„A tanáraimnak bizonyos szempontból már a kollégája is vagyok” – Magyar Valentin a hivatás érlelődéséről

Divat manapság a fiatalok kapunyitási pánikjáról beszélni, és önről rögtön ez jutott eszembe, bár rögtön utána az, hogy önnek vagy nagyon erős van ilyenből, vagy épphogy semmilyen. Már eddig is nagy utat járt be, és mintha felgyorsítva élne, fényes pálya áll ön előtt – ami nagyszerű, de akár ijesztő is lehet, hiszen úgy is megélheti, hogy most már mindig felül kell majd múlnia magát, vagy hogy olyan expresszvonatban ül, amiből nincs kiszállás: a siker kötelez, és mintha mostantól az lenne a kötelessége, hogy maga után rohanjon. Mennyire befolyásolja, hogy mások mit várnak el öntől, és ez hogyan viszonyul ahhoz, amit ön vár el magától? Miben egészen biztos a pályájára vonatkozóan, és miben egyáltalán nem?

A zenészlétben és -szakmában jelentős tényező a bizonytalanság. A zenész soha nem lehet teljesen biztos magában, mert az gátolná a fejlődésben. De úgy tapasztaltam, hogy ha a legbelső hangjainkra és a lelkiismeretünkre hallgatunk, akkor azért olyan nagy baj nem lehet. A Covid után, az elmúlt egy-két évben valóban felgyorsultak körülöttem a dolgok: sűrűbb lett a koncertéletem, és bekerültem Körner Tamás menedzsmentjébe, amelynek tanárom, Várjon Dénes is az impresszált művészei közé tartozik. Ami történik, egyszerre csodálatos lehetőség és nagy kihívás a számomra.

Ősszel lesz az első lemezfelvételem; a hozzám különösen közel álló Rachmanyinov darabjait, etűdöket és prelűdöket játszom fel, mindegyik sorozatból négyet-négyet, más, rövidebb darabokkal kiegészítve. Az új feladatoknak nem mindig egyszerű megfelelni; a stressz időnként el tud rajtam uralkodni, ami nálam például a nyugtalan alvásban nyilvánul meg. Igyekszem magamból a legtöbbet kihozni, és erre szerencsére rá is vagyok kényszerítve. De ha az ember – mint nemrég a KaposFesten – időről időre olyan, világhírű művészekkel játszhat együtt, mint Baráti Kristóf, érthető is, hogy nagyon össze akarja szedni magát.

Szerintem igaz a mondás, hogy teher alatt nő a pálma. Igyekszem a kezemben tartani az irányítást, de azért a sorsra is bízok valamennyit. Az eddigi legnagyobb eredményem a Weimarban megrendezett 2021-es nemzetközi Liszt-verseny harmadik helye volt – azután kezdtem úgy érezni, hogy már nem csak mint diákra tekintenek rám.

Nemrég Berlinbe költöztem: tavasztól az ottani zeneakadémián, Kirill Gersteinnél is tanulok. Egy ideje már dédelgettem a külföldi tanulmányok tervét, mert azt remélem, sokat tanulhatok majd magamról, ha szociális és szakmai értelemben egyaránt idegen környezetben kell helytállnom. Koncertekre, mesterkurzusokra eddig is sokat utaztam már, a közelmúltban például Cornwallba, ami nagyon inspiráló élmény volt: többször hajnalig blattoltunk. De mivel tíz nappal korábban költöztem Berlinbe, kissé az otthontalanság érzete is megcsapott ott. Arra kell törekednem, hogy bárhol is vagyok, képes legyek jól érezni magamat, önmagamban megtalálni a stabilitást.

Mi segít objektíven megítélni, hogy hol tart, milyen téren kell a legtöbbet fejlődnie? Kikre hallgat e téren leginkább, és miért éppen rájuk?

Annyira magabiztos soha nem leszek, hogy ne maradjak nyitott a visszajelzésekre, de annyira már bízom az általam képviselt értékekben, hogy ne akarjak kényszeresen mindenkinek megfelelni. A zenei tanulmányaimat Balassagyarmaton kezdtem Somogyvári Ildikónál, majd 13 éves koromtól hat éven keresztül Eckhardt Gábor osztályában tanultam. Őt mindmáig felkeresem tanácsokért, ha úgy érzem, hogy akár zenei, akár emberi vonatkozásban elakadtam. A zeneakadémiai éveim alatt sok nagyszerű tanárral, például Némethy Attilával, Szokolay Balázzsal, Hargitai Imrével, Dráfi Kálmánnal, Eckhardt Gáborral, Wagner Ritával, Gulyás Mártával, Farkas Gáborral és Várjon Dénessel volt szerencsém együtt dolgozni. Nagyon hálás vagyok, hogy a sors mindig azokkal az emberekkel hozott össze, akikre a legnagyobb szükségem volt. Jelentősnek érzem a közeg szerepét, mert megerősít mindabban, amit fontosnak tartok; inspirál, hogy még feljebb helyezzem a lécet.

A korosztálya képviselőivel mennyire érti meg magát? Hiányoznak-e időnként az úgymond céltalan napok, amikor semmivel sem kellene törődnie: átlagember, átlagfiatal lehetne? Mi segít abban, hogy úgymond normális életet élhessen, és ne csak zenészek között forogjon? Vagy amiről beszélek, az nem is létező probléma az ön számára?

Általános emberi tulajdonság, hogy arra vágyunk, ami éppen nincsen. Ha kevesebb koncertem lenne, akkor az zavarna. A régi barátokkal való kapcsolattartás a 21. század technikai lehetőségei birtokában nem jelent problémát, és azért most még elég sokat vagyok itthon ahhoz, hogy személyes találkozásokra is bőven adódjon lehetőségem.

Egy fiatal művésznek bizonyára sok tekintélyes idősebb pályatárs biztatására, tanácsaira van szüksége, de egy idő után néha már elege is lehet a tanácsokból. Egy hierarchikus világba kell beavatódnia, majd ott előrejutnia, ami tiszteletre kötelezi. Lépésről lépésre kell elsajátítania mindent, ami elő van írva, és csak nagy fegyelemmel, sok év munkájával érheti el, hogy elfogadják. Mivel minden művész autonómiára törekvő, az önállóságára adó ember, az ellentmondás a tanulóévek köteles alázata és a saját út járásának igénye között óriási feszültségeket kelthet a feltörekvő tehetségekben.

A tanáraimnak diákja, de egy idő után bizonyos szempontból már a kollégája is vagyok. Felszabadító annak a felismerése, hogy a tanáraim is ugyanazt csinálják, mint én, csak sokkal előrébb tartanak benne. Úgy gondolom, hogy vannak olyan időszakok, amikor az ember sokkal nyitottabb minden bejövő kritikára és tanácsra, aztán olyanok is, amikor inkább a saját hangját keresi – ezek nálam folyamatosan váltogatják egymást.

Amikor orvosnak orvos, ügyvédnek ügyvéd lesz a gyermeke, mivel előbb állt rá egy pályára, mint hogy elég érett lett volna ehhez a döntéshez, egyszer csak felnőttként úgy érezheti, hogy nem a saját életét éli. Ön soha nem ijedt meg attól, hogy esetleg túl korán dőlt el minden, hogy valami kimaradt, amire még vágyna? Vissza tud emlékezni arra a döntésére, amely már igazán az öné volt a pályájára vonatkozóan?

Egyetlen pillanatra nem tudok visszaemlékezni. Folyamatként éltem meg az elköteleződésemet, és annak során újra meg újra visszaigazolva éreztem, hogy jó úton járok. Attól fogva, hogy 2013-ban Budapestre költöztem, már elkezdtem önállósodni; többet gondolkodni arról, jó helyen vagyok-e, és abban a két-három évben megszületett bennem az elhatározás, hogy lehető legkomolyabban fogom venni a zenéhez való viszonyomat. Úgy éreztem, hogy a tehetségem, és az ideális körülmények, amelyek a tanulmányaimhoz megadatnak, ezt egyenesen a kötelességemmé teszik. Azóta, ha valaki rákérdezne, már ugyanannyira magától értetődően válaszolnám azt, hogy Magyar Valentinnak hívnak, mint hogy zongorázom. Az identitásom részévé vált, amit csinálok – de néha azért elgondolkodom azon, hogy azt, aki legbelül vagyok, mennyire kell és szükséges-e a tevékenységemről leválasztanom. A művészeten belül még sok mindenre kíváncsi vagyok: szívesen beleásnám kicsit magam a jazz műfajába, és a festészet is vonz.

Fotók: Mohai Balázs