Hogyan lett belőletek Fitos Dezső–Kocsis Enikő?

Kocsis Enikő: Nekem olyan, mintha már a születésünktől fogva egymásnak lettünk volna rendeltetve. Persze, először csak a tánc kapcsolt össze bennünket. Mindketten a Dunántúlról származunk, én Győrből, Dezső Zalaegerszegről, és mindketten gyerekkorunktól kezdve táncolunk, ezért a táncháztalálkozókról, versenyekről jól ismertük egymást. Én 1997 januárjában jöttem a Budapest Táncegyüttesbe, Dezső rá néhány hétre. Hamar kiderült, hogy a tánc mellett szimpátiában is passzolunk, többször hívott magával tanítani, annak ellenére, hogy az életben nem voltunk még egy pár.

Mitől tud a színpadon két egyébként külön-külön remek táncos párrá válni?

Fitos Dezső: Lehet, hogy ez kicsit misztikusan hangzik, de egyszerűen csak annyi kell hozzá, hogy jól érzik egymást, és egyenlőek köztük az erőviszonyok.

K. E.: És az erőigények kiegyenlítik egymást. Ami nem jelenti azt, hogy ugyanazokkal az energiákkal dolgoznak, de ugyanaz a minőségigényük, és mindkettejüknél ugyanaz a fordulatszám működőképes.

Ti alkotópárosként hogyan egészítitek ki egymást?

K. E.: Dezső a zenéből inspirálódik. Ő teljes zenei elképzeléssel veti bele magát egy új munkába a zeneszerzőkkel, zenei szerkesztőkkel, és a fényeket is általában együtt találja ki a színpadi látványhoz a fényesekkel. De a színpadi látvány közös alkotás. A ruhákhoz, jelmezekhez viszont inkább én vagyok a kapocs. Dezső hamar felteszi a darab vázát, ő sokkal nagyvonalúbban dolgozik, én meg amolyan cizellált kis miniatúrákat csinálok.

Változott a munkamódszeretek az évek alatt?

F. D.: Azt mondanám, most már nem a gombhoz vesszük a kabátot, tehát másképp indítjuk a munkát. Egy jó szüzsével, egy jó dramaturggal, egy jó zenei szerkesztővel és jó zenészekkel megvan a siker hatvan százaléka. Stabil alapra épített vázzal a táncosokból sokkal könnyebben ki lehet hozni a maximumot, és nemcsak egy folklórműsornál, de egy táncszínházi darabnál is.

K. E.: A Kocsis Rozival vagy Markó Robival szerzett színházi tapasztalatok rengeteget segítettek ebben. Azt például, hogy egy dramaturg mennyi terhet tud levenni a vállunkról, azokban a munkákban tanultuk meg. Mi a néptánchoz értünk, de hogy a koreográfiákból táncszínház legyen, muszáj volt más szempontból nézni az anyagra, ha tetszik, tudatosan ki kellett mozdulni a komfortzónánkból.

Mi mindenből inspirálódtok?

K. E.: indenből ami körülvesz bennünket, egy  jó zene, egy jó könyv, színházi előadás, egy jó beszélgetés. Lehet, hogy furcsán hangzik, de az egyik legfontosabb inspirációt az jelenti, hogy újra és újra megnézzük a tánc- és zenei gyűjtéseket.

F. D.: És sokszor előfordul, hogy mást látunk, mint amire emlékszünk. Egyrészt azért, mert az idő telik, másrészt pedig minél többet tudsz egy területről, annál komplexebben látod azt.

K. E.: A néptánc a testnek egy teljesen természetes, jóleső mozgásformát jelent, és annyira erős, régről jövő, íratlan, zsigeri szabályrendszer működteti, hogy nem elég megtanulni, azt szinte át kell folyatni a testeden. Két szívünk csücske tájegység van, Gyimes és Kalotaszeg, egyfolytában táplálkozunk belőlük, mindig visszanyúlunk hozzájuk, de sosem memóriából tanítunk, hanem elővesszük a gyűjtéseket.

F. D.: Vannak közte saját gyűjtéseink. Mi viszonylag fiatalon kezdtünk el táncot, zenét gyűjteni mindenfelé, mert a mestereink azt akarták, hogy a saját bőrünkön tapasztaljuk meg az adott vidéket. A néptánc leírható tudományosan is, de ennél emberközpontúbb dolog kevés van. Ahhoz, hogy teljességében, és ne csak lépéseiben értsük meg, meg kell ismernünk azt is, aki táncol.

K. E.: Például ahhoz, hogy jó helyre illesszünk be egy gyimesi lépést, pontosan tudnunk kell, hogy Gyimesben az ehelyt azt jelenti, két kilométert mész, az ahelyt meg azt, hogy fél napot. Hogy ott a szikár talajban csak a pityóka terem meg, és a mélyen megélt római katolikusságot az ősi mágiák és hiedelmek hatják át.

F. D.: Az egyik pataknál találkoztunk egy öreggel, teljes viseletben ült. Beszélgettünk hosszan, aztán úgy váltunk el, hogy „jó egészséget, fiam, üdvözlöm a magyar királyt”. Egy másik bácsi meg úgy mondta, az ő órája azóta is a „magyar idő szerint” megy. Lehet, hogy fura ezeket hallani, de ahhoz, hogy hitelesen használd azt az anyagot, nem árt ha személyesen  megtapasztalod és ismered hozzá az embert is aki ott él.

K. E.: Mi ezeken az utakon a táncnak azt a fokát láttuk, ami a felvett gyűjtéseket nézve nem látható. Amikor hajnal egy-kettő tájban kibújnak a bőrükből, és tényleg mulatni kezdenek.

F. D.: Amikor már mindenki kurázsira táncol, és te is beállhatsz, mert befogadtak, és egyenrangúnak tekintenek.

K. E.: Nagy szerencse, hogy mi még láthattuk és ismerhettük azt a generációt, de ez nagy felelősséget is jelent, mert bizony abból a nemzedékből már egyre kevesebben vannak, akik a táncokat, a zenét nem visszatanulták az idősebbektől, hanem fiatalon a hétköznapjaik része volt. A népi kultúrát tovább kell adni, apáról fiúra, anyáról lányra. Ez a műfaj nem olyan, hogy magadat építed vele, ezért szajkózza Dezső a tanítványainknak, hogy nem mindegy, mennyire pontosan tanulják meg a lépéseket, a dalokat.

Ha már a tanítványokat említed: hogyan kezdődött nálatok a tanítás?

K. E.: Nagyon korán éreztem, hogy a létem ettől teljesedik ki, ezért is mentem óvónőképző szakközépiskolába Csornára. A közelünkben volt egy hagyományőrző óvoda, ahol tudták, hogy hároméves korom óta táncolok, és felkértek tanítani. Ekkor 16 éves voltam. A mai napig egyébként az óvodások állnak hozzám a legközelebb, ez a legőszintébb, a legtermészetesebb gyerekközeg, akik még ösztönből hoznak dolgokat. Pont úgy, ahogy a népi kultúra is a természetességre, az ösztönösségre épít.

F. D.: Én Zalaegerszegen kaptam egy gyerekcsoportot egy olyan iskolában, ahova szinte csak cigány gyerekek jártak. 17 évesen hamar rájöttem, hogy nekik a táncot megtanítani esélytelen, sőt nem is kell, elég azt használni, amit hoznak magukkal.

Mi volt a következő lépés a nagyobb csoportokhoz?

K. E.: Nekem 1994-től Győrben a Lippentő, aztán 1997-től a Szentendre Táncegyüttes, amit 2000-től már együtt vittünk.

A tanítványaitokból hogyan formálódott társulat?

F. D.: Hét fiúval kezdődött, akiket én kerestem meg azzal, hogy ha van kedvük, szívesen tanítom őket. Versenyeken, találkozókon láttam őket, és úgy találtam, hogy tehetségesek. Különböző műhelyekből érkeztek, az Almássy téren kezdtünk együtt dolgozni, tényleg keményen fogtam őket. Pénzt nem, csak tudást tudtam adni, de mára ők azok, akik a vezető táncegyüttesek meghatározó alkotói és táncosai.

K. E.: Dezső nagyon jó szemmel látta meg az előadói adottságot azokban, akik korábban még nem csináltak táncszínházi darabot. Először elkészült a Fekete malom, aztán a Tántorgók, és az a generáció, csakúgy, mint a következők, erősen megtapadt a szakmában. Az, hogy most támogatást kaptunk, és hivatásos táncegyüttessé alakulhattunk, ráadásul a tanítványainkkal, hatalmas energiákat szabadít fel bennünk.

Hatvanöt éve nem alakult Magyarországon hivatásos néptáncegyüttes. A jelenlegieknek, a MÁNE-nak, a Dunának vagy a Nemzeti Táncegyüttesnek a Fitos Dezső Társulat konkurenciát jelent?

F. D.: Nem, mert ez egy kamaraegyüttes, nyolc párunk van, és az a szerencsés helyzet állt elő, hogy nem valakinek a helyére kerültünk, hanem saját jogon lehettünk hivatásosak.

K. E.: Mi nem vagyunk nagyravágyók. Ezzel a nyolc pár fiatallal személyre szabottan tudunk dolgozni, egyénileg tudjuk őket fejleszteni színészmesterségtől akrobatikáig, és ami nagyon fontos, hogy a táncszakmai és előadói képességek mellett szellemileg is műveljük őket. Ezek mind hozzájárulnak ahhoz, hogy kifejezetten az egyéniségükre alkothatunk darabokat, és a személyiségüket bonthatjuk ki a színpadon.

Nemrég mutattuk be az Arany János-balladákból készült Irgalom előadásunkat. Ennek volt egy korábbi változata, és amikor újra elővettük, nem felújítottuk, hanem kifejezetten rájuk alakítottuk, a végeredmény pedig egy teljesen új produkció lett. Elképesztően jó munkafolyamat volt, amihez kellett az, hogy mára nagyobb a színházi tapasztalatunk, így segíteni tudtuk őket abban, hogy lélektanilag is felkészüljenek ezekre a megterhelő szerepekre.

Ennek a generációnak elvárása ez a sokféleség?

F. D.: Nem tudom, hogy ez a generáció elvárása-e vagy csak az övéké, de szerintem tudták, mit kaphatnak, ha ide jönnek.

K. E.: Tegyük hozzá, hogy ők évek óta nálunk táncolnak, ismernek minket, és csak azért nem mentek el hivatásos együtteshez, mert remélték és várták, hogy a Fitos Dezső Társulat is hivatásossá válik.

F. D.: És az, hogy ennyire hisznek bennünk, követnek minket, nekünk elég bizalmat és lendületet ad. És persze felelősséget.

K. E.: Igen, mert most már az ő életükért is felelősséget vállaltunk. Nyilván szeretne az ember jól élni, vannak céljai, de amikor egy ügyet szolgálsz, sokkal bátrabb vagy. Én ebből merítettem az energiáimat. Nekünk is szükségünk volt arra, hogy hivatásosként, rendszeres munkával tudjunk a tehetséges tanítványainkkal rendszeres mindennapi munkában dolgozni, mert magas minőséget csak rendszeres munkával lehet elérni.

F. D.: Telt házas előadásaink vannak a Hagyományok Házában, arra meg, hogy vidékről buszokkal jönnek, talán abban az időben volt utoljára példa, amikor még mi táncoltunk. Ez irgalmatlan dopping, hogy igenis csinálni kell.

K. E.: Nagyon sok a pozitív visszacsatolás, és ettől mi megfrissülünk.

Dezső érdemes művész kitüntetése is egy ilyen frissítő visszacsatolás?

F. D.: Először így érzi az ember, igen, de a hála és a köszönet után jön az, hogy lelkileg ez bizony egy hatalmas teher. Onnantól fogva nem ugyanúgy, hanem sokkal jobban kell dolgozni nap mint nap. Nagyon nagy boldogságot jelentett, mert egyáltalán nem számítottunk rá. Úgy gondolom, ez nemcsak egy nekem szóló elismerés, hanem a szakmánknak is, hogy érdemes jól csinálni, kitartónak lenni.

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu

A Fitos Dezső Társulattal legközelebb június 11-én a Hagyományok Házában, a Csoóri Sándor Népművészeti Fesztiválon találkozhatunk.