Weöres Sándorról méltán elmondható, hogy költőnek született. A csöngei földbirtokos és hivatásos huszártiszt fia tizenöt évesen már olyan verseket írt, amelyekre Osvát Ernő is felfigyelt. Sándor nehezen bírta az iskolát, gyönge alkata miatt egy ideig magántanuló volt Csöngén, a szombathelyi Faludi-gimnáziumból kimaradt hatodikban, de később továbbtanult Győrben és Sopronban, majd 1932-ben érettségizett. A pécsi Erzsébet Tudományegyetem jogi karára iratkozott be, majd átment filozófia–esztétika szakra; 1939-ben doktorált, disszertációjának címe A vers születése volt.
Babits rendre közölte verseit, 1935-ben pedig Weöres Sándor Baumgarten-díjat kapott. A pénzt utazásra fordította: Bombay, Ceylon, Szingapúr, Manila, Sanghaj (ahogy később, Károlyi Amy költőnővel 1940-ben kötött házassága után Róma, Görögország és megint Kína) tájékozódásának célja lett.
Tatay Sándor Lődörgések kora című könyvében emlegeti közös, pécsi kalandozásukat. Weöres ott ismerkedett meg vele és a városban élő más írókkal, egyéb értelmiségiekkel, például Takáts Gyulával, Csorba Győzővel és Fülep Lajossal. Őrtorony címmel lapot is indított, de munkatársa volt a Sorsunknak, a Válasznak, a Magyar Csillagnak és a Diáriumnak is.
Most pályafutásáról kellene szólni, a megjelent kötetekről, az 1941-ben és 1986-ban keletkezett különös, szürreális, ironikus, lírai és vásári színművekről: A holdbéli csónakosról meg A kétfejű fenevadról, a verskötetek közül A hallgatás tornyáról vagy az 1956-ban megjelent Tűzkútról, de nem érdemes szakaszokra tagolni költészetét: az egészre tekintsünk ámulattal. Soha nem fogja megtudni a világ, bármennyire igyekeznek is fordításokkal megismertetni, milyen csodát művelt a nyelvvel, a szavakkal vagy szinte csak a betűkkel, mily zenévé varázsolta mindezeket s velük a szellemet, hogyan emelte éterivé, mégis földi egyszerűségűvé a gondolatot. Fantasztikus beleéléssel, imitációs készséggel és szellemesen teremtette meg a nem létező Lónyai Erzsébet költőnőt, vagyis Psychét, a 19. század elejének légkörét, a körülötte lévők alakját, szabadszájú, erotikus prózavers eposzát. A könyv 1972-ben jelent meg, hatalmas sikert ért el, ám az álszemérmes kulturális kormányzat nem fogadta kitörő örömmel. Ahogy az 1964-es Antik eklogát sem, pedig azt még a puritán Veres Péter is mint egészséges erotikát üdvözölte. (A Psychéből később filmet forgatott Bódy Gábor.)
Weöres felette állt a politikának, lelkialkata semmiképp sem volt alkalmas rá, így aztán az ötvenes években elsősorban gyermekirodalommal foglalkozott. Némiképp ma is jobban ismerik gyermekverseit, például A tündért („Bóbita, Bóbita…”), de ezek – gyönyörű ritmusukkal – egyenértékűek akármely komoly költeményével. Beleélő képessége kitűnik a Harminc bagatell darabjaiban a jávai, kínai, cseremisz, cigány és török utánzatokban, Sevcsenko hangján az ukrán változatban vagy akár a Magyar népdal-variációkban. Bölcsességet árasztó verse, a Tang Ming-huang császár vallomásaiból az uralkodás áldása és átka felett elmélkedik. A császár – kudarcát látva – ezt mondja a végén: „Menny, ha elbírtam fényed, hadd bírjam el sötéted...”
A hetvenes évek elején kétszer is jelölték Nobel-díjra. Akkoriban kapott Kossuth-díjat is. Az elődeit – Csokonait, Kazinczyt, Batsányit – tisztelő és követő költő a magyar lírában kimagasló és egyedülálló utat járt be. Alacsony termete, fiúsan oldalt fésült frizurája, gyerekes arca, csodálkozón elvékonyodó hangja ellenére férfias természet volt, ismerte az élet örömeit, erről számos anekdota is tanúskodik. Éjszaka élt, akkor írta verseit, a nappalt átaludta. Hű felesége féltve őrizte. Tudta, hogy az ő Sándora nem veti meg a borocskát, ha elment otthonról, rázárta a házat. De Weöres szemfülességén nem tett túl. Észrevette, hogy munkások dolgoznak a ház tövében. Zsineget kötött egy üres palackra, papírpénzt dugott az üveg szájába, s leeresztve szólt nekik, hogy töltessék meg a kocsmában. S amint megtették, visszahúzta szépen. Mire Amy hazaért, Sándor már a díványon szendergett. Az efféle históriákat ő maga mesélgette baráti körében.
Fiatal költők biztos ítéletét várva keresték fel. Gyurkovics Tibor mesélte, hogy kezdő korában felhívta Weörest telefonon, felmehetne-e hozzá néhány versét megmutatni. „Mondjon el egyet” – kérte a költő. Gyurkovics a telefonba elmondta az egyiket. „Jöhet!” – hangzott a vonal másik végén.
Egyszerű, közvetlen modora nem árulta el, mekkora zseni. Ám szerény szavára a végtelenségig nyílt ki a világ.
Bronzból öntve kis asztal mellett ül keresztbe vetett lábbal a pécsi Széchenyi tér sarkán lévő fagylaltozó előtt, a Király utca járókelői között.