A kollektív bűnösség intézménye végigkísérte az emberiség történelmét, bár rendszerint igyekeztek visszaszorítani. Alapigazsága a félreértelmezett talio-elv: a szemet szemért, fogat fogért. Az illetőt azért támadják, mert azzal a közösséggel azonosítják, amelyet felelőssé tesznek elszenvedett sérelmeikért. Quentin Tarantino 2015-ös filmjében, az Aljas nyolcasban a Tim Roth alakította Oswaldo Mobray nevű hóhér fedi fel az igazságszolgáltatás lényegét. Különbséget tesz igazság és határszéli igazság között – utóbbi gyakorlatilag a lincselést jelenti. „A jó része a határszéli igazságnak az, hogy kitűnő szomjoltó, a rossz része az, hogy lehet jogos is és jogtalan” – osztja meg a cselekmény helyszínéül szolgáló, elszigetelt hegyi kunyhóban. Mobray eszmefuttatása kitér arra is, hogy a hóhér személye teszi igazságszolgáltatássá az igazságszolgáltatást, ugyanis az ítélet végrehajtásakor szenvtelenül cselekszik. Ha pedig valaki nem szenvtelenül hajtja végre az igazságot, akkor megeshet, hogy nem igazságos.
Ez volt az oka, hogy az idők kezdetétől a hatalom igyekezett mindenféle közbeékelt, szenvtelen testülettel megakadályozni a határszéli igazság érvényesítését. Korábban vérbosszú néven ismertük, és az ősközösségekből származik, de a feudális Európában is nyomát leljük. Elterjedt volt a Balkán és a Kaukázus területén, és olyan helyeken is, ahol hagyományosan gyenge volt az állam, például Szicília és Korzika szigetén. Egy-egy gyilkosság után évtizedekig tartott, míg a szemben álló csoportok rendezték a nézeteltérést. A vérbosszú mindig megmaradt a klánok és családok belügyének, és nem volt kiterjeszthető a társadalom szélesebb rétegeire. Érdekesség, hogy a bukovinai székelyeknél a múlt század harmincas éveiig előfordult a vérbosszú intézménye. Fél Edit Adatok a bukovinai székelyek rokonsági intézményeiről című munkájában megemlíti, hogy ez leginkább verekedésekben és a másik csoport vagyontárgyainak tönkretételében nyilvánult meg. Ugyanitt olvashatjuk, hogy egy szerelemi ügyből bekövetkező gyilkosság elkövetője a tengeren túlra emigrált, hogy elkerülje az őt vagy családját érintő vérbosszút.
A jelenség egy szélesebb körben használt változata lett a kollektív bűnösség. A vérbosszú ugyanis két csoport lokális konfliktusa, azonban kellő ideológiával könnyen szítható egyes társadalmi csoportok között is. Az egyik legismertebb példa a boszorkányoké, akiket Klaniczay Gábor egyenesen bűnbaknak nevez – ez a fogalom pedig jól leírja a kollektív bűnösség elvének áldozatait. A kifejezés a zsidó hagyományból ered, a Leviták könyve 16. fejezetében olvashatunk róla. Eszerint az Úr meghagyta, hogy az engesztelés napján két kecskebak közül sorshúzással döntsék el, melyik lesz az engesztelő áldozat, majd „olvassa rá Izrael fiainak minden mulasztását, minden engedetlenségét és minden bűnét. Miután így a bak fejére olvasta őket, vezettesse a pusztába egy emberrel, aki késznek mutatkozik rá, s a bak elviszi minden bűnüket egy kietlen helyre.”
Luca széke arra szolgált, hogy a karácsonyi éjféli misén meglássuk, hogy a közösségből kicsoda boszorkány. Alakja ősi vallási elem, és a szükségszerűség hívta életre: megmagyarázni az akkor még megmagyarázhatatlant, a mindent elverő jégesőt, a leendő téli tartalékot felemésztő aszályt vagy a látszólag minden ok nélkül elpusztuló tehenet. A boszorkány szövetséget köt a sátánnal, olyan tudás és képességek birtokában van, amivel bárkinek árthat.
VIII. Ince pápa 1484-ben pápai bullát adott ki a boszorkányok ellen, amelyben leírta, milyen gonoszságokra képesek, a papságot pedig felszólította, hogy terjesszék az igazságot ezekről az ártó lényekről. A boszorkányüldözések áldozatai leggyakrabban nők voltak, főként a hajadonok és az özvegyek.
Arra, hogy mikor kezdődött az üldözés, nehéz egységes időpontot találni. 1428-ban a svájci Willis kantonban boszorkányüldözési hullám kezdődött. A 15. század során a Német-római Birodalom egészében elterjedt, a legtöbb áldozatát is itt szedte. A francia királyságban ugyanebben az évben kezdődött a boszorkányüldözés Dauphiné megyében. 1447-ig 162 áldozatot követelt a mozgalom, csúcsát pedig a 16. századra érte el, amikor Nicholas Rémy bíró tíz év alatt több mint nyolcszáz boszorkányt végeztetett ki. Oroszországban 1411-ben jelentek meg a boszorkányperek, Pszkovban. Érdekesség, hogy itt jóval több férfi boszorkányt üldöztek, mint Európa többi részén.
Idővel többféleképpen próbálták magyarázni a boszorkányüldözéseket. Sokak szerint a vallási feszültségek és az ebből kiinduló vallásháborúk okozták a boszorkányüldözések felerősödését; a csúcsot 1560 és 1630 között érte el. A reformáció ugyanis leszámolt az addig bevett gyakorlatnak és megtűrtnek számító fehér mágiával – tehát az áldásokkal; a szentek és ereklyéik kultuszát, illetve az ezekhez kapcsolódó népi fogásokat elvetették. Az emberek sokkal kiszolgáltatottabbaknak érezték magukat a boszorkányoknak, más gyógyír után néztek bajaikra. Mások szerint inkább az 1585 és 1588, valamint az 1592 és 1593 között terjedő pestisjárvány és a 16. században kezdődő, a 18. században végződő kis jégkorszak miatt erősödött a boszorkányoktól való félelem. Tény, hogy az alacsony terméshozammal járó éghajlatváltozás közepette éhező, szenvedő lakosság bűnbakot keresett. Megint más modell szerint ugyanebben a környezetben „a rossz szomszédok” jelentették fel egymást. Megirigyelték egymás gazdagságát, vagy épp egyiküknek nem ment jól, szomszédjától kért, majd nem kapott segítséget. Ilyen helyzetben a visszautasított fél szitkozódni, átkozódni kezdett, a módosabb szomszéd pedig, ha úgy érezte, az átok elkezd valóra válni, feljelentette a mellette lakót.
Tóth G. Péter történész statisztikái szerint Magyarországon 2275 perben 4212 boszorkányt ítéltek el, akik közül 702-t biztosan kivégeztek. Hazánkban később, az 1560-as években kezdődött a boszorkányüldözési hullám, csúcspontját pedig a török kiszorítása és a Rákóczi-szabadságharc leverése után érte el.
Hasonlóképp működött a vérvád intézménye, leggyakrabban a zsidó közösség tagjait vádolták a keresztény gyerekek meggyilkolásával. Gyökerei még az ókorba nyúlnak vissza. A vérnek csodálatos erőt tulajdonították, és úgy gondolták, mindenféle kuruzslásra alkalmas. A zsidók esetében azt gondolták, hogy a pészahi maceszbe sütik a gyerekek – nem ritkán idősebb szüzek – vérét. A sors fintora, hogy az Ószövetség a legszigorúbb büntetés terhe mellett megtiltja az emberáldozatokat. Sőt, a Második törvénykönyv (Mózes ötödik könyve) rendelkezik a helyes vágás szabályairól: „Csupán a vérét nem szabad elfogyasztanotok, azt öntsd a földre, mint a vizet.”
Az ókori Rómában a keresztényeket is gyakran vádolták gyerekek feláldozásával és testük elfogyasztásával, a szóbeszéd alapjait pedig az úrvacsora rítusa adta. Bár sok keresztény gondolkodó, így Szent Ágoston is felszólalt a vérvád ellen, nem volt sok eredménye. Végül, mivel a kereszténység államvallássá lett, a vérvádak megszűntek, azonban így is nem egy hívőt öltek meg ilyen esetek nyomán.
A 12. században a zsidók ellen tértek vissza a vérvádak. 1144-ben a norwichi zsidó közösséget gyanúsították meg egy halálra szurkált fiú, William meggyilkolásával. A vád szerint a zsidók évente összeülnek, és megegyeznek, melyik országban ölnek majd meg egy keresztény gyereket: abban az évben pedig Angliára és Norwichre esett a választás. Egy másik vérvádeset után 1290-ben a zsidókat ki is tiltották Angliából, és csak a 17. században térhettek vissza a szigetországba. Franciaországban 1171-ben gyanúsítottak meg egy blois-i zsidó lakost, hogy gyerekholttestet dobott a kútba. Bár egy tetem sem került elő, a város teljes zsidó lakosságát máglyán megégették.
Az első magyarországi vérvád 1494-ben történt Nagyszombatban, erről Antonio Bonfini tudósított. Egy nagyszombati gyereknek nyoma veszett, és mert előző nap a zsidók utcájában látták, nekik tulajdonították az eltűnést. A részletes és nem túl pártatlan írásból kiderül, hogy úgy hitték, tizenkét zsidó férfi és két asszony egy közeli házban ölte meg a gyereket, vére egy részét megitták, a többit elrakták későbbre, majd a holttestet feldarabolták, és a testrészeket külön-külön elásták. A szóbeszéd szerint négy célból volt szükségük a vérre: körülmetéléskor a csecsemő vérzésének elállításához, szerelmi bájital készítéséhez, istenáldozathoz és a menstruáció fájdalmainak enyhítéséhez – a leírások szerint a zsidó férfiak is menstruáltak. Az ügyben maga a nádor, Szapolyai István, a város elöljárója járt el. A gyanúsítottak egy részét kivégezték, mások súlyos pénzbírságot kaptak.
A legismertebb az 1882-es tiszaeszlári vérvád, amelyről Mikszáth Kálmán fiatal hírlapíróként tudósított. Egy tizenöt éves lány, Solymosi Eszter április 4-én eltűnt, a faluban pedig gyorsan elterjedt a hír, hogy a cselédlányt a zsidók emésztették el. Több szemtanú is jelentkezett, akik Solymosi Esztert látták a zsinagóga előtt, majd kétségbeesett kiáltást hallottak az épületből. Az aljegyző utasítására letartóztatták a templomszolgát és feleségét, majd szellemi fogyatékos fiukból erőszakkal kicsikart vallomásra hivatkozva tizenöt embert vontak eljárás alá. Közvetlen bizonyíték nem került elő, a lány sértetlen holttestét pedig két hónappal később találták meg a Tiszában. Egy vizsgálat mindezt azzal magyarázta, hogy a zsidók egy másik lányt öltöztetettek fel Solymosi Eszternek. A holttestet megtaláló ruszin tutajosokat megfélemlítették, így ők visszavonták vallomásaikat. Eddig a pontig úgy néz ki, a történet töretlenül halad a szörnyű vég felé, azonban ezt a vérvádat szerencsére a 19. századi jogi környezetben folytatták le, a gyanúsítottak védője pedig az egykori vármegyei ügyész, országgyűlési képviselő Eötvös Károly lett. Az egy hónapos tárgyalás során a vád minden „bizonyítéka” megdőlt, Eötvös pedig hétórás beszédben bizonyította, hogy a vádakat az antiszemitizmus koholta. A bíróság mind a tizenöt vádlottat felmentette. A per ellen még az emigrációban élő Kossuth Lajos is tiltakozott.
A vérvádakat gyakran kísérte tömeghisztéria: amint szárnyra kelt a híre, hogy eltűnt egy gyerek, rendszerint megtámadták a helyi zsidókat, betörték ablakaikat, bojkottálták a boltjaikat. Kövér György A tiszaeszlári dráma című művében megjegyzi, a tiszaeszláriaknak abban az időben több csapással is szembe kellett nézniük: a Tisza gyakori áradásával, az ezek következtében felszámolt Ófalu áttelepítésével, illetve az újjáépítéseket övező segélyelosztási konfliktusokkal – és persze az országban létező általános problémákkal is. A recept nagyjából ugyanaz, mint a boszorkányüldözéseknél. Ahogy az is, hogy a boszorkány az ősi és meg nem értett gonosz erő hordozója, addig a zsidósághoz – legalábbis Freud szerint – titokzatos és félelmetes érzés kötődik, mert misztikus emlékidéző szerepben látták őket a legtöbben.
Az ember nem vagy nem sokban változik az évezredek során, bizonyos mechanizmusait felerősíti, másokat pedig elnyom a technológia fejlődése. Így eshetett, hogy a nyomtatás, a média fejlődésével egyre nagyobb tömegeket sikerült bevonni a kollektív bűnösség alkalmazásába.
A nyugat-franciaországi Vendée francia tartomány kezdetben a forradalommal volt, de az adók, a király kivégzése és a papok üldözése nyomán szembefordult az üggyel. A leszámolás hasonlított egy népirtáshoz: különös kegyetlenséggel mészárolták le a helyieket, gyújtották fel az erdőket, hogy senki ne bújhasson el. Kegyetlenkedésben élen jártak a Vendée-ben a külső erők reményét és a belső ellenség gyülekezési pontját látó forradalmárok. Ekkor még csak 1793-ban járunk. Hol vannak még a holokauszt borzalmai, Szibéria gulágjai vagy az olyan, kevesebb vérrel járó aktusok, mint a csehszlovákiai magyarság máig rehabilitálatlan jogfosztása, a magyarországi vagy a romániai németség kitelepítése?
A teljes cikk a Magyar Kultúra magazin 2023/11. számában olvasható. Fizessen elő a lapra, hogy havonta, első kézből olvashassa! A magazin további tartalmai itt érhetőek el.
Nyitókép: egylapos nyomat egy derenburgi boszorkányégetésről 1555-ből. Forrás: Wikipedia
