„A teljes odaadásban hiszek”

Hogyan bírja a járványügyi helyzet miatt színház nélkül töltött heteket?

Még bírom. Március 8-án játszottam utoljára, és rettentő kimerült voltam. Szép feladatok sora várt az elmúlt félévben: eljátszottam Euripidész Médeiáját, a Tartuffe-ben Dorine-t, A vihar Arieljét. Nagyon sajnálom, hogy el kellett halasztani a Madách Nemzetközi Színházi Találkozót, és különösen fáj néhány vidékre tervezett előadás, például a Fedák Sári önálló estem kényszerű lemondása. Arra használom ezt az időszakot, hogy töltődjem. Nincs itt a világvége, remélem, hogy hamarosan vége lesz a karanténnak, készülök az azt követő időszakra.

Mi
az, ami feltölti?

Az olvasás. Jó ideje nagyon kevés idő jutott rá. Majdnem mindennap játszottam, próbáltam, közben itthon vezettem a háztartást, minden nap főztem. Pár soronként, oldalanként haladtam egy-egy könyvvel.

Csodálatos érzés most hátradőlni és órákon keresztül olvasni.

Nem szaladok sehová, nem gyötör a lelkiismeretfurdalás, hogy elmarad a szövegtanulás, a főzés.

Főzés
közben nem szokott szövegeket mondani?

Dehogynem! Annak ellenére, hogy épp’ nem játszunk, mindennap elmondom a repertoáron lévő előadások szövegeit. Egy Médeiát nem lehet hónapokra eltenni, ha azt akarom, hogy szeptemberben élénken éljen bennem a szöveg.

Mint mondta, nagyon mozgalmas évad áll Ön mögött, de előtte két-három évvel megesett, hogy alig akadt nagyobb szerepe. Ez igazgatótól-rendezőtől függ?

Persze, a színház kialakítja a repertoárját, hív vendégrendezőket, és kérdés, hogy ők meglátják-e bennem a figurát. Ariel szerepére Andrzej Bubień rendező választott ki, ahogyan a norvég Erik Stubø meglátta bennem Médeiát és Zsoltban (Trill Zsolt színművész, Szűcs Nelli férje – szerk.) Iaszónt. David Doiasvili többször dolgozott már a Nemzeti Színházban, de mi egyik előadásában sem játszottunk, így különösen örültünk a Tartuffe-nek. David látott minket több előadásban, és azt mondta a próbán, hogy az előadás első felét te kevered le, mint Dorine, a másodikat Zsolt, mint Tartuffe. Nagyot nevettem, amikor megláttam A vihar szereposztásában, hogy Ariel: Szűcs Nelli, hiszen ő egy légies szellem, de bíztam benne, hogy Bubień kitalált valamit. Ez ilyenkor felelősség és aggodalom is, hogy vajon sikerül-e megfelelnem az elvárásainak.

Szokott aggódni? Én inkább úgy látom, mintha hihetetlen lendülettel és energiával vetné bele magát mindenbe.

A kettő nem zárja ki egymást. Ha a vállamra tesznek egy feladatot, az teher is. Mindig igyekszem elhinni, hogy képes vagyok rá, de lámpaláz gyötör, hogy vajon sikerül-e. Nem arra vágyom, hogy szeressenek a nézők, hanem szeretném jól szolgálni a rendező elképzeléseit, hiszen végül is az ő álmát visszük a színpadra.

Mindig alá tudja vetni magát a rendezői elképzeléseknek?

Szerencsém volt, mert zömében olyan rendezőkkel dolgoztam – beleértve a már említetteken túl Vidnyánszky Attilát, Rizsakovot és még hosszan sorolhatnám –, akik hittek a közös munka erejében.  A rendező irányt mutat, de a saját karakteremet nekem kell megtalálnom. Nem hiszek abban, hogy egy színész bábként is működhet hitelesen, az együttgondolkodásban hiszek.

Ritka, hogy egy színész magának talál szerepet, a Fedák Sári például ilyen volt. Nem az a típus, aki bekopogtat az igazgatónál, hogy hadd csináljam meg ezt vagy azt?

Nem, egyáltalán nem. Mindig volt feladatom, ha kisebb, azt is szívvel-lélekkel csináltam. A teljes odaadásban hiszek.

Soha nem érzi, hogy „lemerül” néha, kifogy a lendület?

A próbaidőszak kezdete mindig nehéz. Azt érzem, hogy te jó ég, hogyan kezdjek neki. Mint egy kisbaba, aki járni, beszélni tanul. Ha azt mondom, hogy minden előadásban nulláról kezdjük, nem túlzok. De ha valami jól sikerül, az táplál és erőt ad a következő újrakezdéshez.

Nagyon sokszínű előadásokban játszik: a Médeia letisztultsága szöges ellentétben áll például a Tartuffe túlzó játékosságával.

A Médeiában számomra éppen az jelentette a nehézséget, hogy visszafogjam a bennem tomboló energiákat, amikkel egyébként hegyet-völgyet föl lehet szántani. Csak a szöveg és én – ide kellett visszatalálnom.

Pályám egyik legnehezebb szerepe volt, nagy élmény.

Tragédiát csináltunk, és közben mosolygott a lelkem, mert éreztem, hogy a rendező velem van, bízik bennem és kivárja az én lassú lépteimet. Örültem, hogy nem volt vér, semmi látványos borzalom, mert úgy bele lehetett volna pusztulni.

Nézőként éppen azt éreztem, hogy az eszköztelensége miatt is hat fojtogatóan az előadás.

Szerintem is így van. A lényeg, hogy az előadás a nézőben történjen meg.

Teljesen természetesen dolgoznak közösen a férjével évtizedek óta. Otthon is szakmáznak?

Nekünk a színház az életünk. Magától értetődik, hogy otthon is erről beszélgetünk, vitatkozunk. Nem tudjuk megcsinálni, hogy kilépünk a színházból, és akkor már csak férj és feleség vagyunk. A minket körülvevő dolgokról is színházi helyzetek jutnak eszünkbe. Nem is tudom, miről beszélnénk, ha ez nem lenne. A viccet félretéve: közösen gondolkodunk az előadásainkról. Zsolt már a Médeia szövegtanulásakor is sokat segített. Gyakran megesik, hogy összeveszünk, de ez csak egy óráig tart, aztán megyünk tovább.

Összevesznek olyasmin, hogy egy jelenetben miként kellene viselkednie egyiküknek?

Hát persze. De ez nem rólunk szól, még csak nem is az a cél, hogy bármelyikünk jobb legyen. Ez az előadás egészét szolgálja. A kollégák eleinte zavarba jöttek ettől. Nem értették, hogy nekünk az a legfontosabb, amit létrehozunk a színpadon, és ha kell, megharcolunk azért, hogy az árnyaltabb, izgalmasabb legyen. A pezsgés a művészi produktum létrehozásához elengedhetetlen; a viták, vagy akár veszekedések alatt alakul, fortyog az egész. Az állóvíz és az udvariaskodás nem kedvez az elmélyült művészi munkának.

Bátran kísérletezik, próbál?

Persze! Ha tíz ötletből egy jó születik, már megérte a kilenc rossz is. Nem szabad félni vagy szemérmesnek lenni. Értem, hogy mindannyian mások vagyunk, színész és színész sem egyforma, de amikor egy próbán valaki például olyasmit mond, hogy

„ne lépj bele az aurámba”,

akkor mindig megdöbbenek. Azt sem hiszem, hogy mindenre az a válasz, hogy majd a rendező megmondja. Én hiszek a műhelymunkában, amelyben egymásnak is adhatunk ötleteket.

Sokszor szembesül azzal, hogy mások kevesebb vehemenciával dolgoznak?

Néha megkapom, hogy sok vagyok. Ilyenkor mindig elgondolkodom ezen, és ha kell, visszaveszek. Ez valószínűleg habitus kérdése, néha uralkodnom kell magamon, hogy ne zsizsegjek. Megnyugtatom, Zsoltnak is szokták ezt mondani. Ami fontos, hogy a nyitottságomat soha ne veszítsem el. Mondják: a kárpátaljai ember nyitott. Hogy ez igaz-e, nem tudom.

Emlékszik, hogy mikor érezte meg először magában a tehetséget?

Jaj, nem szeretek erről beszélni, hiszen mit tudhatom én, tényleg tehetséges vagyok-e?! Annyi biztos, hogy már az óvodában is rengeteget szavaltam, és bár egymás között magyarul beszéltünk, az előadások ukrán vagy orosz nyelven születtek. Pufi kislány voltam. A Télapó lányát mindig szép, törékeny, szőke kislányok játszották, ám egyik évben a lány megijedt a feladattól, és rám osztották Snyegurocskát, noha az alkatom nem volt szokványos a szerephez. De mindig hihetetlen örömmel és odaadással játszottam, és szerintem ez sokat számít. Fedák Sáriról mondják, hogy bár nem volt igazán szép, a hangja sem volt feltűnően jó, hihetetlen kisugárzásával mégis magával ragadta az embereket. Ezért nem szabad megijedni, hogy nem vagyok ilyen vagy olyan klasszikus szépség.

Sokat emlegeti az alkatát, zavarta?

Soha. Ha zavart volna, valószínűleg már nem lennék a színpadon. Teljesen természetes volt számomra már kislány koromban, hogy az átlagosnál kicsit teltebb vagyok, és ez ma sem aggaszt.

Fedák Sári neve is újra és újra előkerül a beszélgetésünkben. 2015-ben mutatta be a színésznőről szóló önálló estjét, és úgy tűnik, sok közös van Önökben azon túl is, hogy Kárpátaljáról származnak.

Hasonlóan gondolkodunk a színházról, a hazáról, az Istenhez való kapcsolatunkról… igyekeztem a közös pontok mentén összeállítani az előadást. Fedák Sári nagyon érdekes személyiség, ezért színészileg is vonzó volt számomra.

Milyen a hazához való viszonya?

Különös dolog ez. Kárpátaljai családban nőttem fel, édesapám magyar, édesanyám orosz, a lányom most Moszkvában tanul színészetet. Amikor belevágott, azt mondta: hazajön, és itt akar színésznő lenni, mert itt vannak a gyökerei. Én ebben hiszek, ezt hoztam otthonról, hogy ha nincsenek gyökereid, elfúj a szél. Fiatalon az ember tán kevéssé érzi ennek fontosságát, de engem mindig érdekelt, hogy miként éltek a szüleim, nagyszüleim, és milyen volt a kor, amiben létezniük kellett. Már gyerekkoromban ragaszkodtam a szülőházunkhoz. Édesanyám lakásba szeretett volna költözni, hogy legyen fürdőszobánk, vezetékes gáz, ne kelljen kútról hordani a vizet, vagy megrakni a tüzet. Én viszont szerettem a kertes kis házunkat, és

rendre azt álmodtam, hogy elköltözünk, én pedig sírok, hogy nekem vissza kell mennem, ott a helyem.

A szüleink és a mestereink meghatározóak ebből a szempontból. A világlátásom sokat alakult fiatal egyetemi éveimben is, Vidnyánszky Attilának sokat köszönhetek.

Harminc éve dolgoznak együtt.

Már rég volt közös előadásunk, de nagyon szeretek vele dolgozni. Mindig tud újat mondani, és nekem sem kell önmagamat ismételnem, értjük egymást. Minden karakterben igyekszem másmilyen lenni, mégis önmagamat keresem ezekben a figurákban. Ezért nincs kis szerep. Ahogyan Fedák Sári mondta, ha egy előadás csak egy centit is előrevisz, volt értelme.

Kovácsol hosszú távú terveket?

Most egy újabb önálló est tervét dédelgetem. Ebben a sűrű évadban nem volt rá lehetőségem, a következőt pedig egyelőre nem látom. Szeretnék összeállítani egy előadást, ami a színház szeretetéről beszél.

A színházról, ami bennem van.

Nyitókép: Szűcs Nelli a Tartuffe-ben. Fotó: Nemzeti Színház/Eöri Szabó Zsolt