A felvidéki Vitkócon (ma Nyitrakozma része Szlovákiában) látta meg a napvilágot, születésének körülményei, rövid életének eseményei, szomorú szerelmei olyanok, mintha filléres regényt olvasnánk. Apja, Reviczky Kálmán előkelő felvidéki család sarja, csinos testőrtiszt, amúgy léha és könnyelmű férfiú, anyja egy szlovák cselédlány, Bálek Veronika volt. Nem sokkal a kisfiú születése után az anya eltűnt, apja viszont magához vette, felesége, Zmeskál Judit a sajátjaként szerette. Nevelőanyja azonban korán meghalt, így a kisfiú különböző rokonoknál nevelkedett. 1873-ban Pozsonyban elvégezte a főgimnáziumot, itt pillantotta meg első, igaz, csak plátói szerelmét, Lajkát, a kék ruhás lányt, akinek első szerelmi ciklusát is szentelte.
Nem sokkal az érettségit követően meghalt az apja, s ekkor derült ki, hogy minden pénzét elherdálta.
Név és pénz nélkül nem sok esélye maradt az ifjú Reviczkynek (aki azért az apai nevet csak megtartotta), vidéki úri családokhoz szegődött el házitanítónak. Itt ismerkedett meg a szép és művelt Bakálovich Emmával, aki bár fogadta a félszeg ifjú közeledését s a hozzá írott verseit, hamar értésére adta, hogy nem mehet feleségül a bizonytalan származású és léthelyzetű költőhöz.
Reviczky ekkor Pestre költözött, s ott próbált megélhetést szerezni, sikertelenül. Igaz, hogy verseit több lap is közölte, de biztos állást nem kapott, sokszor szállása sem volt, s a jóllakásról legfeljebb csak álmodozhatott. Ugyanakkor népszerű és elismert volt az ifjabb nemzedék körében, amely ekkor már ráunt a hivatalos irodalom provincializmusára, a népnemzeti irányzat témáira és hangjaira, s valami forradalmian újra vágyott.
Szomorú hangú, ám életigenlő verseiben a nagyvárosi nyomorról festett pontos képet, szereplői a csavargók, a koldusok, a penészes pincék reménytelen lakói, az utcasarkok „virágai”, a perditák, akiknek versciklust is szentelt.
1878-ban tagja lett a Petőfi Társaságnak, majd miután a Hon napilap szerkesztőségéből elbocsátották, a nyomor elől 1884-ben Aradra menekült, ahol az Aradi Hírlap egyik szerkesztőjeként dolgozott, később innen Kassára vitt az útja, s a német nyelvű Pannónia munkatársa lett. Élete kezdett jobbra fordulni, első verseskötete is megjelent Ifjúságom címmel, majd visszatért Pestre, ahol 1887-ben a Pesti Hírlap színikritikusként alkalmazta. Közben azonban szervezetét megtámadta a végzetes kór, a tüdőbaj, amit – barátai nem kis anyagi segítségével – több ízben is külföldön kezeltetett. Ekkor jött az utolsó, a végzetes nagy szerelem is, a kor egyik legkiválóbb színésznője, Jászai Mari lett a kedvese. Irodalmi szempontból gyümölcsöző volt kapcsolatuk, hiszen együtt fedezték fel és fordították Ibsent a magyar közönség számára, így például a Babaotthon című drámának Reviczky adta a Nóra címet.
A beteg költő állapota ettől kezdve rohamosan romlott, s 1889. július 11-én, alig 34 éves korában meghalt Budapesten. A Kerepesi úti temetőben helyezték örök nyugalomra, a Petőfi Társaság megbízásából első síremlékét a szintén fiatalon, tragikus körülmények között elhunyt Köllő Miklós szobrász készítette. Valószínűleg ez elpusztult, és 1932-ben új síremléket kapott, Gách István Lipót alkotását, amelyen a Magány című verseskötetének mottója áll: „A világ csak hangulat”.
Reviczky Ady, Juhász Gyula, Kosztolányi s általában a Nyugat körének kedves költője volt. Viszonylag nagy terjedelmű életművének egy része mind a mai napig feltáratlan, sok kézirata el is tűnt a történelem viharaiban. Versek mellett nagyon sok esszét és tanulmányt írt, leginkább a humor fogalma izgatta, amely az ő megfogalmazásában az emberi szenvedés és nyomorúság láttán érzett részvét, megértő, szelíd bánat, megbocsátás. Ilyen értelemben tartja például Jézust, Buddhát, Goethét az emberiség nagy humoristáinak.
Hosszabb poémái közül kiemelkedik a Pán halála című, a kereszténység győzelmét hirdető költői látomása. Írt drámai műveket is, bár néhány drámájának csak töredéke maradt meg, egyetlen vígjátéka, a Büszkék pedig elveszett. Műfordításai közül fontos megemlíteni Kleist és Grillparzer drámáit, Lenau, Heine és Baudelaire verseit. A magyar írók közül elsőként fedezte fel a nagy orosz írókat: Tolsztojt, Turgenyevet. Népszerűsége halála után, a 19-20. század fordulóján érte el csúcsát, több versét is lefordították idegen nyelvekre.
