Az interjúkban gyakran említi a jelenlétet mint kifejezést. Mit jelent ez önnek?

Mi a színész? Hogyan születhet meg az igaz és hiteles „pillanat” a színpadon? Ezt kutatjuk a színházi próbák alatt, és a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen is. Az évek során rájöttem: a színészeknek semmit sem kell „eljátszaniuk” a szó tradicionális értelmében. Inkább meg kell keresniük önmagukban azokat a jellemvonásokat, amelyeket a sűrített problémákat hordozó drámai karakterek is cipelnek. Ebből alakulhat ki a jelenlét. Nem „eljátszani” kell a szerepet, az pusztán alakoskodás, hanem képviselni azt a színész teljes valóságával, jelen idejű igazságával.

Hol tart ebben a folyamatban?

A színházban nem egy előre megrajzolt pályán haladunk egy irányba. Mindig változik, hiszen színésztől és próbafolyamattól is függ. Valakinek könnyen megy, van, akinek önmagával kell megküzdenie ezért, de szép dolgok születnek ebből a kísérletből. Remélem, egyszer eljutunk odáig, hogy kijelenthetem: ez az, amit kerestem.

Ibsen: Hedda Gabler

Milyen szép dolgok születtek eddig?

Számomra a legegyszerűbb dolgok a legszebbek. Amikor olyan sűrített pillanatok jönnek létre a színpadon, hogy már nincs feltétlenül szükség színházi szerkesztésre, látványra, effektre, mert anélkül érthetőbb, tapinthatóbb és hatásosabb minden.

Többnyire klasszikusokat rendez: Ibsent, Shakespeare-t, Csehovot. Kortárs drámák mennyire foglalkoztatják?

Az a problémám a kortárs művek zömével, hogy nem igénylik a hagyományos, másfél hónapos próbafolyamatot, a keresgélést, a megfejtést. Ezeket tíz nap alatt is színpadra lehet vinni. Uralkodóvá vált az a tendencia, hogy csak egyetlen problémát mutatnak be: egy tömör, erős gondolatot csapnak oda a nézőnek. A direkt üzenet és hatás érdekében csak egy dologra fókuszálnak, ennek pedig az az ára, hogy eltűnik belőlük az ember komplexitása.

Ez a fajta hatásmechanizmus talán vonzóbb azoknak, akik nem feltétlenül akarnak gondolkodni a színházban, akik nem akarják megtalálni a saját útjukat egy szövevényes rendszerben, hanem megelégszenek azzal, hogy szembesülhetnek egy fontos problémával. Ezek a drámák úgy működnek, mint a fogyasztói társadalom bármely kommunikációs formája, ami tulajdonképpen dönt a fogyasztó helyett.

Az egész életünk erről a fogyasztói társadalomról szól, ennek lebutított kényelméről.

És ebben megszűnik az arra való igény, hogy az ember legyen a középpontban a maga összetettségében.

Csehov: Sirály
Fotó: Rab Zoltán

Számomra az a jó színház, ami nem programbeszédet tart, hanem nagyon sok kérdést tesz fel. A klasszikus művek azért is időtlenek, mert a mindenkori embert és az emberi tökéletlenséget mutatják be. Sokoldalúan, a maguk összetettségében akarom láttatni ezeket a remek anyagokat, és a nézőre akarom bízni, hogy ő hogyan rakja össze a saját mozaikját.

Milyen szabályok betartása mellett lehet színházba menni Marosvásárhelyen?

Ez a világjárvány rengeteg bizonytalanságot hozott a színház működésében is. A szabályozások is folyamatosan változnak, nehéz bármit is előre tervezni. A szabadtéri előadásainkat szeptembertől kamarakörülmények közt maximum húsz néző előtt játszhatjuk, míg a hatszáz fős nagyteremben legfeljebb százhúszan ülhetnek a nézőtéren, védőmaszkban. A szeptemberi színdarabokat meghirdettük, de nem tudjuk, hogy mi lesz azután.

Egyelőre nincs ésszerű és biztos módszer arra, hogy a színház miként tud létezni a jelen körülmények között. Amikor hosszabb szünet után elkezdhettünk nézők előtt jásztani, kiderült, hogy szabadtéren nem lehet bármit játszani, hiszen itt más hatások érik a nézőt és az előadást. A színház udvarán tartottuk Ibsen Nóra című darabjának bemutatóját. Úgy éreztem, itt a világvége: a nyár derekán ugyanis nem lehet szabadtéren játszani egy norvég darabot, ahol az események karácsonykor, egy szoba belső terében zajlanak.

Hogyan viselik a színészek ezt a bizonytalan helyzetet?

Hozzá vagyunk szokva a határidőkhöz, a tervezettséghez, hogy mikor kezdődik, és meddig tart az évad, az energiáinkat is így osztjuk be. A járvány teljesen kirántott bennünket ebből a rendszerből. Az előző évad egyik napról a másikra félbemaradt, a színészek tavasszal vették ki a nyári szabadságaikat. A legrosszabb az, hogy semmit nem fejezhettünk be, sem évadot, sem próbafolyamatot, így elkezdeni sem tudunk igazán semmit, hiszen továbbra is egyik napról a másikra változhat meg gyökeresen minden.

Figaro
Fotó: Rab Zoltán

A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház az előadásait magyar és román nyelven is feliratozza. Van átjárás?

Kéttagozatos színház vagyunk egy kétnyelvű közegben, mára már elengedhetetlen a nyitás mindkét közeg felé. Erdélyben ez benne van a kulturális csomagban. Mindenkinek természetes, hogy két út megy egymás mellett, ami néha keresztezi egymást. Ennyi polgári elegancia kötelező.

Mennyire vállalnak közösséget egymással az erdélyi magyar színházak?

Szolidaritásról beszélhetünk, hisz a kisebbségi lét szempontjából mindannyian hasonló helyzetben vagyunk. Ez egy olyan kapocs, ami összeköt bennünket, és ilyen téren bármikor számíthatunk egymásra. De Erdély egy Magyarországnál nagyobb terület, sokkal kevesebb színházzal, ezek egyenletlen földrajzi elosztásával. A távolságok földrajzilag és kulturálisan is nagyok. A marosvásárhelyihez például legközelebb a székelyudvarhelyi színház esik, az is több, mint 100 km, de Szatmárnémeti vagy Temesvár már egy Kisvárda-Budapest, illetve Kisvárda-Győr távolságnyira van egymástól, a két, egymástól legmesszebb eső erdélyi magyar kőszínház közt pedig több mint 550 kilométer van. Bár alkotói átjárás (főleg a rendezők részéről) van, a színházak közti fluktuáció sem túl nagy. Nincs egységes színházcsinálás, ahogyan a nézői elvárások és színházba járási szokások is egészen mások Kézdivásárhelyen, mint Nagyváradon. A különbözőség igaz az anyagi háttérre és a repertoárra is. Minden színház elsősorban a saját működésére és közönségére fókuszál, az összes színházra kiterjedő, állandó együttműködés nincs.

Fekete Péter
Fotó: Bereczky Sándor

Van olyan fesztivál, amely alkalmas arra, hogy valós párbeszédek, egyfajta szakmai fórum alakulhasson ki?

Évekkel ezelőtt még volt erre példa, de ma már az egyik társulat jön, a másik megy, a találkozások pedig elmaradnak. Most már minden fesztivál, ahogy a kisvárdai is, inkább a városnak szóló szemle, nem a színházak közti fórum.

A Magyar Színházak XXXII. Kisvárdai Fesztiválján Ibsentől A nép ellensége című darabját mutatták be nagy sikerrel. Miért gondolta, hogy érdemes elővenni ezt a darabot?

Felvetette bennem azt a kérdést, hogy hol és milyen információkhoz jutunk nap mint nap. Meggyőződésem, hogy számos olyan dologgal foglalkozunk, ami nem a mi dolgunk,

ezek pedig elterelik a figyelmünket arról, hogy miként élünk, hogyan boldogulunk, javítunk vagy rontunk a világon.

Régóta foglalkoztat ez a dráma, de most, hogy az egyik gyerekem iskolás lett, elgondolkodtam azon, hogy innentől fogva már nem csak én nevelem őt, hanem a társadalom is. Ez megrémített, mert nem bízom a társadalom felelős hozzáállásában.

A munka úgy kezdődött, hogy az egész társulat – 38 színész – két hónapig csak arról beszélgetett, hogy milyen problémáink vannak a családban és a társadalomban. Ezekből próbáltunk aztán kiindulni, és ezek egy részét vetettük fel az előadásban úgy, hogy közben ne feledkezzünk meg az Ibsen szereplőinek egyetemes emberi problémáiról, arról a humánumról és azokról az emberi hibákról sem, amiket ők hordoznak.

A nép ellensége című előadásban nyújtott teljesítményéért a legjobb férfi mellékszereplő díját Henn János, a legjobb női mellékszereplő díját (megosztva) Moldován Orsolya. a legjobb férfi főszereplő díját (megosztva) Sebestyén Aba nyerte el. Fotó: Bereczky Sándor

Mennyire kellett bátorság a darab megrendezéséhez?

Nem gondolom, hogy bármelyik alkotó felteheti magának ezt a kérdést. A világnak ott lenne vége. Aki azt gondolja, hogy az alkotáshoz túl nagy bátorság kell, annak el kell mennie kapálni, vagy bármi olyan dolgot csinálni, ami nem jár ilyenfajta felelősséggel. Ugyanakkor az előadásban a direkt utalások ellenére távol tartom magam bármiféle aktuálpolitikától, mert az a probléma leegyszerűsítése lenne. Én társadalmi problémákról beszélek, olyanokról, amelyek minimum Ibsen kora óta velünk vannak. Bízom abban, hogy annyira még nem hülyült meg a világ, hogy valakit azért ítéljenek vagy lehetetlenítsenek el, mert az alkotásában azt mondta, hogy az ember fontosabb, mint egy társadalmi harc, ami egy idő után nevetségesen érvényét veszti. Történelme során az emberiségnek sajnos nem sikerült kialakítani egy olyan társadalmi működést, amiben jól érezné magát, és erre a jövőben sincs esély.

A darab egyik különlegessége, hogy a népszavazásos jelenetnél a közönséget interaktív módon vonták be. Jellemzően melyik korosztály aktívabb?

Az előadás alaphelyzete az, hogy a néző a színészekkel egy térben ül, nem válnak el a játszók és a nézők. Az említett jelenet előtt már megszólítjuk a közönséget közvetlen módon is, az interaktivitás a népszavazás jelenetben csak csúcsosodik. Furcsa paradoxon ez, hogy én nézőként biztos nem szólalnék fel egy ilyen előadás alatt, pedig rendezőként ezt várom el a nézőktől. Ez a nyitás  egyszerre szembesíti a nézőt a társadalom anomáliáival, saját kiszolgáltatottságával és azzal, hogy ez most mégiscsak színház: az előadás, bár dialógusnak láttatja magát, voltaképp a nézőtől független monológot mond el.

A nép ellensége Kisvárdán
Fotó: Kerezsi Béla

Ezidáig Marosvásárhelyen és Kisvárdán játszottuk, de passzív közönséggel  nem találkoztunk. Azt tapasztaltuk, hogy a fiatalok és az idősek a legaktívabbak. A középkorosztály, aki úgy érzi, hogy van veszítenivalója, kevésbé nyilvánít véleményt. Az előadást tavaly a román elnökválasztások előtt egy nappal mutattuk be, később viszont a helyi politikusok is eljöttek, és elfogadva az előadás ajánlatát, aktívan beszálltak a vitába.

A színpadon mi volt a legextrémebb helyzet?

Arra is volt példa, hogy a nézőtér hangosan kikérte magának a csalást, egyenesen tüntetni kezdett, amikor meghamisítottuk a szavazást. Megszerveztek egy nyílt újraszavazást, hogy a csalást bebizonyítsák, kiabálni kezdtek, és már-már a legalpáribb módon fejezték ki ellenérzésüket. Ez veszélyes pillanat volt, könnyen kezelhetetlenné válhatott volna a helyzet, de az Aslaksent játszó Henn János hihetetlen eleganciával és bravúrosan kezelte. A jelenet végén ezért is van egy éles fényváltás, átállunk egy színházi zárt helyzetre, amibe a konvenció szerint a néző már nem szólhat bele.

Milyen visszajelzéseket kaptak?

Mondhatom, hogy szinte kizárólag nagyon pozitívat. Volt olyan kritika, amely ugyan fontos problémákat kért számon az előadáson, mint a női egyenjogúság vagy a gender-elmélet, de ezeket a problémákat az előadás nem is szándékozza felvetni. Egy másik írásban kínos katarzisként jellemezték a darabot. Ez számomra a legnagyobb dicséret, hiszen az elejétől fogva tudni lehet, hogy mi lesz a vége. Nézőként beleszólnék, de nem tehetem. Amikor pedig lehetőségem nyílik rá, akkor is tisztában vagyok azzal, hogy mindent a visszájára fordítanak majd, ha kell, hamisítás útján. Tudatában vagyok annak a csapdának, amit a színház ezzel az ál-dialógussal állít nekem.

A végén pedig ott ülök egy adag szégyenérzettel, mert nem tudtam segíteni. Mindvégig felkapcsolt villanynál zajlik az előadás, így a nézők nem csak a színészeket, hanem egymás reakcióit is láthatják. Nem csak szellemileg, hanem fizikailag is részévé válnak az előadásnak, és ezzel láthatatlan együvé tartozás jön létre a színpadon és a nézőtéren lévők között.

És a világot együtt nem váltottuk meg – ez alkalommal sem.

G. T.

Nyitókép: Bereczky Sándor