Miért döntött úgy, hogy ezt az előadást civil szereplőkkel érdemes megcsinálni?

Mert róluk szól. És mert a gondoskodási válságról nem áttételesen, irodalmi módon, finomkodva vagy a közéleti újságcikkek szintjén, hanem a személyes történeteket behatóan megismerve szeretnénk beszélni.

Elég abból, hogy a szőnyeg alá söpörjük ezt a problémát! Fontos, hogy hangot kapjanak az érintettek is, hisz a személyes tapasztalataik által egy-egy terület szakértői, így a segítő szakmák helyzetét az ő elbeszéléseik alapján ismerhetjük meg a leghitelesebben. Társadalmi változást mindig azok indítanak el, akiknek személyes érintettségük van egy-egy ügyben. Ezért fontos nekem, hogy minél többen lássák: ezek mindannyiunkat érintő problémák, mind érintettek vagyunk. Ehhez pedig személyes történetek megismerése segíthet hozzá a legjobban, mert általuk közünk lesz a témához. Ez az előadás nem eltávolít, idézőjelbe tesz, kikacsint, hanem

nagyon szókimondó, ami egyfelől felszabadító, másrészt gyomorszájon vág.

Szerintem időnként felbukkannak ezekről a témákról értékes elemzések, személyes történetek. Inkább csak esetleges, hogy mikor mi kap nyilvánosságot.

Botrányok generálják az ezzel kapcsolatos híradásokat. Az otthon szülésről akkor esik szó, ha perbe fogják Geréb Ágnest. Az ápolók hiányáról akkor, ha bezárni kényszerül egy kórházi osztály, mert az ott dolgozók többsége külföldre ment. Vagy néha bejárja a közösségi médiát egy-egy csernobili állapotokat idéző kórházi fotó. Tehát valóban tematizálódnak a problémák, de mindig csak a szenzáció szintjén. A fóti gyermekváros ügyét felkapta a média, amikor kiderült, hogy valaki szemet vetett a negyvenhektáros, ősfás területre. Majd eltelt pár hónap, a felháborodás elcsendesült, és senkinek sem érte el az ingerküszöbét a gyermekotthon bezárása. Ez a hozzáállás az egész társadalmat minősíti. Az állami gondoskodásból kikerülő fiataloknak semmilyen perspektívájuk nincsen: marad az addikció, a kriminalizálódás, a hajléktalanlét. De ez csak egy példa a színpadra állított történetek közül.

Hogyan lehet civil szereplőket „jól működtetni” a színpadon?

Fontos, hogy önazonosak legyenek. Senkitől nem várunk el olyat, ami számára idegen vagy kellemetlen. Az viszont cél, hogy azt, amilyenek, és amiért bekerültek ebbe az előadásba, meg tudják mutatni.

Azt kellett elérnünk – és ezen dolgoztunk végig –, hogy a színpadon négy-öt percbe minél többet bele lehessen sűríteni abból a mélységből, humorból és bölcsességből, amit a korábbi, összesen nyolc-tízórányi beszélgetések során mi kaptunk tőlük.

Ha a dokumentumszínház felől közelítünk, akkor inkább úgy releváns a kérdésfelvetés, hogy miért kerültek be színészek is az előadásba.

Nem mindennapi gesztus, hogy egy kőszínház a színpadán vendégül látja és főszereplőjévé teszi a civil társadalom képviselőit. Úgy éreztük, ez akkor lesz teljes, ha a vendéglátók is jelen vannak. A színészek időnként karként funkcionálnak, máskor az ő játékuk segít egy-egy történet, karakter, konfliktus megjelenítésében. „Demenciatablónak” nevezzük például azt a jelenetet, amikor Csengei Andrea egy munkanapjának rutinján keresztül ismerjük meg az idősotthon lakóinak életét. Andrea mesél, és miközben életre kel a története, szerepet oszt, instruálja a színészeket.

A telefonos lelkisegély-szolgálat jelenetében Mezei Csongor Andrea arra tanítja Kókai Tünde színésznőt, hogy miként kell szakmailag helyesen reagálni egy-egy extrém telefonhívásra. De vannak közvetettebb, asszociatív jelenetek is, például ahol a színészek facebookos apróhirdetéseket és kommenteket felhasználva egy általunk írt kórusművet adnak elő, ami az idős szeretteiket otthon ápolók segélykiáltása.

Hogyan választotta ki a civil szereplőket?

Mácsai Pál kért fel az előadás létrehozására és az ezzel kapcsolatos munka koordinálására. Neudold Júliával és Szabó-Székely Árminnal láttunk neki a feladatnak, együtt dolgoztuk ki a munkamódszert és az előadás struktúráját. Kezdetben csak annyit tudtunk, hogy szeretnénk civilekkel közös, társadalmi kérdéseket feszegető, dokumentarista alapú produkciót. Akkor úgy képzeltük, hogy a munka világáról szól majd, tavaly májusban erre hirdettünk meg workshopot. A karantén ideje alatt fordult a figyelmünk határozottabban a gondozási válság felé: akkor már kifejezetten segítőszakmákban dolgozó emberek számára fogalmaztunk meg felhívást. Százan jelentkeztek, huszonöt emberrel beszélgettünk online több körben, majd kétnapos workshopra hívtuk őket, ahol kiválasztottuk a tíz szereplőt.

Mi a fő szempont: az, hogy érdekes a karakter, hogy izgalmas a története, vagy hogy felszabadultan mozog a színpadon?

Az előadói képesség egyáltalán nem volt szempont, de a kiválasztott szereplőknél ezzel sem volt probléma. A workshopon kirajzolódott az a szempont is, hogy a gondozószakmákban dolgozók munkája lefedi a teljes emberi életet, a születéstől a halálig. Örültünk annak, hogy vannak férfi jelentkezők, ám ügyeltünk arra, hogy a nemi arányok a valós viszonyokat tükrözzék, így lett kilenc női és egy férfi szereplőnk. Hiába volt több nagyon szimpatikus szociális munkás, idősgondozó, nem akartunk redundáns történeteket. Nem az volt a cél, hogy az én ízlésemnek megfelelően hangozzon el egy történet, hanem az, hogy élményszerű, érthető legyen. És olyan, amilyen az elbeszélője.

Miként interjúztak a szereplőkkel?

Voltak csoportfeladatok, körkérdések, klasszikus interjúk, a színészek is beszélgettek velük, és néha a spontán diskurzusokban hangzottak el olyan részletek, amiket felhasználtunk az előadáshoz.

Időnként megelevenednek az elbeszélések, de alapvetően egyes szám első személyű a történetmesélés. Miért ezt a formát választotta?

Csak akkor játszunk el egy jelenetet, ha annak funkciója van. Mondok példát. Az intenzíves nővér, Ilona említ egy konfliktust a főnökeivel, majd jelenet veszi kezdetét, ami olyan, mintha belépnénk Ilona fantáziavilágába, és látnánk, hogyan szeretett volna kiállni az igazáért. A már említett lelkisegély-szolgálatos jelenetben a módszertanra voltunk kíváncsiak. Ez eljátszva sokkal erősebb, mint ha szóban mondjuk el. De vannak történetek, amikről felesleges jelenetet készíteni, mert erősebbek, ha valamelyik civil szereplőnk szájából hangzanak el. Mi is úgy találkoztunk ezekkel a történetekkel, dilemmákkal, problémákkal, botrányokkal, hogy elmesélték őket nekünk. Ezt az érzést akartuk a nézőknek is megadni. A történetmondóink nem depressziós, megroggyant, hanem friss, üdítő, szellemes, reflektált emberek. Ha hagyjuk, hogy a karakterük érvényesüljön, az az előadás javára válik.

Nem kell mindenből attrakciót csinálni.

Az előadásra zömében vélhetően nyitott, a téma iránt érdeklődő emberek érkeznek majd. Miként érdemes számukra fogalmazni: el kell mondani az alapvető dolgokat is, vagy feltételezhetik, hogy nagyjábólmár tudják, miről van szó?

Egyfelől építünk az alapszintű tájékozottságra és műveltségre, ezért nem rágunk szájba mindent, hanem igyekszünk megmutatni az összefüggéseket. Az előadás során videón bejelentkező szakértőkkel az a célunk, hogy tágabbra nyissunk a perspektívát. Hiszen ez nem tíz nehéz sorsú ember vagy egy-egy szociális szektor története, hanem egy mindannyiunkat érintő, lappangó társadalmi válság, amely hatását tekintve felér tíz covidjárvánnyal. Egyre nő a gondoskodásra szorulók száma, miközben egyre kevesebben vannak, akik ezeket a feladatokat el tudják látni.

Rendkívül igazságtalan az a rendszer, amely éppen ezeket a dolgozókat nem becsüli meg. Mindannyiunknak van valamennyi  felelősségünk abban, hogy a szőnyeg alá söpörjük ezt a problémát, bár igyekszünk eltolni magunktól. Ennek a belátása már eredmény. Csordás Anett története példaértékű, hiszen egy számára nehéz helyzetből fordított: széles körű összefogással sikerült javítania a gyermeküket, hozzátartozójukat otthon ápolók helyzetén. A változáshoz az első lépés, hogy meghallgatjuk egymást, és mélyebben megértjük, amiről csak felszínes ismereteink vannak. Az előadás élményszerű formában segít ebben.

Amikor az érzékenyítés a cél, más a jó előadás mércéje?

Dehogy! Muszáj, hogy a néző azonosulni tudjon, belekerüljön az előadás sodrásába, feszültség és jó tempó legyen. Az egész projekt legitimitását veszélyeztetheti, ha úgy érzi, hogy ez már túl sok: információanyagban, terjedelemben, töménységben. Ezért néha humorral, zenével, erős képekkel igyekszünk oldani a helyzeteket. Az előadásnak „húzásának” kell lennie, és változatosan kell használnia a színpadképet, tehát egy civil állampolgárok közreműködésével létrejövő dokumentarista, társadalmilag elkötelezett előadás esetében is a színházi alapszabályok érvényesülnek.

Nem várhatjuk el a nézőktől, hogy más szemmel nézzék az előadást csak azért, mert jó ügyet szolgál.

Fotók: Örkény Színház/Horváth Judit