Bartók műveiből válogatott koncerttel nyitotta meg évadát a Nemzeti Filharmonikus Zenekar a Müpában. Hamar Zsolt karmester rendezőként debütált a fővárosi közönség előtt, A kékszakállú herceg várát állította színpadra.

Harmadszor rendezte meg Bartók Béla operáját. Nem lehet erre ráunni?

Valóban, alig több mint egy év alatt harmadszor adtuk elő A kékszakállú herceg várát – mondjuk így – a rendezésemben. Bár a szombathelyi és a miskolci előadás is nagyon fontos volt számomra – és végtelenül hálás vagyok, hogy létrejöhettek –, most mégis kicsit úgy tekintek rájuk, mint főpróbákra a Müpás bemutató előtt. Egy darabig ebben a formában biztosan nem játsszuk majd a Kékszakállút.

Fotó: Csibi Szilvia

Mennyiben más rendezőként tekinteni egy darabra? Hiszen a karmester egy koncertszerű előadásnál is ad instrukciókat, vagy esetleg beszél a szereplők lélektani indíttatásairól.

Nekem ez óriási élmény; sok tekintetben helyére került a karmesteri énem is ezzel. A karmesteri aspektusból számos ötletet merítek a rendezői vonatkozáshoz, akárcsak fordítva, így érzem teljesnek. Ez valószínűleg abból fakad, hogy

amikor zenekari muzsikát vezényelek, akkor is elképzelek helyzeteket, alakokat, párbeszédeket.

Hamar Zsolt
Fotó: Mudra László

Mikor vezényelte először a Kékszakállút?

Több mint húsz éve.

Nincs olyan, hogy az ember idővel kiismer egy adott művet, és az már nem tartogat számára kihívást?

Lehet, hogy van, ám a Kékszakállú biztosan nem ilyen. Valahányszor előveszem, mindig újabb és újabb összefüggéseket fedezek fel, és rácsodálkozom a szépségére.

A rendezői koncepció alapja, hogy a zene, a zenekar a vár, és – szép lassan haladva – ebbe nyer bebocsátást Judit. Miért jutott eszébe ez a párhuzam?

Bartók Béla művészete – és nyilván ebből fakadóan a személyisége – igen közel áll hozzám. Bár nyilván ennek bizonyos szegmensei azok, amik engem foglalkoztatnak, amikkel „együtt tudok rezegni”. Határozott képem van Bartók Béla habitusáról, és bár az életét sokszínűség jellemezte: édesapa volt, művész, közéleti szerepet is vállalt, mégis úgy vélem: az élete lényegi részét – miként a levelezéseiben is tetten érhető – a zenében élte. Számára a muzsika valóban egy univerzum volt, amelyben otthonosan mozgott, sőt, létrehozta a saját zenei univerzumát.

Ha ezt az állításomat elfogadjuk, akkor evidencia, hogy ennek a színpadi megfelelője a zenekar.

Egyszersmind karmesterként – tehát zenekarban élő emberként – a várat, a felfedezendő misztikumot a zenekarral azonosítom, kézen fogom a hallgatót, és végigvezetem ezen a labirintuson.

Az előadás az eszközeit tekintve egyszerű, összességében mégis látványos.

A Kékszakállú herceg várát sokszor érte az a kritika, hogy valójában nem igazi opera, és lényegében koncertszerű előadásokon szól a leghitelesebben. Én igazi operának tartom, hiszen Bartók sokat játszik a drámai idővel, és egy olyan beszélgetést duzzaszt drámai méretűvé, amely – némi túlzással – bármelyikünkkel megeshet a hétköznapjainkban. Bartók nem abban az értelemben használja a drámai időt, hogy miután a főhőst leszúrják, a halála előtti néhány másodpercet egy tízperces áriává duzzasztja, hanem az egész opera egy kiterjesztett idő, amelyben nincsenek valódi cselekvések.

Bizonyára senki nem gondolja, hogy egy sötétbe borult vár ajtóit kellene kinyitni, hiszen Bartók metaforája a férfilélek legmélyebb zugairól, a múltjának rejtett titkairól beszél. Ez olyan kérdés, amely a legtöbb férfi-nő kapcsolatban felmerül. Csak zárójelben teszem hozzá, hogy Bartók mindhárom színpadi műve a férfi-nő kapcsolatról szól, és meglátásom szerint – A fából faragott királyfi, A Kékszakállú herceg vára és A csodálatos mandarin – körbe is járja a férfi-nő kapcsolatrendszer minden aspektusát, egy teljes spektrumot elénk vetítve. Tehát ez a rendkívül zárkózott, valószínűleg nagyon szemérmes ember alkotóművészként képes volt a teljes kitárulkozásra.

Fotó: Csibi Szilvia

Szeptember 25-én a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben indult a Nemzeti Filharmonikus Zenekar új évada. Mit jelent Önök számára az, hogy idén a zenekar és a Nemzeti Énekkar az évad együttese a Müpában?

Megtiszteltetés számunkra, én személy szerint is feladatomnak tartom, hogy a Nemzeti Filharmonikus Zenekar státuszát – vagyis, hogy az intézmény állandó rezidens zenekaraként működünk – a lehető legtöbb tartalommal töltsem meg. A bérletes hangversenyeinken túl is játszunk koncerteket a Müpában. De a mi életünkben is ünnep lesz, amikor az intézmény tizenötödik születésnapjának estéjén a díszhangversenyt játszhatjuk.

Ez a harmadik évada zeneigazgatóként az együttes élén. Hol tartanak most?

Azt hiszem, a legőszintébb válasz erre az, hogy útközben. Határozott célkitűzésekkel indultunk, és bár a megvalósítás során talán még az is előfordult, hogy irányt tévesztettünk, de célt sosem. Két év után tisztán látom, milyen korrekciókra van szükség. Kezdetben fontosnak tartottam, hogy láthatóbbá tegyük a zenekart. Ehhez az kellett, hogy sok helyen és gyakran játsszunk, megkerülhetetlenek legyünk. Ma már ezt kicsit másképp látom. Egyrészt, mert jobban megismertem a zenekart, látom, ők miként reagálnak az ilyenfajta terhelésre, és – csaknem tíz év távollét után – jobban megismertem a hazai hangversenyéletet. Ma már nem feltétlenül gondolom, hogy a mennyiségi faktornak ennyire meghatározónak kell lennie. A minőség ellenben mindenekfelett fontos. A cél ugyanaz, hogy a Nemzeti Filharmonikus Zenekar

az ország egyik legjobb – ha nem a legjobb -, legfontosabb és külföldön legtöbbet foglalkoztatott együttese legyen.

Az előző évadban nem tűntek olyan hangsúlyosnak a külföldi turnék.

Több alkalommal játszottunk külföldön – Svájctól Szerbián át Kínáig -, ám a meghatározó hazai jelenlét mellett a helyzetünket nehezítette, hogy megszűnt a kapcsolat a korábbi impresszáriónkkal, így az előttünk álló időszak fontos feladata, hogy őt pótoljuk.

Fotó: Berényi Gyula

Vannak bejáratott helyszínei a Nemzeti Filharmonikus Zenekarnak. Mennyiben feladata az együttesnek, hogy a rendszeres koncertre járókon túli közönséget – például a fiatalokat is – célzottan megszólítsa?

Amikor elkezdtem a munkámat, akkor a Nemzeti Filharmonikusoknak egy rettentő elkötelezett, ám viszonylag kicsi közönségbázisa volt. A koncepció, hogy minél több helyen játsszunk, ezt a problémát volt hivatott orvosolni. Ma már csaknem kétszer akkora bázisra építhetünk, amely erős alap ahhoz, hogy csupán azokon a helyeken játsszunk, amelyek azt a minőséget garantálják, amelyet az NFZ képvisel.

Több sorozatot indított útjára az elmúlt években, például a Dohnányi-művekkel.

Valóban több, évadokon átívelő sorozatunk van. Dohnányi mellett Brahms zeneszerzői életműve is fontos számunkra. Liszt Ferenc ugyancsak fókuszban van; a Szent Erzsébet legendája, a Faust-szimfónia után a következő évadban az Esztergomi misét fogjuk eljátszani, majd a Krisztus oratóriumot. Bár sokkal lazább, én mégis ciklusként tekintek a Sztravinszkij-művek sorára, amely ebben az évadban a Petruskával folytatódik. Bár fantasztikus elődöm, Kocsis Zoltán korábban egy Richard Strauss-operaciklust indított el, igyekszem nem megijedni ennek súlyától, és a következő évadban játsszunk Strauss-operát is.

Hogy érzi magát így, két év elteltével az NFZ élén?

Jól. Az ötvenedik születésnapom apropóján az elmúlt időszakban többször beszéltem arról, hogy számomra – bármily fellengzősen hangzik – az élet egy nagy önismereti, önelfogadási folyamat. Ameddig úgy érzem, hogy ebben eredményesen haladok előre, és ebből a környezetemnek is haszna van, addig jó úton járok. Amikor ez nem így lesz, akkor kell elgondolkodnom, hogy érdemes-e ezt a dolgot folytatni.