A világhírű Monte-Carlo Balett magyar balerinája Budapesten járt

Az általad életre keltett Tündérkeresztanya nem hagyományos balettszerep.

Különleges érzés volt az Erkel Színházban ránk szakadt vastaps, több kollégám most hallott ilyet életében először. Nekem pedig fantasztikus volt közel nyolc év után ismét Budapesten táncolni, ráadásul abban a színházban, ahol balettnövendékként annyi előadáson inspirálódhattam. Jólesett az egykori évfolyamtársaim, kollégáim és mestereim előtt fellépni, ahogy az is, hogy az előadást követő protokollfogadáson Bán Teodóra és Káel Csaba – akiknek ezt a meghívást köszönhettük – mint a Les Ballets de Monte-Carlo egyetlen magyar tagját külön köszöntött.

Jean-Christophe Maillot, együttesünk igazgatója és vezető koreográfusa az elmúlt évtizedekben számos közismert klasszikus nagybalettnek készítette el az új, saját mozgásvilágú és értelmezésű változatát. A Hamupipőke – amivel most Budapesten vendégszerepeltünk – Tündérkeresztanya nevű figuráját 1999-ben egykori múzsájára és művei állandó főszereplője, Bernice Coppieters alkatára formálta. Amikor néhány éve megkaptam a szerepet, Bernice-szel tanulhattam be, ami hatalmas segítség volt, ő ugyanis az utóbbi időkben balettmesterként segíti az együttes munkáját. Jean-Christophe-fal együtt vezetik a próbákat, így első kézből kapjuk az értékes információkat.

Érdekes, hogy a balettművészet ma is mennyire speciális helyet foglal el Monacóban. A műfaj a legendás Szergej Gyagilevnek köszönhetően már az 1900-as évek eleje óta jelen van a hercegség életében. Jean-Christophe 1993 óta vezeti az együttest, amely általa Monaco egyik védjegye lett. Nagyjából a szezon felét töltjük Monte-Carlóban, a fennmaradó időben beutazzuk a világot. Turnéinkra gyakran elkísér bennünket az együttes fővédnöke, Karolina hercegnő.

 Milyen a Jean-Christophe Maillot által megálmodott Tündérkeresztanya karaktere?

Sok éve táncolom a szerepet, és nagyon közel áll hozzám. Jean-Christophe Hamupipőke-változata többek között attól különleges, hogy nem a Grimm-mese szokásos színpadi adaptációja, és sokkal inkább a felnőtteket szólítja meg, mint a gyerekeket. Arról szól, hogy a számunkra fontos emberek hogyan tudnak hatni az életünkre, a jelenünkre és a jövőnkre akkor is, ha testben már nincsenek velünk.

Amikor felmegy a függöny, a gyászoló Hamupipőke a kezében tartja édesanyja ruháját, és visszaemlékezik azokra a boldog időkre, amikor még együtt volt a család. A szülők önfeledt pas de deux-je (kétszemélyes táncszáma – a szerk.) után az anya, akit én táncolok, meghal. A kétségbeesett apára ráakaszkodik az erőszakos mostoha és két szörnyű lánya, Hamupipőkére pedig a meséből jól ismert sanyarú sors vár...

Maillot ragyogó, csillogó és varázslatos karakterré szőtte egybe a jó tündér és a halott édesanya figuráját, akinek hála Hamupipőke végül kiszabadul szörnyűvé vált életéből. A szerepem tehát nem klasszikus tündérszerep, hanem olyan éteri nőt játszom, akinek sok furcsa tulajdonsága is van: kedves, de csínytevő, megértő, de gyakran mérges. Nem elérhetetlen, mint a Csipkerózsika Orgonatündére vagy a Giselle Myrthája, de nem is afféle kedves nagymama, mint a közismert Disney-rajzfilmben. Ez a szerep több év és sok végigtáncolt előadás után is folyamatosan fejlődik, színesedik bennem. Megformálásához óhatatlanul is átemelek önmagamból dolgokat, jóllehet maga a lépésanyag természetesen kötött. Kaptam ugyan némi szabadságot hozzá, de úgy táncolom, amilyennek Jean-Christophe Bernice számára megalkotta.

 Milyen érzés ilyen neves együttes balerinájaként táncolni?

Jean-Christophe-fal először a Svéd Királyi Balett tagjaként dolgoztam együtt, amikor az Altro Canto című művét tanította be Stockholmban. Már akkor megérintett egyedi stílusa és mozgásvilága; lehengerlő volt az az energia és szenvedély, amellyel a balett-teremben dolgozott. 2015-ben sikeres próbatánc után ő szerződtetett szólistának Monacóba, ahol az idei már a kilencedik szezonom az együttesben.

Hamupipőke-álomnak tűnik a történeted.

Monaco valóban fantasztikus hely: egyedülállóan gazdag, gyönyörű és nyugodt városállam. Különleges dolog a tengerparton élni, szebb környezetet nehéz lenne elképzelni. Csodálatos a klíma, és inspiráló a társulat. Kiválóan felszerelt stúdióban próbálunk, az előadásainknak pedig két helyszíne van: a kaszinó épületében lévő Opéra Garnier és a tenger alatti sziklákba vájt Grimaldi Forum. Mindkettőben elképesztő érzés színpadra lépni, de alapvetően turnézó társulat vagyunk, az előadásaink kétharmadát nem Monacóban játsszuk. Jean-Christophe bekapcsolta a társulatot a balettvilág nemzetközi vérkeringésébe. Amióta az együttes tagja vagyok, valamennyi kontinensen többször megfordultunk már. Szinte a világ összes neves színházában táncoltunk a moszkvai Bolsojtól a New York City Centerig. Csodálatos helyeken lépünk fel, ami kivételes lehetőség, és amiért külön nagyon hálás vagyok.

A Balettintézetet követően az Operában kezdted a pályádat, de csak fél évadot töltöttél ott.

Az akkori párom Stockholmban táncolt, és amikor meglátogattam, a Svéd Királyi Balettel gyakorolhattam. Ott meglátott az együttes igazgatója, és azonnal, az évad közepén szerződést ajánlott. Húszévesen úgy éreztem, hogy kihagyhatatlan lehetőséget kaptam, és igent mondtam. Így kerültem külföldre: nem terveztem, az élet hozta.

A Svéd Királyi Operának a többi európai nagy balettegyütteshez hasonlóan javarészt klasszikus a repertoárja. Az ott töltött nyolc év alatt megjártam a szakmai ranglétrát, és például az Orgonatündért táncoltam Marcia Haydée Csipkerózsikájában, vagy Mats Ek-világpremier szereplője lehettem.

Szokott honvágyad lenni?

Európában nincsenek nagy távolságok, repülővel két-három óra alatt bárhonnan Magyarországon lehet az ember. Anyukám orosz, apukám pedig magyar. Kint ismerkedtek meg és házasodtak össze. A két lánytestvéremhez hasonlóan Szibériában születtem; óvodás voltam, amikor Magyarországra költöztünk. Hozzászoktam tehát, hogy külföldön élek, és szerencsére gyakran tudok találkozni a családommal és a közeli barátaimmal.

De azért a turnék, az állandó utazás az előadásokkal erősen igénybe vehet.

A turnéinkat meglehetősen nagy rutinnal és körültekintéssel szervezik, mindig hagynak egy-két napot az átállásra. Európán belül nem problémás az utazás, de Mexikó, Los Angeles, Bangkok, Ausztrália, Japán, Kína vagy Dél-Korea, tehát a húsz-harminc órás repülőutak már önmagukban is rendkívül megterhelőek. A jetlag (időzónaváltás-szindróma – a szerk.) a fizikai erőnlétre és az állóképességre is hatással van. Az első napok, a gyakorlatok és a próbák általában fárasztók, ha pedig nagyon más a klíma, mint ahonnan éppen érkezünk, különösen megterhelők tudnak lenni. Turnékon nem működtethető a szokásos napi rutin, pedig az egy táncos számára elengedhetetlen. Ám az utazások rengeteg élményt adnak és sok nehézségért kárpótolnak.

Olyan sok mindennek kell együtt lennie egy nőben, hogy ilyen szuper balerina lehessen!

Rengeteg dolognak kell összejönnie ahhoz, hogy valaki egy jelentős együttesnél nemzetközi szinten is jegyzett karriert futhasson be. Ez sokévnyi kőkemény munka, intelligencia, rengeteg áldozat és gyakran időzítés kérdése is. Nemcsak technikai felkészültség, hanem szerencse is kell ahhoz, hogy az ember ne legyen sérült egy fontos pillanatban, vagy hogy olyan emberekkel találkozzon, akik lehetőséget kínálnak neki – és a bizalmat meg is kell szolgálni. A külföldi karrierhez bizony el kell hagynod a komfortzónádat, nem szabad honvágyadnak lennie, meg kell tanulnod kapcsolatokat, barátságokat építeni, és jól érezni magadat szinte bárhol.

És ha a kezdetekre gondolunk, háromévesen senki sem magától találja ki, hogy balettezni kezdjen. Engem is az anyukám vitt el először. Szerencsés voltam: megvoltak a szükséges fizikai adottságaim, és élveztem az órákat. Amikor tízéves lettem, végiggondoltuk, hogy melyik lenne számomra a legmegfelelőbb út. Így kerültem a Magyar Táncművészeti Egyetemre, amiért ma is hálás vagyok az anyukámnak. 17 éve diplomáztam, azóta a balettművészet összes nehézségével szembenéztem. Engem sem kerültek el a sérülések. A legutóbbi térdműtétem után fizikálisan és mentálisan sem volt könnyű visszatérnem a színpadra. Az évek során azonban ezt is megtanultam jobban kezelni.

Az előadás a jéghegy csúcsa, a katarzis, a véres-verejtékes munkánk gyümölcse – nekem mégis többet ad maga az út, a próbafolyamat.

Felbecsülhetetlen, amikor olyan formátumú koreográfussal és balettmesterekkel dolgozhatom, csiszolhatom a szerepemet, mint Jean-Christophe és Bernice. Velük születik meg egy-egy komplex alakításom, és ezek számomra a pályám legértékesebb pillanatai. Másik együttesben már nem is szeretnék táncolni: számomra Monaco a tökéletes hely. Művészileg és emberileg is itt teljesedtem ki.

Fotók: Alice Blangero