Múlt nyáron a Művészetek Völgyében, a taliándörögdi Petőfi Udvarban, a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársaként előadást tartott József Attila szerelmeiről, ami egészen különleges hangulatú és emlékezetes alkalom volt. Egyrészt azért, mert a közönség szinte kizárólag fiatalokból állt, másrészt mert nagyon élénken reagáltak az elhangzottakra, vagyis úgy tűnt, ez számukra egyáltalán nem az iskolai tananyag kategóriájába esik, hanem a mindennapjaikhoz tartozó eleven valóság. És miattuk meg az ön által ismertetett sok apró életrajzi adat, érdekesség, karaktervonás révén az ifjú József Attila szinte csakugyan megjelent ott. Én pedig úgy éreztem, hogy ha ennyi tizen- és huszonéves másfél-két órán át verseket hallgat, és ezt szórakoztatónak találja, a világ sokkal jobb hely, mint gondoltam. Hogyan érte el ezt a hatást? Rutinszerűen ragasztja az irodalom iránti lelkesedését fiatalokra? Mi mindennek kell klappolnia egy efféle, motiváló alkalomhoz?
Amikor kollégáimmal a témaválasztáson gondolkodtunk, abból indultunk ki, hogy nyári fesztiválon leszünk, amelyen sok fiatal szokott részt venni. Így sejthető volt, hogy ha a „József Attila és a nők” témakört választjuk, nem nyúlunk nagyon mellé. Iskolai anyag, a versei ott vannak a diákok keze ügyében; tanulják például, hogy milyen körülmények között keletkezett az Óda, vagy hogy a Gyermekké tettél hogyan kapcsolódik a Gyömrői Edit-szerelemhez.
Azon sokat tűnődtem, hogy milyen hangnemet üssek meg. Mivel irodalmi kiállítások rendezésekor és tárlatvezetések során szereztem már némi tapasztalatot, tudtam, hogy mindenképpen el kell kerülnöm a lexikoncikkek vagy a tankönyvek száraz stílusát. A stand upos hangvétel a magánéletben sem áll tőlem távol, ezért annak könnyed változata mellett döntöttem.
Az volt a célom, hogy a zsenit és az esendő embert egyszerre vigyem közelebb a hallgatósághoz.
Fontos volt elmondanom, hogy József Áron fia hároméves korában elhagyja a családot, és hogy Attila még akkor is csak 14, amikor édesanyja meghal. A költővé válása is nagyon korai: már diákként, Makón megjelenik az első verseskötete. És hasonlóan korán elkezd udvarolni is.
A fiatal hallgatóságnak mint gyakorló szerelmeseknek az érdeklődését azzal igyekeztem fenntartani, hogy a költő e téren jellemző különcségeire hívtam fel a figyelmet. Például arra, hogy szerelmes verseiben és a magánéletében is hányszor fenyegetődzik öngyilkossággal. És ez nála nem üres szócséplés: Makón, 16 évesen Erdei Katónak egy korai költeményében azt írja, hogy ha kosarat kap tőle, öngyilkos lesz. Egy évvel később Gebe Márta miatt már meg is próbálkozik vele: bevesz hatvan aszpirint, és végrendeletet ír. Az esetnek gyomormosás a vége, és távoznia kell az internátusból.
Az pedig egész életén végighúzódó motívum, hogy mindig szinte azonnal feleségül akarja venni a lányokat, majd nőket, akikbe szerelmes lesz; szinte csak az a kérdés, hányadik napon. Későbbi élettársának, Szántó Juditnak is már az első randevújukon azt mondja, hogy szeretné menyasszonyának tekinteni. Szinte ugyanez történik, amikor megismeri Kozmutza Flórát: rögtön meg akarja kérni a kezét. És minden szerelme kap tőle verset! Ezeket a motívumokat a szerelmi kapcsolataira vonatkozóan igyekeztem következetesen végigvinni a taliándörögdi előadásban. Figyeltem arra is, hogy ellenpontokat keressek: például a komikum határát súroló lánykérési késztetés történeteivel szembeállítottam és idéztem egy-egy, a szerelmeinek írott gyönyörű, halhatatlanná lett verssort.
Kell-e és milyen engedményeket tenni annak érdekében, hogy az irodalom és környéke izgalmas világnak tűnjön a fiatalok számára, vagy ez valamiféle árulás, sőt esetleg már-már a lényeg elvétése? Hiszen a bulváros vonatkozások hangsúlyozása miatt esetleg az a téves látszat keletkezik, hogy az irodalomtörténet egyfajta pletykagyűjtemény. És ha erre az elcukrozott változatra szoktatjuk rá az érdeklődőket, talán soha nem találnak majd rá arra, amit valójában szeretnénk velük megismertetni, és aminek a magánéleti érdekességek csak a „kapudrogjai”.
A lebutított, cukrozott változatot ártalmasnak tartom, abban viszont nagyon hiszek, hogy bizonyos helyzetek és helyszínek más-más hangnemet követelnek meg. A taliándörögdi előadást például nem tartottam volna meg a Petőfi Irodalmi Múzeumban, a költészet napján. Azt azonban hangsúlyoznám, hogy más a cukros változat, és más a cukros madzag: a felütés, az előadásmód sajátos jellege. Ha az előadó, a stílusa tetszik, az sokszor mindent vinni tud.
De a tudásanyag átadását semmiképpen sem lehet megspórolni. Fontosnak tartottam például a költő külső megjelenésére, a családi és társadalmi helyzetre, az apai minta hiányára, a nők között nevelkedésre és a nevelőszülőknél töltött időszakra vonatkozó ismereteket átadni, hogy egyértelművé váljon: érzékeny, érzelmi hiánygazdasággal élő emberről beszélünk, akinek talán semennyi női figyelem és gondoskodás nem lett volna elegendő. Az információk saját szempontjaim szerinti csepegtetésével törekedtem a karakter átadására, a portré megrajzolására.
Említettem már az Ódát, amely életrajzi szempontból is izgalmas vers. Marton Márta, egy sebészorvos válófélben lévő felesége volt a múzsája, akit Lillafüreden, az íróhéten ismer meg a költő, akivel épphogy csak beszélgettek, és akit soha többé nem is lát később. Szántó Judit, a költő élettársa a hazatérő Attila kabátzsebében megtalálja a vers kéziratát, és azonnal rájön, hogy ez nem neki szól. Veszekedés után a költő távozik otthonról, Szántó Judit pedig öngyilkosságot kísérel meg, és kórházba szállítják.
Érti ugye, hogy amikor ilyesmiket hoztam szóba hoztam, nem a pletyka szintjén mozogtam, hanem az élettörténetbe és az életműbe ágyazva beszéltem a költőnek a nőkhöz való viszonyáról és a szerelmi költészetéről, szakirodalomként felhasználva József Jolán, Szántó Judit, Kozmutza Flóra és Vágó Márta könyveit. Márta amúgy a nagy kedvencem, és a kölcsönös szerelmüket különösen fontosnak tartom József Attila életében, mert úgy gondolom, ő és a vele kötött házasság talán megmenthette volna a keserű végtől. Éveken át Szántó Judit is a megmentőjének tűnhetett, ám nem illettek egymáshoz: Judit túl kemény, nála erősebb, öntudatos, gyakorlatias, érzelmi behódolásra és teljes odaadásra képtelen nő volt, Attila mint férfi pedig távolt állt az ideáljától. De az is lehet, hogy Németh Andornak volt igaza, aki szerint a skizofrénia miatt – amit az általa és Kozmutza Flóra által is károsnak tartott pszichoanalízis felerősített – a költő semmiképpen sem kerülhette volna el a végzetét. A célom – bár sajátos szemszögből – az életműre való rátekintés volt, amelyről a diákok általában amúgy is elég sokat tudnak.
Az ön tapasztalatai szerint mi tesz egy költőt népszerűvé manapság, és a József Attila iránti fokozott érdeklődést minek tulajdonítja? Vannak a kedveltségének specifikus vonásai, például a sorsából, a betegségéből, a korai halálából és annak „legendájából” fakadóak?
Nem biztos, hogy éppen én vagyok hivatott arra, hogy ezekre a kérdésre válaszoljak… Egy költőt talán az tesz népszerűvé, az tartja fenn az iránta megnyilvánuló érdeklődést, ha a sorai olyan erővel hatnak, hogy dolgozni kezdenek a befogadóban, valami módon megigézik, a verseiben egyre több olvasó tud ráismerni a maga érzelmeire. És József Attilának sok szerelmes verse ilyen. Az 1950-es évek olvasata, amely szerint harcos kommunista volt, ma már alaposan túlgondoltnak számít, és érdektelen is. Az az érzésem, hogy azok a költemények, amelyek a lelki vívódásról, a magányról, a lét kérdéseiről beszélnek, szintén eljutnak a mai fiatalokhoz. A sikerének egyik titkát abban látom, hogy a verseinek bizonyos témák és nem utolsósorban nyelvi megformáltságuk tökélye miatt művészi hitelük van a fiatalok számára.
Mi szükséges ahhoz, hogy a költészet mint beszédmód, nyelvjáték otthonossá, jól fogyaszthatóvá váljon a fiatalok számára? Hogyan tanítható ez, mi kell az „átkattanáshoz”, tehát ahhoz, hogy a versolvasás már valami otthonosan belakott, a mindennapokhoz tartozó tevékenység legyen?
Az mindenképpen kell hozzá, hogy a költő maga érdekelje az olvasót. Noha sokáig az volt az uralkodó álláspont, hogy a műnek önmagában kell megállnia, én osztom azt a nézetet, hogy a művész életének ismerete hozzátesz a műveihez, teljesebbé teszi a megértésüket. Gondoljunk csak az önarcképre, amelyen van Goghot bekötözött füllel látjuk, és az életrajzi epizódra, amelyből megtudhatjuk, hogyan vágta le a fülét.
Ellenpélda: Petőfi A Tisza című versének megértéséhez nem kell ismernünk Petőfi életét. A költők-írók szövegeinek szövete az elhallgatás, és néha fontos tudnunk, mit hallgattak el. Ahogy az is, hogy a műveknek az életútba illesztésére képesek legyünk, hogy szerzőjükre mint hús-vér emberre gondoljunk. Például hogy tudjuk: hány évesen írt József Attila egy bizonyos verset, és mondjuk azt, hogy a Mikor az uccán átment a kedves múzsája Wallesz Luca volt. A magam feladatának ezért a szerző iránti érdeklődés felszítását tartom.
Múltkor volt egy nagy megvilágosodásom, amikor egy írónak egy másik íróval való beszélgetését olvastam. Elképesztően izgalmas eszmecsere volt, de egy adott pillanatban rádöbbentem, hogy ez a két ember burokban van, és az, amiről társalognak, szoros értelemben kizárólag kettőjük számára érthető, másrészt csak a hozzájuk hasonló „szektatagokat” érdekli igazán. Elgondolkodtam, hogy ez a burokhelyzet vajon mennyire tudatos a számukra, és ha igen, zavarja-e őket. Hogy egyáltalán próbálnak-e kifelé szólni, vagy ez valamiféle „üveggyöngyjáték”: egy kifinomult elit fényűzése, aminek éppen ez a „fényes elszigeteltség” adja az értelmét, és éppen ez teszi különlegesen élvezetessé. Ami ott, Taliándörögdön, az ön előadásának másfél órájára mindenkiének tűnt, és amiről úgy gondoljuk, hogy minden ember életéhez hozzá kellene tartoznia, azt ennek az írói beszélgetésnek az olvasása közben egyszer csak valami veszendőben levőnek kezdtem érezni, amelynek a közkinccsé tétele érdekében már senki sem tud tenni. Ön optimistább?
Másképpen gondolkodom erről. Számomra amikor mint irodalomtörténész-muzeológus két költő vagy író beszélgetését hallgatom vagy olvasom, világos, hogy ők most szakmai eszmecserét folytatnak, „szakmáznak”, és hogy ezzel tisztában is vannak. Egészen más stílusban beszélnének, ha kívülálló, mondjuk egy okos, kíváncsi gimnazista kérdezné őket vagy író-olvasó találkozón kellene a munkájukról beszélniük. A fórum, az alkalom, a kontextus a meghatározó, a „jó szándék” szerintem maximálisan megvan az írókban, és a helyzetek tökéletes felismerése jellemzi őket.
Nem is őket hibáztatom, hanem mintha végzetes baleset lenne, hogy alkotók és olvasók nem találnak egymásra, hogy az irodalom világa belterjessé vált.
Ottlik a nyolcvanas években, amikor nagyon népszerű volt, és mindenhová meghívták, egyszer azt mondta, hogy ő csak egy ürge. Amin azt értette, hogy ugyanolyan ember, mint bárki más. Úgyhogy a belterjességet mint burkot kicsit megszurkálnám, és nem azonosítanám az elefántcsonttoronnyal. Ezt a burkot mi, olvasók is építjük, és az alkotókat sokszor éppen mi, hétköznapi emberek helyezzük piedesztálra, távolítjuk el magunktól.
Érdekes, hogy bizonyos emberek, gyerekek, fiatalok (iskolai osztályonként néhány fő) egyszer csak, ismeretlen módon elsajátítják az irodalmi, irodalomfogyasztási működésmódot, míg a többség értetlenül áll az irodalom mint tantárgy és mint lehetséges „élvezeti cikk” vagy alkotó tevékenység előtt. Vannak, akik észrevétlenül és érthetetlen módon belülre kerülnek, míg mások úgy maradnak kívül, hogy semmi reményük a bejutásra, sőt nem is tudnak róla, hogy volna hová bemenni. És természetesen megparancsolni sem lehet nekik, hogy vágyakozzanak erre. De éppen ez: a vágyakozás felkeltése volt az, amit ön olyan sikeresen művelt Taliándörögdön.
Az érdeklődés felkeltésének sikerességéhez arra is szükség lenne, hogy minden gyerek megtanuljon szöveget olvasni és értelmezni. De ez sokak esetében sajnos nem valósul meg, az pedig evidens, hogy ha valaki számára még az olvasás is nehézkesen megy, nem lesz képes irodalmi szövegeket élvezettel fogyasztani.
A családi mintának is óriási a jelentősége. Nem egy példát láttam arra, hogy festők, grafikusok gyermekei már négyéves korukban kiállítást rendeztek otthon az A4-es lapokra készült alkotásaikból, zenészek csemetéi pedig már háromévesen deszkákon doboltak. Hasonló a helyzet az irodalommal: aki látja, hogy a szülei olvasnak, annak a számára nem lesz idegen, értéktelen tárgy a könyv. Azt is számításba kell venni, hogy ötven-nyolcvan éve a szórakozás, kikapcsolódás egyik legfőbb módja az olvasás volt, míg ma már csak egy a sok közül: a vizualitás erősebb ingerei és a nethasználat visszaszorította. Az viszont jó hír, hogy a történetek iránti érdeklődés még mindig nem halt ki, mint ezt a sorozatok diadalmenete bizonyítja. Ez adhat némi reményt a szépirodalom művelőinek és fogyasztóinak is.
A halhatatlanok is meghaltak egyszer című, hírességek betegségeiről szóló könyv egyszer elgondolkodtatott arról, hogy érdemes-e kivételes embereket arra fókuszálva bemutatni, amiben ugyanolyanok voltak, mint mindenki más. Hogy ettől milyen profit remélhető. József Attiláról a szerelmeiről szóló történetek alapján az ön számára milyen kép áll össze? Hogyan segíthetnek ezek hozzá az emberen túl a költő jobb megismeréséhez?
Esterházy Péter mondta, hogy ha van egy nagy írónk, akkor luxus, hogy ne tudjunk róla mindent. Egyetértek vele: a nagyjainkról jó mindent tudnunk. De az összegyűjtött információkkal tudni kell valamit kezdeni is. Nem összefüggésektől függetlenül, önálló halmazként kell rájuk tekinteni, hanem az életműhöz és az életúthoz, a művekhez való viszonyukban. Az apró adatokat és életrajzi történeteket nem szabad magukban hagyni, hanem össze kell dolgozni a költői karakterrel és az életművel. József Attila szerelmi kapcsolatainak plasztikus bemutatása hozzáadhat a költői portréhoz. Egy olyan alkotó portréjához, akinek egyszerre lett volna szüksége egy neki biztonságot adni tudó, őt vezető, eltartó, okos, szerelmes nőre, aki ugyanakkor érzelmileg teljesen behódol előtte.
Az életére éppúgy, mint az utóéletére vonatkozóan erősen zavarhatja a képet, hogy mint költőre tekintettek rá, akként viszonyultak hozzá. Jellemző például, hogy bizonyos nők utólag a maguk hatását látták bele ugyanazokba a versekbe. Költő és magánember József Attila esetében mennyire azonos vagy különböző? Szükséges-e őket megkülönböztetni, két külön soron tárgyalni? További problémát jelenthet a visszavetítés: az, hogy ma nemigen tudunk rá másképpen mint költőzsenire tekinteni, és mindent ebből levezetni, noha ez az élete jelen idejében nem így volt, sőt éppen az tűnik a nagy tragédiájának, hogy költőként nem kapott elég elismerést, és az egzisztenciája emiatt mindvégig bizonytalan maradt.
Különböző olvasatok vannak, és mindig újabbak születnek. És bizonyos olvasatok mindig közelebb fognak állni bizonyos emberekhez, míg mások másokhoz. Egy ember tökéletesen soha nem ismerhető meg, így természetes, hogy a József Attila-i életmű gazdagsága is kiaknázhatatlan. Minél tájékozottabbá válunk, annál több új kérdésünk támad majd, és annál több új adalékkal fogjuk tudni őket alátámasztani. Sokféleképpen közelíthetünk hozzá, és fiatal, szerelmes emberek olyasmiket is beleolvashatnak a verseibe, amiket maga a költő nem is kódolt beléjük. De az értelmezés révén attól még benne lehetnek, belekerülhetnek. Valójában a vers olvas bennünket, és nem fordítva. József Attila költeményei így újabb és újabb kincsek forrásai lehetnek nemzedékről nemzedékre.
Ami a költő és a magánember szétválasztását illeti: én nem ajánlom. Attila 15 éves, amikor azt mondja magáról Balogh Jóska barátjának, hogy higgye el, egyszer utcát fognak róla elnevezni és szobrot fognak neki állítani. Vagyis már egészen korán zseniöntudata volt: kész költőként tekintett magára. Barátai és pártfogói mellett Vágó Márta, Szántó Judit, sőt Kozmutza Flóra is felismerték a kivételes nagyságát, és mind jól tudták, hogy a feladatuk társként legfőképpen a nyugodt alkotás hátterének biztosítása lenne mellette. József Attila egész élete a költészetéről szólt. Azt már soha nem tudhatjuk meg, hogy ha nem ér tragikus véget, vajon idővel, az élete során megkapta volna-e az áhított, a legnagyobbaknak kijáró, széles körű elismertséget és népszerűséget.
Portréfotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
