A mese helyszíne népes falu, főhősei pedig a szerelmespár Varga Julcsa és Basa Pista. Vágynak egymásra és küzdenek egymásért, ám a katonaévek késleltetik szerelmük beteljesedését. Hogyan vár a lány? Mit érez a fiú? Lehetnek-e valaha egymáséi? És mit csinál a várakozás időszaka alatt a falu apraja-nagyja?
Sokféle műfajban énekelsz, és zeneterapeutaként is gazdag repertoárból dolgozol. Ezúttal a Kerekutca című mesejátékodról fogunk beszélgetni, amely a tavaszi évadban ismét több helyszínen is műsoron lesz. Miért kezdtél el mesékkel foglalkozni?
Minden mese olyan csoda, amelyben bármi megtörténhet a szereplőkkel. Az eljátszott történetek kiszakítanak a valóságosból, de biztonságos keretet adnak, ami nagyon fontos. A mesék, színházi darabok és szerepjátékok velejárója a képzelet szabadsága: bármivé átváltozhatunk, bármilyen új minőséget magunkra ölthetünk, mégis védve vagyunk, mert a történetben minden esemény harmóniába van rendezve. A mesékben egyszerre van rend és szabadság. Az előadások alkalmával testközelből tapasztaljuk meg, hogy a színházlátogatás mekkora misztérium a gyermekek számára. Minden ilyen alkalom ünnep, ami kiemel a hétköznapokból. A népmesék és a népzene segítségével arra motiváljuk a gyerekeket, hogy mozgósítsák belső világukat, használják a fantáziájukat.
A Kerekutca már a második mesejáték, ami a képzelőerődet dicséri. Mi jellemzi ennek a műfajnak az alkotómunkáját? A munkafolyamat végére a gondolataidból összművészeti játék lesz a színpadon.
Ez a kérdés nagyon aktuális, mert amellett, hogy hamarosan újra több helyszínen is játsszuk a Kerekutcát, most már egy következő, ehhez hasonló alkotói folyamatban vagyok benne. Számomra az elmúlt téli hónapok a befelé fordulásról, az otthon melegéről és a gondolatok összegzéséről szóltak. Ilyenkor állnak össze bennem az élmények, amelyek egész évben érnek. Legújabb mesedarabom is hasonló metódus alapján készül, mint korábban a Kerekerdő és a Kerekutca. Általában ösztönösen szivárgok bele az alkotói folyamatba: tudatos elhatározás helyett spontán adom át magamat az ihletett pillanatoknak. Olyan ez, mint amikor gyerekkorunkban a rádió gombját tekergettük, a jelet kerestük: először zajt, sistergést, majd már szavakat, szövegrészleteket is hallasz, aztán egyszer csak megtalálod a csatornát, amire rácsatlakozol. Rengeteg dallam van bennem, amiről tudom, hogy dolgom van vele, és egyszer csak elkezdem elhelyezni őket a nagy koordináta-rendszerben. Aztán arról ötletelek, hogy bizonyos dallamoknak milyen hangzás és hangszerelés állna jól. Végül pedig azzal a praktikus szemponttal is foglalkozom, hogy milyen hangmagasság kényelmes egyaránt a gyerekeknek és a szülőknek, akik az előadások nézőiként együtt fognak énekelni.
Mi inspirál leginkább: a népdalok vagy a családi történetek?
Sokszor a gyerekeim dúdolása is megihlet, de szívesen kutakodom magamban, akár a gyermekkorom emlékeiben is. Például van egy tréfás dal, amit még az apukámtól tanultam, és sokáig a passzív tudástáramban lapult. Nemrégiben a kislányom elkezdte énekelni, és amikor megkérdeztem, honnan ismeri, azt válaszolta, hogy a nagypapától. A generációról generációra való értékátadás nagyon fontos köteléket jelent.
Az alkotói folyamat szerves része, hogy magadat is megmutatod általa.
Igen, ennek mindig megvan a teljesen önös szempontja is, mégpedig az, hogy az élményfeldolgozásom hogyan tud zenei folyamattá, majd a színpadon megvalósított mesévé válni. Az alkotás számomra énfeldolgozás is. Minden tevékenységemben erősen összefonódik a zeneterapeutai attitűdöm és az előadói minőségem.
Van olyan recept, amit ilyenkor követsz?
Összeszedegetem a saját kis mozaikdarabkáimat, és képet rakok ki belőlük. Erre igazából bárki képes lehet. Ugyanis a legkorábbi zenei élményeinktől a maiakig olyan zenei palettát állíthatunk össze, amihez emlékeket és érzéseket tudunk kapcsolni. Erre a gyűjtésre kívülről is rá lehet nézni, és akár terápiásan is lehet vele dolgozni. A dallamok révén elgondolkodhatunk emberi kapcsolatainkon, szülő-gyermek viszonyainkon, szerepeink minőségén. Az énekek, mesék mind apró tükrök, amelyekbe érdemes beletekinteni. Az első mesejátékomban, a Kerekerdőben még ösztönösen hömpölyögtek a gondolataim a dalokon keresztül. A Kerekutcában már tudatosabban foglalkoztam velük. A történet szerkesztése során fontosnak tartottam, hogy olyan súlyos témákat is beemeljek, mint például az elválás vagy a bánat megélése. Több olyan karaktert dolgoztam ki, akik a társadalom perifériájára szorultak: ilyen Biri néni, a vajákos asszony, vagy az öreg pásztor, aki igazi csodabogár. A Kerekutca szereplőiben minden archetípus megjelenik, amelyeken keresztül megérthetjük személyiségünk összetettségét.
A történet – és az általad mondottak – érdekessége, hogy az érzelmi palettád mennyire univerzális mondanivalót közvetít. Arra gondolok, hogy bár személyes élményekből indulsz ki, olyan témákat ragadsz meg, amelyek egy évszázad történelmének tükrében rengeteg család múltjának sajátjai lehetnek. A Kerekutca ezért nem csupán gyerekeknek szóló mesejáték, hanem azokhoz a felnőttekhez is szól, akik a családtörténetük iránt érdeklődnek.
Erősen kötődöm a népzenéhez és a néptánchoz, ezért a mesejáték ezekre épül. A népi műfajnak pedig – mivel mindannyiunk közös kulturális bázisát jelenti – egyfajta univerzalitása van. A történet elsődleges jelentését már az apró gyerekek is értik. Az alapvető mozgások, a beszéd ritmusa, a dallam lejtése kötőszövetként kapcsolódik a kicsik tudatához. Mi, felnőttek pedig, amint egyre mélyebben feltárjuk és megértjük a történet rétegeit, saját családi eseményeinkre, transzgenerációs helyzeteinkre ismerhetünk rá.
Az elmúlt század háborús eseményei nagyon erős társadalmi és egyéni helyzeteket hoztak, amelyek lenyomatként a mai napig velünk vannak. A hétköznapjainkhoz sajnos most is érzékelhetően közel van a tragikus háborús helyzet. Fontosnak tartom, hogy a gyerekek nyelvén és világlátásukhoz igazodva akár ezekről a témákról is merjünk kommunikálni velük. A mese és a zene az egyik legjobb arra, hogy a nehéz és még a felnőttek számára is kihívást jelentő helyzeteket kezelni tudjuk.
A Kerekutcában drámai részek is helyet kaptak. Nehéz belegondolni, hogy mekkora súly nehezedett Julcsa sorstársaira, akik három évig várták haza fiaikat, szüleiket vagy szerelmüket a katonaságból. A mesében az erről szóló részekben az érzékekre ható dallamok, az éneklés oldja a feszültséget, és a mély érzelmeket is segítenek kicsatornázni.
A mai világban a bennünket egyre sűrűbben érő impulzusok miatt elszoktunk a várakozástól, és nincsenek már áthidalhatatlan földrajzi távolságok sem, mint régebben. Emiatt érezhető súlya lesz annak, ha a drámai helyzeteket az idő múlásának érzékeltetésével mutatjuk meg a gyerekeknek. Ha már az időnél tartunk, megemlítem azt a kihívást is, hogy milyen nehéz volt a hosszú alkotói folyamatot a Kerekutca esetében ötven percre zsugorítani. Ilyenkor fontos szerepe van a dinamikának, ami hozzásegít, hogy a legkisebbek figyelmét is fenn tudjuk tartani. Például, hogy olyan zenei vagy történetbeli fordulatok kövessék egymást, amelyek fenntartják az érdeklődést. Sok gyermek esetében probléma a figyelem fenntartása. Hatékony módszer, ha játékkal, mesével, zenei folyamattal egyaránt figyelmi fókuszban tartjuk a gyerekeket – a Kerekutca nagyszerű lehetőséget ad erre. Úgy gondolom, a zárak feloldásához csak a jó kulcsokkal kell próbálkozni. A zene, a mese, a mozgás a gyerekek alapeleme, ezért mindig jó hatással vannak rájuk.
A Kerekutcában hallható dalok mindegyike népdal, vagy szerepelnek benne saját szerzeményeid is?
A mesejáték minden éneke népdalokban gyökerezik, de hagyományosan nem így szólaltak meg. Többet átírtam, áthangszereltem vagy a történetnek megfelelően újraértelmeztem.
Milyen érzékenyítő eszközöket vontál be a zene és az ének mellé?
Fontos része az előadásnak ebből a szempontból a báb. A bábok életre keltése mindig misztikus dramaturgiai elem. Egyfajta szerepjáték, amely során a gyerekek élővé tudnak varázsolni élettelen tárgyakat. Ha megfogjuk, a bábnak rögtön tekintete, arckifejezése lesz, a mozgása pedig emberivé és érzelmekkel telivé válik. Ezt a funkciót építettük be az egyes jelenetekbe. A Kerekutcában az egymástól való elválás jelenetében használjuk őket. Ezen a ponton a mese zenei aláfestése egy nagyon szép bukovinai dallam. A két ember között kialakult erőteljes érzelmi telítettséget szerettem volna zeneileg megjeleníteni. Julcsa és Pista kényszerhelyzetben vannak amiatt, hogy mindkettejüknek másfelé kell elindulniuk az életben. Úgy gondolom, hogy ez a motívum nagyon átérezhető és felfogható a gyerek számára is. Zeneileg úgy érzékeltettem az elszakadást, hogy a szerelmesek két szólamban énekelnek. A dallam harmóniájával a kesergés helyett kettejük erejének dinamikáját szerettem volna megmutatni, és a pillanatot a báb az érzelmek kivetítése révén még inkább megemeli.
Kérlek, az összművészeti produkció kapcsán a zenészekről és a táncosokról is beszélj! A jelmezek és a színpadkép részletei is fontos építőelemei a komplex látványvilágnak.
Nagyon hiszek az apró részletek fontosságában, ezért rengeteg kis alkotóelemből épül fel az előadás. Ezektől válik ugyanis érzékennyé. Fantasztikus társakat találtam a megvalósításhoz, akik átlényegült szereplőivé váltak a darabnak. A zenészek többségével már hosszú ideje együtt dolgozom a Kerekerdő zenei anyagán, babafoglalkozásokon vagy más zenei folyamatokban. Az előkészületek egésze fantasztikus műhelymunka volt, a papírra vetett kottákat, részletgazdag leírásaimat a zenészek keltették életre. Ebbe az alkotói folyamatba hívtam meg Kocsis Enikőt és Fitos Dezsőt, a Fitos Dezső Társulat koreográfus-rendezőit, művészeti vezetőit. (A velük készített interjúnk itt olvasható. A házaspár a Mi lenne, ha... podcastunk vendége is volt, a beszélgetést itt lehet meghallgatni.) A közös munka során izgalmas volt átélnem, hogy a dallamok, ritmikai formák, a zenei előképeim mit mondanak egy olyan embernek, akinek a mozgás az anyanyelve. És azt is, hogy az ő élményeik és világlátásuk mit tesz hozzá az én elképzelt világomhoz.
A színpadkép Mátravölgyi Ákos díszlet- és látványtervező munkáját dicséri. Ő szintén fantasztikus alkotótárs volt, akitől praktikus színházi megoldásokat is tanultunk. A közös munka erősítette bennünk az univerzalitás és a kollektivitás érzését. A Kerekutca díszletelemei apró házak, felhők és a füves domb, amin a zenekar helyet kap. Vannak további eszközök is, mint a hinta vagy a vonattá változtatható házak: minimalista színházi kellékek. A színpad tere folyamatosan változik az előadás során, ahogy az ember is állandóan változó lény. Ezekből a kölcsönhatásokból születik meg a szintézis, amelynek eleme a zene, a történet és a tánc. Azt szeretném, hogy a nézők a látottak hatására felidézzék a legemberibb vonásainkat: az összetartozás, az empátia és az együttérzés képességét. Ezek a tulajdonságok tesznek bennünket emberré, ezek adják az élet igazi értékét.
A Kerekutca vagy a Kerekerdő hol látható legközelebb? Az éves programodban hol kapnak helyet?
Idén mindkét darab kiemelt helyet kap, de főként a Kerekutca lesz műsoron. Hatalmas öröm számomra, hogy egyre több vidéki helyszín hívja meg. Budapesten legközelebb a tavaszi évadban, a Hagyományok Házában lesz két előadása. Fantasztikus érzés, hogy a visszajelzések alapján mi magunk is ugyanazt az energiát és élménycsomagot visszük haza zenészként, mint a nézők. Ezeket az impulzusokat szivacsként szívom magamba, és teszem bele, forgatom vissza a következő produkciókba – mert ezzel így kell dolgozni. Ennél szebbet és teljesebbet nem is kívánhatnánk magunknak.
Nyitókép forrása: Pajtakult. Előadásfotók: Majnik Zsolt
