Jacques Audiard többszörös César-díjas rendező, legutóbb a Testvérlövészek című filmjével szerepelt a budapesti Frankofón Filmnapokon, de a magyar nézők a Dheepan – Egy menekült története című filmjére is emlékezhetnek (amivel Cannes-ban Arany Pálmát nyert). Akárcsak az A próféta című alkotására, amit Oscar-díjra is jelöltek.

Legújabb filmje, az Ahol a nap felkel Párizsban (Les Olympiades) forgatókönyve Adrian Tomine amerikai karikaturista három képregénye (Amber Sweet, Killing and Dying, Hawaiian Getaway) alapján készült.

Párizs itt most egyáltalán nem a fények városa. A 13. kerületben, a város multikulturális részében járunk. Egymást érik a hatalmas bérházak, és egészen más kép bontakozik ki a francia fővárosról, mint amilyen egy átlagos turista fejében él. Romantikus filmet látunk nem túl romantikus környezetben, ahol olyan emberek élik napjaikat, akik meg vannak győződve arról, hogy egyedülállóként sokkal jobban járnak.

A pörgős és hiperkortárs fekete-fehér alkotás mintha dialógust folytatna Joaquim Trier A világ legrosszabb embere című filmjével. Audiard azonban az útkeresésen és az önmegvalósításon túl megdöbbentő szenvtelenséggel és nyíltsággal mutatja be a fiatalok szexualitással, érzelmi, testi elidegenedéssel, céltalansággal, valamint gyásszal való küszködését, sőt egészen radikális megközelítésben állítja elénk a zoomer korosztályt. Filmje éppannyira hány fittyet a színekre, a nemekre, a bőrszínre és a származásra, mint amennyire az általa bemutatott generáció a társadalom addig bevált, megszokott működésére. A szex itt már csak a képlet (igaz, legfontosabb) része, amelynek ha nem is boldog, de legalább elviselhető élet az eredménye.

A film könnyedén értelmezhető a fogyasztói társadalom, az identitás elvesztése, az elszemélytelenedett szexualitás kritikájaként, ám ezt roppant okosan adagolja.

Inkább a rögzült társadalmi elvárásokhoz áll szkeptikusan, mint a kialakulóban lévő új tendenciákhoz. Mindvégig csak bemutat, semmi nyoma ítélkezésnek vagy elfogultságnak. Semmit sem erőltet a nézőre, sőt egyetlen didaktikus vagy pszichologizáló mondat, jelenet sem csúszik be. Nem formál véleményt; a nézőre bízza, hogy milyen következtetésekre jut a technológia emberi kapcsolatokra gyakorolt hatásáról. Mintha titokban kamerát tettek volna le egy átlag nagyvárosi fiatal lakásában, akit így a nap bármely pontjában kukkolni lehet. A szülők nyomasztó viselkedése nyomán támadó bűntudatra, önvédelemből elkövetett érzelmi és testi kihasználásra, szórakozásból elkövetett zaklatásra, súlyos önértékelési problémákra látunk rá. A szereplők úgy próbálnak boldogulni, hogy a lehető legkevesebb érzelmi sérülést szenvedjék el.

A történet sokáig két szálon fut, aztán ezek végtelenül diszkréten találkoznak, majd újra kettéválnak.

A fiatal, vagány lány, Émilie kiváló egyetemen szerzett diplomát, a napjai ennek ellenére csak két dologból állnak: partnerkereső mobilos appon megszervezett szextalálkozókból és callcenterezésből. Mivel gyűlöli a munkáját, mindennap arra számít, hogy elbocsátják. Ez meg is történik, de ahelyett, hogy a kvalitásának megfelelő munkát keresne, inkább lakótársat szerez. Így ismerkedik meg Camille-jal, aki középiskolai tanári állását  megunva épp most fekszik neki a doktorijának. Szexelnek, sokat beszélgetnek, látszólag vonzódnak egymáshoz, a férfi mégis azt mondja: neki ennyi éppen elég, nincs szüksége felelősségre. Ám nem sokkal később beleszeret Norába, akit szerencsétlen véletlen folytán összekevernek egy híres szexcsetmunkással. Nora, hogy megoldja a kellemetlen helyzetet, felkeresi a hasonmását, akivel a kapcsolatuk az online térben virágzásnak indul.

A lehetőségek korlátlanok, csupán az ember igényei és szükségletei szabnak nekik határt, hiszen a technológia hatékonyan biztosítja a feltételeiket. A pizzarendelés nem sokban különbözik az esti szexrandi megbeszélésétől. De mi lesz azokkal a fiatalokkal, akiknek megtörik a lendületük, akiknek oda lesz az elszántságuk, a kreativitásuk, elvész belőlük a jobb élet megteremtésének igénye, és valódi kontaktusra csupán online képesek?

Ezt nem tudjuk meg, csak azt, hogy mi mindenen mennek keresztül.

A film nem szurkol senkinek, és még főszereplője sincs, aki köré a történet épülne, ahogy nincsenek benne szimpatikus vagy épp ellenszenves figurák sem: sem jók, sem rosszak, csupán átlagos mai fiatalok. A film egyik szereplőnél sem időzik sokat, és azzal, hogy mintegy elszakítja őket tőlünk, mi sem tudunk kötődni hozzájuk, hanem szimpla megfigyelőkké válunk, akik csak biccentéssel vagy fejcsóválással minősítik a látottakat; pontosan úgy, ahogyan a való életben egy idegen ember cselekedetére reagálunk.

Habár minden szereplőnek megvan a maga története, a hangulat lényegesebb, mint a narratíva. Nem lehet tudni, mennyi idő telik el: napok, hónapok vagy talán évek.

A szereplők a végtelen spirálba keveredtek bele.

Eltekintve attól, hogy Audiard a film teljes egészét monokrómban forgatta, nem engedi, hogy stilisztikai döntése befolyásolja, megzavarja a megjelenített drámai pillanatokat, merthogy bőven akad, ami az embert megszorongassa, még akkor is, ha az a bizonyos kötelék nem alakul ki közte és a hősök között.

A közel hetvenéves rendező kiváló valóságértelmezése a film hangulatában is tetten érhető. A kortárs problémák hiteles bemutatása képes laza, humoros maradni, mert a humort az élet ugyanolyan tényezőjének tekinti, mint a nehézségekből való kievickélést vagy az önmagunkkal való küzdelmet. A film megkapó és szuggesztív hangulatáról a videóklipszerű jelenetek, a lassított felvételek, valamint a francia zenei zseni, Rone minimalista elektrozenéje is gondoskodik, amik néha csengőhangnak, applikáció értesítési hangjának is beillenének.

Képek: Memento Films Distribution