Kun Pétert már gyermekként elkezdte érdekelni a honfoglalás kori történelem, és elhatározta, hogy mindenről tudni szeretne, aminek köze van az ősmagyarsághoz, s ha majd felnő, ő is gazdálkodó lesz, mint az ősei. Tizenhét évesen a debreceni kollégiumot járta mongolok után kutatva, elhatározta ugyanis, hogy megtanul mongolul. Embereire akadt, és nemcsak a nyelvet tanulta meg, de pár hónap múlva már Mongóliában találta magát. Később beiratkozott az ELTE Belső-Ázsia tanszékére mongol szakra, majd több hónapos kutatóutakra indult Mongóliába és Kazahsztánba, aminek terméseként 2003-ban megjelent a Szelek szárnyán című könyve. Ezért 2005-ben akadémiai díjat kapott. 2003 és 2013 között egyetemi oktató volt, mára az MTA tudományos munkatársa, négy Európa-bajnoki címe és két ezüstérme van, westernlovas, Angus-marha-tenyésztő, keletkutató, gazdálkodó és két gyermek édesapja.
Kun Péter Tiszacsegei tanyájára korán érkeztünk, hogy mi is részt vehessünk a gulya áthajtásában, ami nem volt kis feladat, hiszen nagyjából ötszáz marhát kellett átterelni a kilométerekkel odébb fekvő legelőre. A távolból olykor mintegy délibábként feltűnő Péter, felesége és barátja segítségével, lóháton terelgette az állatokat, majd a feladat sikeres teljesítése után boldogan ugrott le lova hátáról, hogy beszélgethessünk.
Mesélj egy picit a családodról. Honnan jött a gazdálkodás iránti érdeklődés?
Édesapám ágán a családi gyökerek Tiszaroffhoz vezetnek vissza, ő még ott született, én már Debrecenben. A tiszaroffi családfánkat egészen 1572-ig tudtunk visszavezetni, ugyanis a nagyanyám a Bibliájába írta a neveket az 1700-as évekig, a többit pedig megtaláltuk a település történetéről szóló könyvekben és az anyakönyvi kivonatokban. Tudjuk, hogy annak a Kun Mátyásnak vagyunk a leszármazottai, aki 1572-ben költözött a faluba. A dédapáim apai ágon huszárként harcoltak az első és második világháborúban, kiváló lovasok és lövészek voltak, az apai nagyapám pedig a falu lovait őrizte.
Anyai ágon nyírábrányi juhászok és gazdálkodók voltak a felmenőim, így én már kiskoromtól fogva jó kapcsolatot ápoltam a juhokkal – alig lehettem négy-öt éves, amikor egyik juhásztól megkaptam életem első bárányát. Anyai nagyapám lovas határőr volt. Elmondása szerint úgy ismerkedtek meg nagymamámmal, hogy amikor a vasárnapi istentiszteletkor vonult ki a nép a templomból, a nagyapámat levetette a ló, és láss csodát, épp nagyanyám elé esett le. Édesanyám pszichológus, édesapám pedig előadóművész, tanár, de mindketten vidékről származnak és oda is kötődnek.
Te milyen gyermek voltál?
Már egészen kis gyermekként is arról álmodtam, hogy egyszer majd lesz egy tanyám lovakkal, birkákkal, és ott éldegélek boldogan. Nagyapám mindig mondogatta, hogy ő szívesen megveszi nekem a lovat, de csakis akkor, ha minden reggel, délben és este elmegyek etetni, trágyázni, almozni. Ez akkor kivitelezhetetlen volt, mert még általános iskolába jártam.
Később, a gimiben kezdtem el lovagolni. Az első félévig csak trágyázni és segédkezni engedtek, úgyhogy heti háromszor-négyszer nekem iskola után mindig ez volt a programom. Majd elkezdtem lovagolni is, és egyre jobban beleástam magam az ősmagyar történelembe, ami már kisgyerekkorom óta nagyon érdekelt. Ezért is kezdtem el ötödikesen kínaiul tanulni, majd jött a mongol, a kazah és a kirgiz.
Teljesen beszippantott Ázsia, többek között azért is, mert láttam, hogy az ottani népek mennyire hűen őrzik a lovas nomád életmódot és kultúrát. Bekerültem az ELTE mongol tanszékére, utána pedig turkológián doktoráltam a belső-ázsiai nomád népek hagyományos műveltségéből, amiről könyvet is írtam. Tizenhárom évig dolgoztam az Akadémia néprajzi kutatócsoportjában, és a debreceni egyetemen is tanítottam, aztán idő hiányában abbahagytam mindent, és maradt csak a gazdálkodás.
Többször is voltál már Mongóliában, ráadásul egész fiatalon.
Így van. Annyira hajtott a tudásszomj, hogy bementem a debreceni egyetem kollégiumába, és ajtóról ajtóra kérdezősködtem, ismer-e valaki mongolokat. Addig mentem, amíg rájuk nem leltem. Ők nemcsak a nyelvre tanítottak, hanem elvittek magukhoz tizenhét évesen, így amire oda jutottam, hogy jelentkeztem az egyetemen mongol szakra, már folyékonyan beszéltem mongolul.
Először csak két hónapot voltam kint, aztán négyet, majd folyamatosan visszajártam ösztöndíjakkal, és összesen körülbelül három és fél évet töltöttem Ázsiában. Jurtában laktam, lóháton jártam mindenhova, kumiszt ittam és kérdezősködtem. Itt tanultam meg azt is, hogy ember, természet és ló milyen nagyszerűen és szétválaszthatatlanul együtt tudnak élni, és ez a tapasztalás határozta meg az egész életemet, életfelfogásomat. Kis időn belül megfogalmazódott bennem, hogy a magyar lovaskultúra megismerésének egyik kulcsfontosságú eleme a keleti lovasnépek életmódjának és szokásainak vizsgálata, s hogy egy nép kultúrájának ősműveltsége leghangsúlyosabban a mezőgazdasághoz köthető, azon belül pedig az állattartáshoz.
Hogyan kerültetek erre a tanyára?
Ez is a mongolokhoz kapcsolódik (nevet). Nagyon sok ideig kerestük a tökéletes tanyát, és voltak olyan hónapok, amikor minden hétvégén úton voltunk, hogy megtaláljuk, de nem jártunk szerencsével, és már azt hittem, le kell mondanom róla. 2001-ben Karcagról jöttünk haza Téglásra egy barátommal, és Tiszacsegének éppen ezen a részén haladtunk át. Ez októberben történt, pont akkor volt a daruvonulás, megálltunk a darulesnél. Ahogy elvonultak felettünk a darvak, oldalra néztem (pont a mostani házunk fölé) és megpillantottam egy kerecsensólymot körözni.
Azt tanultam Ázsiában, hogy ha fehér lovat, fehér tevét vagy fehér sólymot látsz, akkor mindig valami különleges dolog fog történni. Elmosolyodtam, és mondtam a barátomnak, hogy nekem itt lesz valahol a tanyám. Két hét múlva megtudtam, hogy eladják ezt a birtokot, és rá két hétre aláírtuk a szerződést. Amikor beköltöztünk, volt egy lovam egy csikóval és hat anyajuhom. Vettem hitelre még ötven juhot, és a Mongóliából hozott mormotabundáimat elcseréltem tenyészlovakra. Amikor megjelent a könyvem, az eladott példányok összegére vettem még kétszáz rackát, és onnantól egyre nagyobb és nagyobb lett az állomány, de a juhokat a későbbiekben leváltotta a marha.
Mindig azt szoktam mondani, hogy addig akarok élni, amíg nőt tudok ölelni meg lovat megülni. A ló mindig kapocs marad a magyar ember számára a természethez és a saját történelméhez.
Bagossy-Biró Barbara
Fotók: Lippai Kriszta
A teljes írás a Magyar Kultúra magazin 2022/8. számában olvasható.
