A vers igaznak legyen igaz, az mindegy, hogy valódi-e

A Petri Görgy-díjat minden évben kötettel nem rendelkező pályakezdő szerzők kapják, első könyvüket a Magvető Kiadó adja ki. Az eredményhirdetéstől gyorsan eljutottunk odáig, hogy már nyomdában a köteted. Milyen volt ez az út?

Sok mindennel gazdagodott a kézirat, de ki is kerültek belőle szövegek, másra helyeződött a hangsúly. Szabad kezet kaptam a szerkesztőktől, dönthettem, mi kerüljön be és mi menjen. Más volt a folyamat, mint amit elképzeltem. Azt gondoltam, a szerkesztő kivesz majd dolgokat és nekem kell megvédenem a verseimet. Nagy szabadságot kaptam, és jó is volt így, bár bevallom, néha vágytam arra, hogy valaki határozottan megmondja, hogy figyelj, enélkül is működik a kötet.

Azt nyilatkoztad korábban, hogy egy barátoddal közösen találtátok ki a ciklusok sorrendjét. Fontos neked a külső szem?

Van egy nagyon kedves barátom, akihez fordulhatok ez ügyben, nagyon hálás vagyok érte. Tegnap is felhívhattam, hogy beszéljünk a kötetről. Nem irodalommal foglalkozik, de maximálisan megbízom benne. Érzelmileg nagyon szép rálátása van, érzi, ha valami olyat írok, ami nem igaz.

A vers akkor működik, ha igaz?

Természetesen nem feltétlenül kell igaznak lennie, mármint a szó valóságos értelmében. Ez teljesen irreleváns. Igaznak legyen igaz, az mindegy, hogy valódi-e. Az a fontos, hogy hasson rám, bármilyen eszközzel. Úgy, ahogyan egy élmény hat, hogy több legyek általa. Ha ezt bármilyen etikus vagy nem etikus eszközzel eléri, akkor működik. Akár meg is botránkoztathat. Hogyha segít abban, hogy megváltozzak vagy rálássak valamire, amire előtte nem, akár magamban, akár a világban, akkor az értékes szöveg.

Ehhez a hatáshoz tényleg elkél a külső szem, hiszen belülről nehéz rálátni, milyen hatást vált ki majd az olvasóból. Honnan érzed, hogy ez most működik-e vagy sem?

Van olyan, aminél már a megíráskor érzi az ember,  hogy működik, hogy jó, hogy kész. Ez remek érzés, de ritkán esik meg. Ebben a kötetben körülbelül három versnél volt meg ez az eufória, aminél azt éreztem, hogy ez nem kapufa vagy bepattanó, hanem gól, eltaláltam és azt sikerült megírnom, amit szeretnék. Többnyire érzi az ember, hogy működik-e vagy sem az adott vers. A rossz verset is ugyanolyan bizonyossággal lehet érezni, mint a jót. Én akkor szoktam segítséget kérni, hogyha akkor sem érzem a verset, ha már sokat vártam vele.

De mi történik akkor, amikor valamit sokadik próbálkozásra sem sikerül az a versgól?

Ekkor írok naplót. Pontosabban ekkor is. Régóta, rengeteget. Sokszor az írás közben áll össze valami verssé, olyankor máshogy kezdem törni a sorokat. Vannak élmények, gondolatok, amelyek hiába foglalkoztatnak,  nem tudnak verssé válni, vagy túl erősek, vagy még nincsenek hozzájuk meg a szavak, az idő és tér, hogy megszülessenek.

Te különösen sokat játszol azzal, hogy megtaláld a megfelelő jelentésárnyalatot az adott vershelyzetre. Mennyit csiszolsz egy versen, mire úgy érzed, megvan a megfelelő szókészlet?

Verse válogatja. Ez kegyelmi dolog is. Van, mikor megszületik egy szöveg, és alig nyúlok hozzá, de van olyan is, amiből szépen lassan kopnak le dolgok, ahogy felolvasom egyszer, kétszer. Ránézek egy hónap múlva, egy év múlva, és akkor rájövök, hogy ez póz, ki lehet húzni. Van olyan vers is, ami nem mutatja meg ilyen könnyen magát, hanem meg kell érte küzdeni, akár szavanként.

Korábban a Fiatal Írók Szövetségének táborában találkoztunk először, még tábornaplót is írtál régebben. Fontos neked, hogy ne csak az irodalom, hanem az irodalmi közeg szövetében is ott legyél?

Régen nagyon szerettem volna része lenni valaminek, amit közegnek, közösségnek gondoltam. Aztán idővel kikopott ez az igény, lettek más közösségeim, amelyek nem az irodalomhoz kapcsolódnak, de megtartóak, szépek és fontosak az életemben. Ráadásul mostanában váratlan módon kezdenek kisebb csoportosulások, női közösségek megtalálni, aminek nagyon örülök. Sokkal kevésbé feszít az, hogy nem érzem odatartozónak magamat. Nincsenek évezredes irodalmi barátságaim. Persze lehet, hogy mindenki úgy érzi, különbözik a sztereotip közegtől. Általában nem is egy nagy csoporttal vagyok kapcsolatban, hanem egy-egy személlyel, személyiségemhez közelebb állnak a kiscsoportos beszélgetések. Néhány olyan költő vagy író van, akikkel személyesen is jó kapcsolatban vagyok, akikkel, ha találkozunk nem az a fő kérdés, hogy min dolgozol, hanem az, hogy hogy vagy, mi foglalkoztat, hogy alszol?

Más téma, de a közeghez tartozik: a figyelem. A közeg figyeli, amit csinálsz, és több helyről is hallottam, mennyire várják a kötetet. Érzed ezt a figyelmet? Van rajtad nyomás ezzel kapcsolatban?

Örömmel tölt el, végtelenül hálás vagyok azoknak az embereknek, akiknek van ideje és kedve olvasni, ez nagyon jólesik. Nem érzem nyomásnak senki részéről, bár engem eddig sem nyomasztottak. Nem találkoztam korábban furakodással, könyökléssel, habár ez nem idegen a közegtől. Mondjuk nem is vagyok könyöklő típus. Szükségtelen a verseny ebben a kis közegben, inkább erősítsük egymást, vigyük hírét a másiknak.

Mivel jár a személyesség és a líra ilyen szoros összefonódása? Úgy érzem, nagyot kockáztatsz ennek felvállalásával. Tartasz attól, hogy a téma kerül előtérbe a szövegek helyett?

Azt azért fontos megjegyezni, hogy bár a versek nagyon személyes hangvételűek, és természetesen van közük a saját tapasztalataimhoz, a szó szoros értelmében mégsem rólam szólnak. Persze félek, hogy a téma elviszi az olvasói fókuszt, de közben nem tudok mit csinálni. Annyit tudok tenni, hogy hogy minél jobban megcsinálom a szövegeket. Eddig pattog nálam a labda, utána már az olvasó felelőssége és szabadsága, hogy ebből mit vesz észre, mit lát meg. Ha ebből kizárólag a témát látja meg, akkor az az üzenet, de bízom benne, hogy ennél többet tud majd adni. Ha csak ennyit, annak is örülök, értelme van annak is, ha azt látja, ilyen témában is lehet verseket írni. Tartok attól is, hogy mennyire lehet egyetérteni a mondanivalóval, de nem egyetérteni az esztétikai megformáltságával, a szerkesztésével, bármivel. Bízom benne, hogy lesznek emberek, akik erre vállalkoznak, hogy lesz akármilyen irányú kritikai recenzió is a kötetről. Bízom benne, hogy lehet erről beszélgetni, vagy akár rosszat mondani.

Te kezdetektől alanyi módon szólalsz meg a versekben, már a kezdeti szövegekben ott volt az én, az identitás kérdése. Milyen visszajelzéseket kaptál ezzel kapcsolatban? Sikerült az olvasóknak leválasztani a szövegeket a szerzőről?

Nem volt ebből különösebben bajom. Alapvetően rendben vagyok a szövegek mögötti alanyisággal, de az is rendben van, mikor nem rólam szól, de E/1-ben írom meg. Olyan is van, hogy bár alanyi, mégsem E/1-ben szólalok meg. Néha a szöveg ledobja magáról az alanyiságot. A közegen belül értően és érzékenyen álltak ezekhez mindig; néha kapok egy-egy aggódó hozzászólást vagy bizalmas mondatot, ami, bár inadekvát, nyilván kedves gesztus az olvasók részéről. És annak külön örülök, amikor valaki odajön és azt mondja, hogy ő ugyanazt érzi, mint amit írok, vagy ugyanazon megy keresztül: ez megerősít abban, hogy volt értelme bevállalni az E/1-et, függetlenül a saját élmény esetleges hiányától, mert a vers működik, hiteles, és enyhíteni tudja valaki magányosságát.

Ha már felhoztad a szakmád, pszichológusként ugyanolyan intim terekbe látsz bele, veszel részt megfigyelőként, amilyen meghitt terekbe viszed az olvasót. Volt, aki soknak érezte ezt a kitárulkozást?

Volt ilyen, elsősorban férfiak jelzik, hogy a női szexualitás effajta közelsége a szövegben zavarba ejtő lehet számukra. Van, akinek tetszik ez a nyitottság, de volt, aki azt mondta, hogy bár tetszenek neki a verseim, soha nem venné meg a kötetemet. Talán furcsa, de ezt elismerésnek éreztem, hiszen az is nagy döntés, ha egy könyvről kijelented, hogy biztosan nem veszed meg.

Szerinted van olyan, hogy túl személyes?

Szövegszinten nincsen. Ha egy szöveg a vélt vagy valós személyességével, kitárulkozással ad másoknak, és több lesz tőle az olvasó, akkor nincs túl személyes. Bár van lehetőség a referenciális olvasásra, mindig becsukhatom a könyvet, mondhatom, hogy ez engem nem érdekel. Ez a helyzet különbözteti meg a személyes beszélgetéstől, ahol szerintem van olyan, hogy túl személyes. Ilyenkor nincs meg a befogadói szabadság, a legmélyebb dolgok mesélése közben nem hagyhatod ott a másikat.

Radnótiról mondták, hogyha nem abba a korba születik, akkor teljesen más költőként emlegetnénk. Volt, hogy ez a téma teher volt számodra?

A teher inkább kívülről jön, a megírás pedig az ezzel való megküzdés. Kell a külső támogatás, hogy felvállaljam ezt a témát, ha nincs a már említett barátom és az ő biztatásai, ez a kötet csak tíz év múlva jelent volna meg. Ő szokta mondani, hogy nagyon unja, amit csinálok, és persze engem is fáraszt, ha sokadjára írok ugyanarról a témáról. Attól is félek, hogy skatulyaként rám ragad, bármit írok is a jövőben. Persze ha nem bírok el vele, még mindig írhatok álnéven.

Most már egészen sokat látunk abból, hogy fog kinézni. A te ötleted volt a borító?

Nem, Pintér Józsefé az érdem. Ezt küldték el elsőként, amire összenéztünk e-mailben és bólintottunk. Kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz élőben.

A borítóval ellentétben a szövegeid a különböző feldobott közéleti labdákat nem ütik le, hanem lerakják a földre, hogy ne pattogjanak tovább.

Remélem, hogy képesek erre a szövegek, nem szeretnék provokálni velük, megmutatni szeretnék, láttatni, nemcsak saját, hanem más véleményt. Beágyazni nyelvi regisztereket, például a gyűlöletbeszédet versben. Inkább lerakom a labdát, mint hogy még magasabbra üssem. A cím ellenben provokatívnak hathat, de bízom benne, hogy ha valaki kinyitja a kötetet vagy elolvas egy verset belőle, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy nem ez volt a szándék.

A kötet különlegességét a rajzaid adják. Korábban nyilatkoztad, hogy ezek nem illusztrációk, inkább hieroglifák. Hogyan olvashatóak?

Mindegyiknek van saját története, ahogy a verseknek is, emlékszem, melyiket hol rajzoltam. Van, amelyik konkrétabban kapcsolódik a szövegekhez, van, amelyiknél a rajz és a vers mint a színe meg a fonákja egyazon gondolatnak, emiatt nem is szeretném őket szétválasztani. Van olyan rajz, amelyik ahhoz a személyhez kapcsolódik, aki az adott verset ihlette, emiatt maradtak egymás mellett. Ezekkel a rajzokkal együtt adtam le a kéziratot anno, és féltem, hogy nem fogják elfogadni, de egyetértettek abban, hogy ez így alkot egy egészet.