Idén a 77. életévét töltötte, ami azt jelenti, hogy idestova 57 éve készít fényképeket. A mai napig mindig magánál hordja a fényképezőgépét?

Még mindig aktívan fényképezek. Ha valahová elmegyek és látok esélyt valamelyik témám kiegészítésére, akkor mindig ott a fényképezőgépem a hátizsákban.

Összesen hány fényképezőgépe volt a karrierje során? Melyikhez kötődött leginkább?

Ha jól számoltam, pályám során 15 különféle fényképezőgépet használtam.

A 6×6-os kamerák közül szeretem a Hasselbladot, de a 24×36-os kisfilmesek közül az 1984 óta a mai napig használt Nikon F3-as a legkedvesebb számomra. 100%-os keresőjével ugyanaz lesz a negatívon, amit látni szeretnék, ez azért fontos, mert utólag nem vágom a képeimet.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Többször is hangsúlyozta, hogy az ember és a története érdekli. Mire kapja fel a fejét? Mitől érzi úgy, hogy valakit meg kell közelítenie?

Igen, fotográfusként az ember és környezetének sajátos dokumentatív ábrázolása érdekel, szubjektív korlenyomatokat készítek.

Mindig az adott korjelenségek motiválnak, minden változik, átalakul, elmúlik… A fénykép tér-idő jellege alkalmas korhangulatok megőrzésére, a tiszta fotográfia a jelenlétről szól, ebben különbözik más ábrázolási lehetőségektől.

Az emberi karaktereket, a tárgyi környezetet figyelem, időnként összeáll egy képkonstrukció, ami talán túlmutat az adott pillanaton.

Mozdonytemető, 1989

A portréfilmjében említette, hogy megvan a technikája ahhoz, hogy elfogadtassa magát a fotóalannyal. Ebben biztosan benne van az 57 év tapasztalata, emberismerete is. Változott az emberek hozzáállása az idők során? Máshogy reagálnak a közeledésre most, mint 40 éve?

A rendszerváltás után és a kommunikációs változásokkal folyamatosan módosult az emberek viszonya a fényképezéshez.

Emberekre kamerát emelni mindig kihívás. 40 éve is voltak illemszabályok, de mégis könnyebb volt elfogadtatni magam, idegeneket fényképezni, mert nem feltételezték a rossz szándékot.

A változások után a bulvársajtó megjelenésével, a magángazdaságok megalakulásával elkezdődött a gyanakvás időszaka.

Ikrek sorozat, Bartos Aranka és Zsuzsanna, 1998.

Minden fotósorozatán nagyon hosszú időn keresztül dolgozott. Van olyan, ami a mai napig izgatja a fantáziáját, szívesen visszatérne a helyszínre?

Fotóesszé könyveimben eddig megjelent sorozataim mindig egy adott időszak összegzései. Hosszútávú menetelőként szokatlan módon fotográfiai mintavételeim folyamatosak. Egy globális világkép megfogalmazása érdekel, ezért általában folytatom a témáimat.

Melyik volt a kedvenc éve a Szigeten?

A kezdetektől, 1993-tól mind a 27 Szigeten fényképeztem.

Nehéz kiemelni egy évet, de számomra a kilencvenes évek voltak a legizgalmasabbak, amikor még felismerhetők voltak a különféle zenei irányzatok rajongói. Akkor még kint sátoroztam, és a hajnali barangolásoko mindenhol alvó szigetlakók hevertek, mintha csatamezőn jártam volna… 

Hajógyári-sziget. Budapest, 1993.

A fotózás segít emlékezni, hiszen dokumentációja van a világ változásairól. Gyakran visszanézi a 30-40 évvel ezelőtti képeit? Mennyire érzi „frissnek” az emlékeit?

Általában kiállításokra készülve vagy könyvek szerkesztésekor merülök meg legjobban az archívumom fotói között. Két éve az Élet-Mű monográfiám képanyagának összeállításakor sok mindent átnéztem…

Most éppen az itthon töltött napokon fiatal fotós éveim kontakt másolatait nézegetem. Felszínre hozzák a tanulás, a fotográfiai tapasztalatszerzés sokrétű emlékeit. Időnként csodálkozom, mennyi különféle témával ismerkedtem.

A nagy munkáim, utazásaim emlékei jobban beégnek, a képek látványa valóban egyben frissíti az emlékezést.

Egy korábbi interjújában elárulta, hogy a felesége szerint ennyi idősen már nem kellene fotóznia, de Ön továbbra is minden évben bejárja a Szigetet. Megfiatalítja az élmény?

Szerencsésnek érezhetem magam, fényképezés közben nem érzem a koromat, még mindig bírom a menetelést.

Az egy hét Sziget persze azért erőt próbáló zarándokút számomra, egy sajátos meditáció a generációs jelenségekről.

Arcok II., 1998.

A saját életéről sosem készített dokumentációt. Nem érzi ennek hiányát?

A fotográfiai munkáimat és ezek dokumentációit igyekszem egyben tartani, az archívumomban sok minden megtalálható. Kkülön nem írok az emlékeimről, életutamról képeim mesélhetnek és Palotai János esztéta, aki 2018-ban megírta monográfiámat, amiben „vizuális időutazásra hívja olvasóját”. 

Hogy éli meg a jelenlegi vírushelyzetet? Talál benne inspirálót fotós szemmel?

Nem unatkozom, a különféle archív rendezgetések mellett készítettem néhány „karantén” fotót, és megörökítem a szokatlanul távolságtartó családi kerti találkozásaink emlékét is.

Bluesgitáros Zsolt fiam zenéjével pedig most elkészült a HORIZON panoráma fotóesszém videó változata.

Benkő Imre eredetileg áprilisra tervezett KUBA – Utak című kiállítása a remények szerint júniusban nyílik az Artphoto Galériában, de ez természetesen függ a járványügyi helyzettől és az ahhoz kapcsolódó korlátozásoktól.