Akitől Kern András is lesett

Honnan ered
a színház iránti szeretete?

Szatmárcsekén születtem; ott, ahol Kölcsey Ferenc a Himnuszt megírta. Erre nagyon büszke vagyok. Ötéves korom óta érdekel a színház. Az Állami Déryné Színház társulata többször fellépett a helyi kultúrházban. Emlékszem, az Albérlő a fürdőkádban lenyűgöző volt. Miután azt láttam, minden hozzánk érkező társulatnak a kedvében akartam járni. Ha kellett, elmentem nekik tojást vagy szalonnát vásárolni, hogy az előadásokat ne a nézőtérről, hanem a színpad mögül nézhessem meg. Akkor dőlt el a sorsom.

Nagy
családban nőtt fel?

Igen, heten voltunk testvérek. Amikor kisgyerekek voltunk, télen otthon maradtunk, mert megesett, hogy cipőnk sem volt. De nem búslakodtunk, mert amire igazán szükségünk volt, azt megkaptuk. A téli estéken anyánk köré gyűltünk, aki megtanított bennünket varrni, hímezni és horgolni.

Szerettem a színeket, sokat festettem.

Ezeket az ismereteimet később, kellékesként nagyon jól tudtam hasznosítani. Egyébként a helyi szavaló- és prózamondó versenyeken állandóan részt vettem, többet meg is nyertem. A zsűriben olyan legendák ültek, mint Major Tamás, Gobbi Hilda vagy Szabó Magda. Az utóbbi külön megdicsért annak idején, de aztán mégsem színésznek mentem, mert szakmát kellett tanulnom.

Mióta él a
fővárosban?

1970 óta,
már ipari tanulóként itt érettségiztem le. Először a nyíregyházi gimnáziumba
jelentkeztem, és fel is vettek, de nem kaptam kollégiumi elhelyezést, az
albérlet pedig túl drága lett volna, így Budapestre kerültem.

Hogyan
került a Radnóti Színházhoz?

Amikor a szakközépiskolát elvégeztem, a szakmámban, épületasztalosként helyezkedtem el, de hamar meguntam azt az életvitelt. Nem volt jó reggel ötkor kelni, átbuszozni Óbudára, majd a nap végén hazatérni. Úgy éreztem, hogy nincs életem.

1976. augusztus 15-én épp a Radnóti előtt sétáltam, és megláttam az intézmény ablakára ragasztott felhívást, hogy díszítőt keresnek.

Több sem kellett: becsöngettem, bementem, jelentkeztem az állásra, és felvettek. Másnap felmondtam az addigi munkahelyemen. Nehezen, de elengedtek, én pedig díszítőből két hét alatt kellékes lettem.

Hogyan?

Az akkori
kellékeslány terhes lett, az ő helyére kerültem. Nagyon örültem, mert az apróbb
tárgyak jobban érdekeltek, mint a nagy díszletek.

Ki volt a
mestere?

Olasz Feri bácsi, a Vígszínház munkatársa. A szakma egyik legjobbja, ízig-vérig kellékes volt. Ha volt egy kis szabadidőm, és a környéken jártam, mindig benéztem hozzá. Megjegyzem, én voltam az egyetlen ember, aki bármikor meglátogathatta. Nem beszélgettünk, hanem némán figyeltem, hogy mit és hogyan csinál vagy épp a polcon lévő tárgyakat bámultam.

Mi a kellékes
feladata?

A kellékek beszerzéséért felel, de mindenben segítenie kell a színészt. „Apróságokkal” rendezi be a színpadot, és például a vázának mindig ugyanott kell lennie vagy az asztalon lévő pohárban mindig ugyanannyi italnak kell lennie. Egy-egy kelléket pedig néha magához kell vennie, hogy ne legyen baja.

Mennyire
nagy a kelléktár?

Most már nagy, mert szerencsére az öltöző és a büfésor feletti teljes galéria rendelkezésre áll. Viszont alacsony, ezért csak lehajolva lehet benne közlekedni.

Mennyire tud szelektálni, lomtalanítani?

Az számomra
elképesztően nehéz.

Ragaszkodik
a tárgyakhoz?

Sajnos
igen.

Van listája a kellékekről vagy mindent fejben tart?

1978-ban
fordult elő először és utoljára, hogy listát használtam, aminek nem lett jó
vége: mindent elszúrtam, az agyam ugyanis mindig előrébb járt, mint az, amit
olvastam. Egyébként világéletemben fejből dolgoztam.

Hogyan szerezte, szerzi be a kellékeket?

A legtöbb színház a régiségboltokat vagy a használt tárgyakat hirdető oldalakat keresi fel, én nem szeretem ezt a módszert. Egyrészt mert drágább, másrészt mert jobban szeretek kisebb használtcikk-üzletekbe vagy piacokra menni. Emellett fontos, hogy mielőtt megveszem, meg tudjam érinteni az adott tárgyat vagy ha van idő, akár többször is visszamenni.

Valló Péter (a Radnóti jelenlegi főrendezője – a szerk.) egyszer megkért, hogy szerezzek be néhány piknikkosarat. Elmentem egy kilencvenéves kosárfonó bácsihoz, aki a Péterfy-kórházzal szemben, egy pincehelyiségben dolgozott. Megengedte, hogy ott maradjak mellette, és csendben nézzem, miközben dolgozik. Így ha az egyik kosár véletlenül megsérül, akkor sincs baj, mert tíz perc alatt meg tudom javítani.

Mi volt a
legextrémebb hely, amelyet felkeresett?

Az Anita című előadásunk egy boncteremben játszódott, ezért elmentem a baleseti kórházba, megmondtam, hogy ki vagyok, és bekéredzkedem a boncterembe, hogy végignézzek egy boncolást. Akkor semmi bajom nem volt, a látvány viszont azóta is kísért, ha arrafelé autózom.

Mennyire
sikerült a színpadon megteremteni az ottani atmoszférát?

Teljes
mértékben. Eldöntöttük, hogy a helyiséget nem lemásoljuk, hanem csupán néhány
elemmel szemléltetjük. A hatalmas bádogasztal mellett egyszerű, kovácsoltvas
virágállvány állt, amelyen különféle szervekkel teli befőttesüvegek pihentek. A
boncmestert alakító Blaskó Péter ötliteres üveget tartott a kezében, amelyben
tüdőimitáció úszott.

Mikor
csatlakozik be a kellékes a színházi munkába, és ki határozza meg, hogy milyen
kellékekre van szükség?

Az olvasópróbán én is részt veszek, és miközben a szöveget olvasom, jegyzetelek és aláhúzom azokat a szavakat, amelyekre majd szükség lehet. A díszlettervező megálmodja a díszletet és megmondja, lesz-e asztal, kell-e rá kávéscsésze. Majd a rendező ezt továbbálmodja, a kérések nálam gyűlnek össze. Én pedig igyekszem meggyőzni a rendezőt, hogy miért az általam jónak vélt kellékeket használja. Általában többet is leteszek elé, hogy tudjon válogatni. A fő szempont természetesen mindig az adott korszak, illetve hogy mi áll jól a színésznek.

Kellékesként
hogyan éli meg a főpróbahetet?

Vannak bolondos szokásaim. Megesett, hogy 12 óra lógott a karomon, mert minden eshetőségre fel kellett készülnöm. Nem tudtam, hogy a jelmeztervező mikor fogja azt mondani: „Jóska, jó lenne, ha Pistának adnál egy kék számlapos órát!”

A kellékes, mint minden ember, aki a színházba keveredik, bármikor feláldozza magát az ügyért.

Például ha a rendező megkér, bármikor képes vagyok bemenni dolgozni, akárcsak a színészek.

43 éve
dolgozik a Radnóti Színház kellékeseként. Nagy becsben tartják.

Úgy érzem,
engem a színészek és a rendezők mindig szerettek és tiszteltek.

Sosem akart
színész lenni?

Dehogynem,
viszont ennél fontosabb volt, hogy a színpad közelében legyek. Ha a kis
szerepeimet vagy a megjelenéseimet összeadom, azt hiszem, többet álltam a
„deszkán”, mint bármelyik színész.

Mekkora
kihívást jelentett önnek a színészkedés?

Egyszer egy
szakadt gatyás kocsisfiút játszottam, akit a gazdája megvert. Sírnom kellett,
de nem tudtam, hogyan kell. Az egyik színésznőtől tanácsot kértem, aki így
válaszolt: „Nincs abban semmi különös: nézz ki magadnak egy lámpát, és
fókuszálj rá.” Bevált: potyogtak a könnyeim!

Számos
legendás színésszel dolgozhatott együtt.

Egy görög drámában Bessenyei Ferenc hadvezért alakított, hordszéken ült, és négyen vittünk be a színpadra. Én jobb kéz felől térdepeltem mellette. Jó agyam volt, a próbák során pillanatok alatt megtanultam a szövegét. Őt akkoriban is nagyon sokat foglalkoztatták, rengeteg minden lehetett a fejében, ezért amikor gondja volt, megkért: „Józsikám, figyeljél rám, mert nem biztos, hogy tudom!”

Én pedig súgtam neki, amikor szükség volt rá. Ez nagyon szép emlékem.

Volt olyan,
hogy egy színésszel közösen találtak meg egy kelléket?

Persze.
Szervét Tibor olyan képet szeretett volna a Patkányok című előadáshoz,
amelyen egy kislány látható. Többet is felsorakoztattam, hogy legyen miből
válogatnia, majd teljesen véletlenül mindketten ugyanarra az ezüstszínű, vékony
keretes képre mutattunk rá.

Sok-sok
évvel ezelőtt Gordon Zsuzsa kisasszonyt játszott egy Molnár Ferenc-darabban.
Odajött hozzám, és azt mondta: „Józsikám, a darab alatt szeretném a körmömet
fényezni.” „Sajnos nincs körömfényezőnk” – feleltem, de nem hagyott nyugodni a
gondolat, ezért még aznap este fogtam egy szép, merev, aranyszínű karkötőt,
fület csináltam neki, az alsó részét pedig bársonnyal vontam be. Másnap reggel
odaadtam Zsuzsának, aki röpködött a boldogságtól. Az a körömfényező a mai napig
megvan a raktárban.

Mekkora az
összetartás a szakmán belül? Mennyire segítik egymás munkáját a budapesti
színházak kellékesei?

Kapcsolatban
vagyunk, de régebben jobb viszonyt ápoltunk egymással, mint manapság. Most
rengeteg fiatal van.

És milyen
az új generáció?

Ők már egy másik világ. Ahogy minden, úgy a színház is rohan, és talán nincs elég idejük arra, hogy alaposak legyenek. Ha valamilyen tárgyra szükség van, az interneten megrendelik. Én jobban szeretem, ha mondjuk egy kosárban turkálva találom meg azt, amire szükségem van. Úgy vélem, hogy a színész is jobb szívvel fogja majd meg azt a kelléket. 

Több
igazgató irányítása alatt is dolgozott az elmúlt több mint negyven évben.
Mennyiben különböztek az egyes korszakok?

Mindig más volt, a szellemiség is változott. Keres Emil korszakát nagyon szerettem. Nemcsak kiváló színész, hanem legendás versmondó és nagyszerű ember is volt. A Radnóti Színház akkoriban elsősorban az irodalmi estjeiről volt híres. Őt Bálint András követte, aki harminc évig volt igazgató. Csodálatos, gazdag és nagyon sikeres korszakát élte ezalatt a Radnóti. Az ő vezetésével a polgári színjátszás időszaka köszöntött be. 2016-tól Kováts Adél irányítja az intézményt, aki fiatalokkal, fiatalos lendülettel szeret dolgozni, mert az ő generációjukat akarja megszólítani.

Tavaly
novemberben ment nyugdíjba.

Nagyon vártam, mert már a 2019-es évadban is úgy éreztem, hogy elfáradtam. A vezetés rám bízta az utód kiválasztását. Kata 17 évig a Bábszínházban dolgozott, jól ismerem: ügyes, kreatív, jó kézügyessége van, és a kalapácsot is tudja használni, ami ebben a foglalkozásban különösen fontos.

Mennyire hiányzik önnek a színház?

Nagyon,
minden este fél hattól fél nyolcig viszket a seggem, „menőkém” van. De ha majd
újra beindul az élet, van még három előadás, amelyben továbbra is közreműködöm.

Van olyan
kelléke, ami annyira a szívéhez nőtt, hogy hazavitte?

Nem, a
kellékek a színházat szolgálják. A fontos tárgyaknak szerintem lelkük van.

Mondjon egy
példát.

A Futótűzben gereblyére volt szükség. A rendelkezőpróbára többet is bevittem, de Alföldi Róbert rendező másmilyenre gondolt: „Banesz, olyan gereblye kellene, ami fából van” – mondta. Hirtelen eszembe jutott, hogy a feleségem nagymamájának a nyári konyhájában, a falra felakasztva láttam már olyat. A nagyi viszont tíz éve meghalt, és nem tudom, mi van a házzal. Aztán beugrott, hogy a lányom keresztapjáé lett. Felhívtam, és megkérdeztem, megvan-e a gereblye. Nem emlékezett, ezért kocsiba ültem, lementem, és láss csodát: a gereblye még mindig ott lógott a konyha falán! Másnap betettem a kocsimba, felhoztam Budapestre, és odaadtam Robinak, aki majdnem sírt örömében. „Pontosan erre gondoltam!” – mondta.

 A kellékes című monodráma Kern András főszereplésével hosszú évekig futott a Vígszínház és az Orlai Produkciós iroda közös előadásában. Látta?

Igen, tökéletes alakítás volt. Hozzáteszem: András egy az egyben engem formált meg. Lehet, hogy tudat alatt már korábban is készült erre a szerepre, ugyanis észrevettem, hogy a darabot megelőző években folyton figyelte, mit és hogyan csinálok. Volt, amikor kanalat fényesítettem, majd megnéztem magamat benne. De olykor, ha jólesett, szavaltam vagy énekeltem, és ő ezt mind elleste. A premieren az első sorban ültem. Amikor Andrást visszatapsolták, a színpadon állva rám mutatott. Nagy boldogság öntött el.

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu