A világ útját járja: 85 éves Korniss Péter

Ő az első fotóművész, aki Kossuth-díjat kapott. Képeit Budapesten, Rómában, Szentpéterváron, Párizsban és a tengeren túl is csodálattal nézik neves kiállítóterek látogatói.

Augusztus 4-én született Korniss Péter Kossuth- és Balázs Béla-díjas fotóművész, érdemes művész, a Nemzet Művésze, a magyar fotográfia kiemelkedő alakja.

1937-ben született Kolozsváron, nagypolgári családban. Gyermekkorát Erdélyben töltötte, családjával tizenkét éves korában költöztek Budapestre. 1955-ben felvették az ELTE jogi karára, de az 1956-os forradalom leverését követően kicsapták, mert tagja volt az egyetemi forradalmi bizottságnak. Ezután dolgozott segédmunkásként, de volt rádiószerelő tanonc is. 1958-tól a Budapesti Fényképész Szövetkezet mindeneseként fokozatosan tanulta ki a fényképezés szakmai fogásait, 1961-ben tett fényképész szakvizsgát.

1961-től három évtizeden át a Nők Lapja szerkesztőségében dolgozott, 1986-tól képszerkesztőként. 1991 és 1999 között a Színház című folyóirat képszerkesztője volt, majd szabadfoglalkozású fotográfus lett.

1966-ban lett a Magyar Fotóművészek Szövetségének tagja, 1977 és 1980 között a World Press Photo zsűrijének, majd 1984-től nemzetközi tanácsadó bizottságának tagja. 1983-ban az amerikai Eugene W. Smith Alapítvány tanácsadó testületének tagjává választották. 1999-ben megválasztották a Magyar Művészeti Akadémia tagjává, de tagságáról később lemondott. 2012-ben csatlakozott a budapesti Várfok Galéria művészköréhez. Húsz éven át volt a Czech Press Photo nemzetközi zsűritagja, és egyedüli alkotóként 2014-ben átvehette a verseny életműdíját.

Még kezdő, beugró fotóriporterként kezdett táncot fotózni, megörökítette a Pécsi Balett koreográfiáit és a 25. Színház előadásait is.

1962-től néptáncot is fotózott. 1967-ben dolgozott először szülőföldjén, amikor Novák Ferenc koreográfus elvitte egy erdélyi táncházba. Ekkor döbbent rá arra, hogy még létezik a régi, vizuálisan is megragadható, hagyományos paraszti kultúra. Meggyőződésévé vált, hogy hírt kell adnia erről az eltűnésre ítélt világról. Az Erdélyben készült képeiből 1974-ben nyílt első kiállítása a Műcsarnokban óriási siker volt, az új magyar fotográfia egyik mérföldköve lett. Erdélyi képeiből állította össze első könyvét Elindultam világ útján címmel.

1978-ban kezdte el foglalkoztatni a vidékről Budapestre ingázó vendégmunkások élete, egy Budapest és Tiszaeszlár között ingázó kubikusbrigádot követett kamerájával, majd egy évtizeden át a csapat egyik tagja, Skarbit András lett képeinek főszereplője. Az ebben az időszakban készült fényképei A vendégmunkás (1988) című albumában jelentek meg.

Újra és újra visszatért nemcsak Erdélybe, hanem Moldva, a Felvidék és a Vajdaság falvaiba is.

A zárt, elszigetelt közösségek, a hagyományos népi életforma és kultúra utolsó pillanatainak megörökítésére, az átalakulás folyamatának dokumentálására tett kísérletet. 1998-ban kiállítása nyílt három évtized erdélyi képeiből a budapesti Műcsarnokban, és megjelent a Leltár, Erdélyi képek című albuma.

Hírnevét dokumentarista fotósként alapozta meg, ám a korábbi évek spontán rögzített képei után, az 1990-es években az addig általa nem használt, beállított fotókat kezdett készíteni, amelyek a hagyományok és a modernitás különleges keveredései. A 2006-os Betlehemes című albuma az 1969 és 1974 közötti fekete-fehér képek mellett tartalmazza az ezredforduló táján ugyanott, de mozgó stúdióban készült, megrendezett, beállított digitális technikával készült képeit. Az utóbbi években készült, erdélyi vendégmunkás asszonyokat bemutató fotósorozatai már konceptuálisnak tekinthetők.

Műveit számos európai országban és az Egyesült Államokban is kiállították.

Képei olyan nemzetközi magazinokban is megjelentek, mint a National Geographic, a Geo Magazine, a Fortune, a Time és a Forbes. Dolgozott az Állami Déryné Színháznak, a Magyar Állami Népi Együttesnek, a Honvéd Táncszínháznak. 1981-től húsz éven át az amszterdami International Danstheater társulatát fényképezte. Több fotográfiával kapcsolatos televíziós műsort is készített. Számos albuma jelent meg, 2008-ban látott napvilágot a négy évtized munkáját összegző Kötődés, 2011-ben Závada Pállal közösen készítette az Egy sor cigány – huszonnégy mai magyar című kötetet. 2012-ben a budapesti Várfok Galériában Folytatás címmel nyílt kiállítása, 2017-ben életmű-kiállítása volt a Magyar Nemzeti Galériában Folyamatos emlékezet címmel. 2020-ban Fotográfiák 1959–2017 címmel megjelent az életművét áttekintő, háromnyelvű fotóalbuma. Tavaly egyéni kiállítása volt a moszkvai Klasszikus Fotó Galériában, Párizsban a Liszt Intézet Magyar Kulturális Központban és a Keller Galériában.

1975-ben Balázs Béla-díjat kapott, 1976-ban elnyerte az ENSZ-pályázat nagydíját. 1983-ban érdemes művész lett, 1995-ben a Magyar Művészetért díjat, 1996-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét vehette át. 1999-ben első fotóművészként kapott Kossuth-díjat az erdélyi kultúra folyamatos megjelenítéséért a hazai fotográfiában, az életműve gerincét adó négy könyvében bemutatott népélet-ábrázolásáért, amely új dimenziókat nyitott a magyar fotográfiában, itthon és világszerte elismert művészi munkásságáért. 2004-ben Pulitzer Emlékdíjat kapott. 2010-ben Magyar Örökség díjjal, 2013-ban Kölcsey Emlékplakettel, 2014-ben a Nemzet Művésze címmel tüntették ki. 2018-ban Prima Primissima díjat, 2020-ban Kriterion Koszorút kapott.