzése annak, amit a szakmáról gondolok, tudok, képviselek. Keresztmetszetnek nem rossz.

Leveted a szerepet az
öltözőben?

Igyekszem levetni. Csodálom például Daniel Day-Lewist, aki a method actingnek nevezett módszerrel gyakorlatilag benne él a szerepben. Ez a módszer filmen működik, de színházban nem: hiába költözöm bele McMurphy bőrébe, mert lehet, hogy holnap már Pinokkiót alakítom. De nem is erre szerződtem. Az előadás számomra akkor kezdődik, amikor belépek a színházba, elcsendesedem, majd belenézek a partner szemébe. Ott megszületik valami, és abból az energiából közösen építkezünk. Ha működik, az olyan, mint a szörfösnek a hullám tetején: érzed, hogy visz, de a gyeplő ott a kezedben.

Nem értek egyet azzal, hogy a színház reprodukciós műfaj. Nem azért mosok fogat, mert tegnap is mostam. A színpadon nem azért cselekszem úgy, ahogyan tegnap, hanem mert valami kiváltotta, a helyzet azt diktálta. Az egész struktúrát élesztem újra, de semmiképpen sem ismétlek. Amikor pedig véget ér az előadás, akkor leteszem, nem vonszolom magammal tovább a szerepet. Van egy lecsengési idő, amíg levetem, vállfára akasztom a jelmezt, majd megiszom egy sört. Aztán hazamegyek önmagamként. Évekkel ezelőtt találkoztam Anger Zsolttal, aki szakmailag is, emberileg is igen fontos az életemben. Ő erősített meg abban, hogy ez játék. Benne van a nevében is: színjáték. Vannak szabályai, amelyeket be kell tartani, mert különben megszűnik játéknak lenni.

És mi van akkor, ha nem
sikerül meglovagolni a hullámot?

Akkor az egész egy kínlódás, miközben tudod, hogy a néző nem ezt
érdemli. Nem mondhatom neki, hogy gyere el holnap újra, hátha akkor jobb
leszek.

Szinte mindig főszerepet
alakítasz, de nagyon sokszor negatív figurát. Ez sem okozott csalódást?

Egyáltalán nem. Élmény bonyolult, összetett, szabálytalan életű karaktereket játszani. A 170 centimmel nem rám fogják osztani a hősszerelmes szerepét: az majd megtalál az életben. Izgalmasabb intrikust, gyilkost, szélsőségesebb idegrendszerű embert játszani, mint májbajos, fiatal, szomorú orosz értelmiségit. Egy ilyen szereppel nem tudnám, mihez kezdjek.

Rendezőként milyen vágyaid
vannak?

Tudni kell, hogy Erdélyben nem működik a szabadúszás. Próbálkozhatsz szabadon úszkálni, de hamar szabad fuldoklás lesz belőle, ezért a legjobbak is leszerződnek. Peter Brook fogalmazta meg, hogyan lesz valakiből rendező: úgy viselkedik, mint egy rendező, és erről megpróbál mást is meggyőzni. Én is így lettem rendező.

Erdélyben alig tucatnyi színház létezik, mindenikben nem rendezhetek, ezért nincsenek illúzióim arra vonatkozóan, hogy a jövőben valamikor csak rendezni fogok. És a négy gyerekemnek sem mondhatom, hogy „bocs, apa most színészként művészi válságban van”. A legjobb egy önálló társulat lenne, de az szinte megvalósíthatatlan. Szeretnék értelmes emberekkel értelmes előadásokat létrehozni, és azt remélem, hogy a jó projektek színészként vagy rendezőként megtalálnak. Szeretnék egy kicsit pihenni, színészként kevesebbet játszani, mint eddig. Ez nem jelenti azt, hogy elkezdek lustálkodni. Nem vagyok az az alkat, aki csak ül a hintaszékben, és pipázik. Majd húsz év múlva. A verandán. Nagy szakállal. Ha lesz veranda.

Fotók: Kultúra.hu/Beliczay László