A kötelező olvasmányokat a legtöbben nem kedvelték az iskolai éveik alatt, és felteszem, Jókai még ma sem nagyon tudja levenni a diákokat a lábukról. Ennek ellenére mégis van egy szűk réteg, amely éppen ezeknek a könyveknek köszönheti olvasóvá válását. Így vagy úgy, a kötelező olvasmányokhoz fűződő élményeink – legyenek jók vagy rosszak – jelentősen meghatározzák az irodalomhoz való viszonyulásunkat. Könyvjelző sorozatunk legújabb részeiben személyes élmények mentén próbáljuk körvonalazni a kötelezők negatív és pozitív hatásait – kezdésként költők emlékei között barangolva.
Nagy Lea
Bár szép lenne ezt mondani, de sajnos nem a kötelező olvasmányok hozták meg a kedvemet az olvasáshoz. Általában sikerült ráéreznem, hogy melyik az a kötelező, amely engem megszólít és nem veszi el a kedvemet a könyvektől.
Ha pedig sikerült elkedvetleníteni, akkor arról sokszor nem is a könyv tehetett, hanem a tanári előadásmód és a tanári magyarázatok. Ha egy pedagógus szenvedéllyel és értőn vezette be az adott művet, akkor az olvasmány könnyebben hozzáférhetővé vált, és szívesebben elmerültem benne. Ha viszont az oktatás formális, szinte mechanikus volt, akkor nehéz volt megtalálni az élvezetet az adott regényben, és már azelőtt elvette a kedvemet a könyvtől, hogy egyáltalán nekikezdtem volna.
Az olvasás iránti fogékonyságomat, érdeklődésemet mindig édesanyámhoz kötöm, aki gyermek és kiskamaszkoromban nem a nagy klasszikus műveket adta a kezembe, hanem Tolnait, Fenyvesit, Ladik Katalint, Szabó T. Annát vagy Dragománt, amelyek közül valószínűleg sokat akkor még nem értettem vagy teljesen másképp értelmeztem, de emlékszem, hogy elvarázsoltak, és beszippantott az a kortárs irodalmi világ, amelyből onnantól kezdve nem akartam kimaradni.
Ezért utólag nagyon hálás vagyok, és szerintem pont erre lenne szüksége a mai oktatási rendszernek, a kötelező olvasmányok megreformálására, hogy adjunk a gyermekek kezébe bátrabban kortárs szerzőket, és vigyük őket irodalmi előadásokra, estekre, mert ez élő, mert ez izgalmas, mert egy gyermek elég kreatív ahhoz, hogy ezeket az impulzusokat befogadhassa. Innentől kezdve pedig a többi már csak gyerekjáték, hiszen a csíráját megmutattuk annak, hogy a vers, a regény létezik a régies nyelvezeten és a kötött versformákon túl is. Tisztán emlékszem, hogy a kortárs művek, regények hatására annyira megszerettem az olvasást, hogy onnantól kezdve jöhetett bármi, és én magam emeltem le a polcról Krúdyt vagy Jókait.
A kötelező olvasmányok közül az első nagyobb hatás Kosztolányi Dezső Édes Anna című regénye volt. Kosztolányi minden szempontból az egyik legkedvesebb szerzőm. Műveiben egyensúlyt talál a személyes és az egyetemes között, emiatt könnyedén tudok kapcsolódni hozzá. Vajdasági származása miatt talán egy kicsit mindig is kívülálló maradt, és ez a különállás érződik az írásain is. Ez a vonás pedig különösen rokonszenvessé teszi számomra, hiszen személyes érzelmeket közvetít, amelyek a saját vajdasági gyökereim miatt én is átérzek.
Szabó Magda Az ajtó című regénye szintén azok közé tartozik, amelyeket újraolvasnék. Emerenc alakja, aki zárkózottságával és titkaival lenyűgöző, sokat mond az emberi kapcsolatok komplexitásáról. A regény finoman feszegeti az egyéni felelősség kérdését és azt, hogy mennyire ismerhetünk meg valakit valójában. A könyv végére hatalmas űrt érezhetsz, miközben életek bölcsességét tanítja meg. Minden lényeges gondolat benne van, tele olyan ismeretekkel, amelyek figyelmeztetnek az igazán fontos dolgokra.
Szabó Magdához egyébként a nagymamám irányított, aki mindig azt mondta, hogy majd úgy szeretne meghalni, hogy Szabó Magdát olvas, ül a fotelben, s egyszer csak elalszik. Nekem ez annyira szép volt, hogy rögtön a kezembe vettem a regényeit.
Bánki Beni
Talán fontosabb volt a példa, amit a környezetemben láttam: nagypapám kívülről tudja a Toldit, már kiskoromban is gyakran rázendített, apukám pedig leszerelt versmondóként Latinovits CD-t hallgatott a kocsiban. Az irodalom szeretete így öröklődött a családomban, a verseket ki se tudtam kerülni, de a prózai művek, az iskolai kötelező olvasmányok sem okoztak nehézséget. Igaz, nem mindig éreztem általuk megszólítva magam. A saját érdeklődésem akkor mélyült el, amikor beszabadultam a könyvtárba napközi után, és végre bármit leemelhettem a polcról. Borító alapján ítéltem, persze, varázsló- és vámpírvilágokban merültem el, de gyerekként kellett ez az élmény, a választás szabadsága, hogy az olvasás öröme mellett a későbbiekben is kitartsak.
A Kincskereső kisködmön őszintén megviselt, korainak éreztem, kíváncsi vagyok, most hogyan hatna rám a történet. A Pál utcai fiúk természetesen nagy kedvencem volt, épp idén nyáron láttam a belőle készült musicalt. Sajnos az már nem vitt annyira magával, szívesen újraolvasnám a könyvet.
B. Mihály Csilla
Az ember általában igyekszik elkerülni azt, ami előírt, kötelező, főleg tizenéves, lázadó korban. Így voltam ezzel én is, a kiszemelt könyvek elsőbbséget élveztek, és a kötelező olvasmányok sokszor háttérbe szorultak emiatt, de végül sorra kerültek. Például a Toldi estéjéhez nagyon nem fűlt a fogam, de utólag be kell látnom, hogy jókor került a kezembe ez az archaikus, ízes beszédű vers. Arany János egyik kedvencemmé lépett elő, pár sora pedig már első olvasáskor belém költözött:
Eladó a címer, nem is nagyon drága:
Nem arany, nem ezüst, - kis vér a váltsága.
De nincs a hazában, hiába keresnél,
Amely azt kiváltsa, egy kanál becses vér,
Ami van, az olcsó, nincsen semmi ára,
Ingyen öntik a vár szomju piacára.
(Arany János, Toldi estéje 37–38)
Úgy gondolom, hogy a kötelező iskolai olvasmányok abban segítettek, hogy ne vessem el azt, aminek a hangütése elsőre nem tetszik, mert könnyen érhet kellemes csalódás a későbbiekben.
Ennyi év távlatából nehéz megmondani, hogy mi volt a kötelező és ajánlott olvasmány, de ha egyet kell választani, amit szívesen újra elolvasnék, az Az ember tragédiája, Madách Imre nagyszerű alkotása, és szerintem a magyar irodalom legegyetemesebb műve. Mindenkinek jó szívvel ajánlom az újraolvasását.
Mátyás Emőke
Én tényleg olyan diák voltam, aki a kötelező olvasmányoknak köszönhetően szerette meg az irodalmat. Az első emlékezetes és meghatározó élményem az Abigélhez köthető. Persze előtte is adtak már fel tanárok olvasnivalót, mint a Csipike vagy a Kincskereső kisködmön, de Szabó Magda regénye azt az érzést keltette bennem, hogy most már komolyan vesznek, már nekem is jogomban áll leemelni bármelyik kötetet a könyvespolcról. Egyfajta beavatásérzetet hagyott maga után már az első néhány oldal is, és mai napig szeretem azokat a pillanatokat, amikor olvasás közben felnézel és összemosolyogsz egy nálad idősebbel, családtaggal, aki előtted már végiglapozta ugyanazt a művet. Az elmúlt három évben pedig több kötelezőt is újra elővettem, mert előzőleg a határidő és a számonkérés miatt nem mindig tudtam megfelelően ráhangolódni a szövegekre. De most azt érzem, hogy Az ember tragédiáját vagy Móricz Zsigmond novelláit szívesen újraolvasnám a közeljövőben.
