„Az átmenetek termékeny, inspiráló állapotok” – Interjú Győrfi Kata költő-drámaíróval

Verseket, újabban drámákat is ír. Kondi a címe a legújabb darabjának: a monodrámát már ebben az évadban műsorra tűzte a Tomcsa Sándor Színház. Amikor kávéra hívtam, Székelyudvarhelyen egyeztetett az alkotókkal.

Miről fog szólni a Kondi című előadás? 

Kató Zsolt rendezővel és Fincziski Andrea színésszel igyekszünk olyan elemeket összerakni az életünkből, amelyek aztán kirajzolnak egy történetet, amely már nem csak a miénk. Több mint egy éve dolgozunk egy olyan női történeten, amelyben a posztszocialista Romániában élő ember számára ismerős karakterek elevenednek meg.

A negyedik színházi darabodon dolgozol. A drámaírásé számodra a
jövő? 

A versekkel párhuzamosan írom a drámákat. Számomra ez közösségi
alkotófolyamat: többé-kevésbé végleges szövegverziót írok, és a többi színházi
alkotó hozzáadja mindazt, amiben profi. A szöveg csak az egyik eleme és nem
feltétlenül az alapja egy előadásnak – lehet, hogy egy lámpacsere többet ér két
szónál. A színházi szövegen való munkában azt szeretem, amikor órákig van
alkalmunk ülni, szétszedni, összerakni, amíg mindenki számára inspiráló nem
lesz.

Bukarestben születtél, és nyolc-tízéves korodig ott éltél. Jócskán ért
román nyelvi hatás, amit később kamatoztattál: román szerzők verseit is
fordítod. Hogyan, miért kezdtél el verset írni?

Furcsa, de frusztrációból ered az az igyekezet, amellyel minél mélyebben meg akartam ismerni a magyar nyelvet. A családban magyarul beszéltünk, de az ajtón kívüli környezet, az iskola nyelve a román volt. Második osztályos voltam, amikor Sepsiszentgyörgyre költöztünk. Ott rajtam kívül mindenki számára idegen volt a román. És annak ellenére, hogy kiskorom óta sok nyarat töltöttem Udvarhelyen, teljesen magyar közegben, a tanító nénim azzal sokkolta a szüleimet, hogy nem tudok magyarul. Kereste a hibákat a beszédemben, elhitette velem, hogy számomra soha nem lesz természetes a magyar, mert románul gondolkodom.

Ennek az lett az eredménye, hogy a szüleim sulin kívüli magyarórákra járattak, és rágörcsöltem a helyesírásra. Kialakult bennem az imposztorszindróma – azóta is túlkompenzálok. Az avantgárd szerzők kibontották, szétszedték, reflektíven használták a nyelvet, és mintha nekem is – mint az irodalom egész történetének – át kellett volna esnem ahhoz ezen a dekonstrukciós fázison, hogy kívülről lássak rá a magyar nyelvre, és kicsit tehermentesebb legyen vele a viszonyom. Most éppen ennek a kényelmessé vált távolságnak a feloldása okoz gondot, hogy a szövegeim ne legyenek önkényesek, befelé fordulók.

Éppen az fogott meg a verseidben, hogy – bár filozófiát és esztétikát tanultál, és a nyelvészet minden területén otthonosan mozogsz – hétköznapi képekkel keltesz érzéseket, benyomásokat, nem akarod az olvasót absztrakt gondolkodási folyamatokba kényszeríteni.

Mindent, amit írok, egy közös tapasztalat inspirál. Talán egy másik, privát szögből írom le, járom körbe. A versírás lehet önkényes, szólhat csak a szerzőnek vagy egy szűk olvasói rétegnek. Én mindig is azt gyakoroltam, hogy minél közérthetőbb legyen, amit írok, mert a nap végén egy célom van mindennel, amit csinálok: hogy azok, akik nem eveznek együtt mindenki mással a mindenkori hajóban, ne érezzék magukat egyedül. És többen vagyunk ilyenek, mint gondolnánk.

Egészen sajátos szemszögből közelíted meg a magányt az első, 2019-ben
megjelent, Te alszol mélyebben című kötetedben. Valamennyi versedben
megjelenik az elalvás, az ébredés vagy a kettő közti ködös állapot. Miből
születtek ezek a szövegek?

A verseket inszomniás időszakomban írtam. Bizonytalan voltam abban,
hogy álom-e vagy valóság mindaz, amit tapasztalok. Az állapotok részletes képi
vagy nyelvi lebontása szinte terapeutikus volt számomra. Inkább azt mondom:
kapaszkodót jelentett. Szinte azt is mondhatnám, hogy vártam, hogy mások
elmondják, ilyen-e a valóság, mert ha nem, akkor szóljanak, hogy ne csavarodjak
be egészen.

Ciklusokra osztottad a köteted
verseit. Nevezhetjük ezeket az életed ciklusainak?

A szerkesztő, G. István László vette észre, hogy a szöveghalmazban, amelyet elküldtem neki, vannak versek, amelyekben a te és én szerepel; egy második ciklusként értelmezhetők azok, amelyekben nincs te, csak én, a harmadik ciklus pedig kivezető ebből a gondolati világból: álomvilág, amelyben minden van: te, én, természet, autóbaleset stb. Úgy érzem, ez legitim szerkesztési elv.

Az álom és ébrenlét közötti
állapothoz hasonlók a későbbi szövegeidben is visszatérnek. Ennyire érdekel
minden, ami köztes?

Lévinas, a francia fenomenológus valami olyasmit állít, hogy a valósághoz legközelebbi állapot az, amikor az ember megébred – milyen kifejező a tájnyelv –, de még nem ébredt fel, a két állapot között van az észlelése. És bár a legutóbbi verseimben már figyelek arra, hogy lépjenek túl ezen a síkon, vagyis igyekszem a gondolatokat valóságosabb, tapasztalhatóbb elemekkel beoltani, továbbra is szeretem az átmeneteket. Ezek nagyon termékeny, inspiráló állapotok: talán olyankor hozzuk meg a legfontosabb döntéseinket. Például a természet átalakulása, a háború közelsége szintén átmenet, és nagyon úgy tűnik, hogy minden téren megtapasztaljuk azokat a folyamatokat, amelyek valaminek a végét jelzik, miközben fogalmunk sincs arról, hogy mi következik.

Az író számára lehet, hogy
izgalmas, de mi van Győrfi Katával? Állítólag mi, nők nehezen viseljük a
lebegést, a bizonytalanságot.

Ha folyamatosan arra vágyunk, hogy megérkezzünk, akkor frusztráló ez az állapot. A szüleink, a környezetünk félelmet keltenek bennünk, amikor azt sulykolják: ha nem érted el ezt vagy azt, akkor sehol nem tartasz az életben. De ha nem az a célja az embernek, hogy minél hamarabb letelepedjen vagy gyökeret eresszen – kifejező szavak ezek –, akkor akár maradhat a levegőben is.

Rengeteg felelősséget cipelünk. Ezeket nem mi választjuk, hanem talán hagyományosan ránk pakolódnak. Beleszületünk valamilyen feladatokba, amelyek nem is a mi feladataink. Persze sokkal nehezebb úgymond hagyományos cél nélkül. Ugyanakkor van, akinek testhezálló is az, amit a környezete kínál. De ha nem terhelne mindenki más véleménye, akkor kicsit minden könnyebb lenne, nem?

Talán. Magányos műfaj a bizonytalanban lebegés.

Igen, talán alapvetően magányos vagyok, éppen az átmenetek miatt.
Nehezen lehet ehhez az állapothoz barátként, párként, szülőként, közösségként
kapcsolódni. Van igényem a stabilitásra, de nem szeretném egy másik emberhez
vagy helyhez kötni, inkább magamban szeretném megtalálni. Amúgy ezt most nagyon
magabiztosan mondom, de sok érzelmi energiába kerül meggyőznöm magam, hogy ez
így rendben van. Mégis úgy gondolom, hogy igazabb, mint belehazudni magam az
illuzórikus biztonságérzetbe.

Ha jól számolom, három-négy évente költözöl. Pár hónapja Udvarhelyet Barcelonára cserélted, a biztonságosnak mondható életet adtad fel a bizonytalanért.  

Nem tervezem a költözéseket, valahogy így alakul az életem. Most úgy
éreztem, nem szeretnék többet Udvarhelyen élni. A művelődési ház igazgatója
elfogadta, hogy távmunkában folytassam az eseménykurátori munkát, de az állásom
mellett több projekten is dolgozom. Sok munkával és fegyelemmel az igényeinknek
megfelelő életminőséget tudtunk kialakítani a párommal. Távol a háborútól, az
ismert vagy ismerni vélt kulturális közegtől, közel a tengerhez... és ez most
komfortos. De annyira talán nem, hogy örökre ott maradjak.

Eszerint most nem érik újabb lebegés.

Májusban volt egy valódi váltás. Több mint egy éve terápiára járok,
hogy ne engedjem szétcsúszni a gondolataimat. A terapeutám szokta mondani: ha
néha ki tudunk ülni az életünk partjára, és meg tudjuk figyelni, hogy miben
vagyunk – giccses-romantikus elképzelés, de hasznos –, akkor nem adunk nagyobb
jelentőséget a dolgoknak, mint amennyi jár nekik.

Meg tudod fogalmazni, hogy mi
az, ami folyamatosan űz, változtatásra késztet?

Az átmenetekre azért vágyom, mert sokat megtudok belőlük magamról. A
költözések között is szeretek kilépni az életemből: friss diplomásként
Budapesten éltem, színházkritikusként dolgoztam, így kéthavonta elutazhattam
egy vagy két hétre fesztiválra. Nagyon intenzívek voltak a húszas éveim, sokat
dolgoztam és magas lángon égtem.  

Akkoriban Budapesten a színházkritikusi munka mellett slammerkedtél
is. Mit adott neked az a műfaj? 

Már jóval korábban írtam verseket, úgyhogy a színészi aspiráció maradványait éltem ki a slamben.  Nem szégyellem azt az időszakomat: sokat tanultam akkor a szövegről, a színházról, de a forma nem hagyott túl nagy teret a kísérletezésre, hamar kifulladt számomra az az irány. A slam performatív (a kimondással egy időben a cselekvést is végrehajtó – a szerk.) műfaj. A szövegnek van ugyan értéke, de a továbbiakban sem írásban, sem felolvasásban nem működik. Volt egy bejáratott retorikám, amit a zsűri meg a közönség értékelt, de ha kiléptem a keretből – márpedig ki kellett lépnem, mert attól vált számomra izgalmassá –, már nem díjazták, és ez egyértelmű jelzés volt, hogy abba kell hagynom. 

Korábban nem vonzott a színészi pálya?

Az alkotói attitűd fontos számomra, de úgy érzem, színészként nem
lehetnék szabad, vagy ahhoz nagyon-nagyon jónak kellene lennem. A színház korán
jött az életembe: 16 évesen az Osonó Színházműhelytől erős alapot kaptam. Már
egyetemista koromban is írtam színdarabot, kipróbáltam magam színházi közegben,
de közben minden olvasmányélmény, minden tanulmányom, minden találkozás
tanulságos. Mindig nyitott vagyok az impulzusokra; könnyen váltok, ha kell.
Mivel nem értelmiségi családból jövök, kénytelen voltam nyitott lenni, mert
mindent magamnak kellett kikísérleteznem és begyűjtenem.

Az írás adhat szabadságot?

Vannak olyan pillanatok, amikor elkapom a fonalat, és visz a flow. De
előfordul, hogy ha egy szöveg nem működik, néha magamba zuhanok. Sokat dolgozom
a szövegeken, újra és újra felolvasom, átalakítom őket. Lassan jöttem rá, hogy
időnként egy-egy hétre békén kell őket hagyni, majd el kell küldeni a
szerkesztőnek, hogy külső szem is lássa, szóljon hozzá, segítsen a legjobb
verziót megtalálni. Nem tudok azonosulni a lila ködös költőimidzzsel. A
szövegekbe fektetett munkában hiszek, és igen: adott esetben az a legszabadabb
állapot.

Ha saját életed kötetének szerkesztője lennél, hogyan határoznád meg a
jelenlegi állapotodat? Melyik ciklusát éled az életednek?

Mintha se az én, se a te nem lenne benne a legújabb szövegeimben. Éppen a napokban küldtem el a kiadónak egy szövegadagot. A Jelenkornál jó szakemberek vannak, inspiráló a közeg, jó velük dolgozni. A tizenegynéhány vers a természet körül forog, az egész egy posztapokaliptikus valóság, amely túlmutat az emberen. Az utóbbi évek katasztrófái, a háborúk nagyon felkavartak, de beindították a fantáziámat: mi marad meg ebből a világból, ha kivesszük belőle az embert? Hogyan múlik el a világunk? Elengedem a korlátaimat, belemegyek a legabszurdabb, leggroteszkebb részletekbe, megnézem, milyen annak a párhuzamos világnak a textúrája, a szaga. Pörgetem-pörgetem, és azokhoz képest a valóság megnyugtató. Könnyebb engedni, hogy jöjjön, aminek jönnie kell.

Fotók: Kultúra.hu/Beliczay László