Ady a dekadens, önpusztító költő?

Amikor rákeresünk az ön által írt Ady-tanulmányokra, temérdek szöveget találunk. Engem viszont az foglalkoztat a leginkább, hogy milyen volt az első találkozása Adyval.

Ez meglehetősen nehéz kérdés. Amennyire emlékszem, nem iskolai tananyagként, hanem jóval korábban, családi történetekben került szóba a neve. Anyai nagymamám Dutka lány volt, a költő Dutka Ákos unokahúga, így mondhatni, megszokott téma volt, hogy Ákos bácsi és Ady vagy Juhász Gyula ilyen meg olyan időket éltek meg együtt. Ady gyakorta került tehát szóba, ha konkrét verseket még bizonyára nem is ismertem. De valahol természetes volt, hogy Ady öröksége eleven és hat, hiszen én Nagyvárad belvárosában nőttem fel, így szinte minden sarkon volt valami hozzá kapcsolódó legendárium, amit iskolában vagy családtagoktól hallottam. Nem ezek egzaktsága volt a döntő, azt hiszem, mintsem az összhatás és a sugallt korhangulat,

Mi abban az utcában laktunk eleve, ahol a szerkesztőség egykoron működött. A rendszerváltás után ezt Adyról is nevezték el, akárcsak a gimnáziumot, ahol én és a családom szinte minden tagja érettségizett. Ady verseivel való első találkozásaim nem voltak túlontúl emlékezetesek mindazonáltal, inkább csak egyetemi éveiben kerültem vonzáskörükbe.

Mi késztette arra, hogy végül ennyi írás fő témájául Adyt és a költő életművét válassza?

Egyrészt irodalomtörténészként a korszakkal foglalkozom, s ebben Ady – minden túlzás nélkül – megkerülhetetlen. Móricz egyenesen Ady-korszakról beszélt, amikor a millenniumtól a világháború végéig tartó két évtizedet emlegette, nem véletlenül. A modern irodalomnak vezéregyénisége lett Ady, aki a lírát ismét az irodalmi érdeklődés középpontjába helyezte. Kulcsfigura, akinek személyisége és költészetfelfogása együttesen és mérhetően hatott a magyar irodalom későbbi évtizedeiben is. A frissen megjelenő Nyugat emblémaként használta nevét már indulásától, az első években valóban többet köszönhetett neki az új lap, mint fordítva.

Másrészt az említett családi vonatkozások miatt már egyetemista koromtól foglalkoztam az életút egy-egy szakaszával, például A Holnap éveivel vagy A Holnap és a Nyugat körüli ambivalens, sokáig nem kellően feltárt aspektusokkal. Most épp egy megjelenés előtt álló monográfiát szenteltem e témának, benne értelemszerűen Ady sokrétű, költői, magánéleti s egyéb szerepköreivel. A hazai modernség végső beérkezéséről, a lírában megmutatkozó áttörés izgalmas éveiről beszélünk, mely mögött egy összetett, hálózatos intézményesülési korszak is kibontakozik. Az alatt a bő két évtized alatt, amíg az OSZK kötelékeiben dolgoztam, volt szerencsém a gazdag Ady-hagyaték mellett más jelentős kordokumentumokkal is foglalkozni.

Harmadrészt a kanonikus Ady-kép sarkításai, túlzásai mindig is érdekeltek, pontosabban ezeket a sematikus képeket szerettem volna árnyalni, a kép mögé pillantani. Az első Ady-tanulmányom még kolozsvári egyetemista éveim végén jelent meg, ez a Nyugat 1909-es tematikus Ady-számáról szólt. Abban számos kanonizáló aspektust, Adyt piedesztálra emelő írást, részben őt kisajátítani is igyekvő szándékot, illetve erős önkanonizáló gesztusokat s akár kultuszépítő sorokat is felfedezhetünk. Ady erős, önpozicionáló szerző volt, aki számos esetben kihasználta a kínálkozó alkalmat, ha maga is alakíthatta a róla folyó diskurzust.

Ady talán mindig is tudatosan alakította önmaga képét: a költőt, az újságírót, a lázadót. Milyen erővonalak feszülnek ezek mögött a szerepek mögött?

Ady valóban lázadó alkat volt, ezt a szerepet magára is vette, tudatosan alakította, legalábbis egy jó ideig. Erős küldetéstudata volt, amit önmagának is gerjesztett fiatalkora óta, sámánok rokonának mondva önmagát, hiszen nagy, „látnoki” szemekkel és állítólag hat ujjal született. Korábbi monográfusok is leírták már, hogy igazi „Petur-sarjadék” volt, én egy helyütt úgy fogalmaztam, valódi protestáns volt, a szó legszorosabb értelmében. Protestáló a meglévő társadalmi helyzetekkel és konvenciókkal szemben, lázító a képmutató erkölcsösködők ellen, akik az irodalmat is inkább nemzeti vagy morális, s nem esztétikai alapon kívánták értékelni. Ady újságírói gyakorlata és polgári radikális szemlélete, illetve 1902-1903 utáni poézise egyaránt keretezték irodalmi és közéleti bajvívásait.

Németh Lászlót szoktam idézni, aki azt mondta, akadhat nagyobb alakja a magyar irodalomnak, de a magyar önismeretnek aligha van mélyebb forrása őnála. Én persze a magyar irodalomban sem tudok – legalábbis a 20. század első évtizedében semmiképp – nála hatásában erőteljesebb alkotót. Már csak azért sem, mert Ady nem végzett bölcsészkart, nem volt egy poeta doctus alkat. Újságíróként jól tájékozódott a világ dolgaiban, kevés információból is gyorsan átlátta az összefüggéseket, de költőként igazából ösztönös alkotó maradt, aki versein keresztül leginkább sejtetni engedett, aki elsődlegesen ráébreszteni akart.

A lelkében dúló kettősségek, ütközőzónák fájó, ám termékeny táptalajából eredeztethető szerelmi lírája is, ami nem kevéssé ambivalens: elvágyódás és ragaszkodás, tartozni akarás és kötöttségektől való menekülés jellemzi. Lírájában önmagában ez is megsokszorozta a jelentésrétegeket, tükrök lezárhatatlan játékának mutatta azt, a szimbólumok sűrítő jellege és az ellentétező alakzatok pedig versei végső megfejthetetlenségét sugalmazták. Ady legjobb kötetei ilyen értelemben is új korszakot nyitottak, akkor is, ha kortársai többsége a teremtett lírai énbe még nem egy univerzalizálható entitást, mintsem a valóságreferenciák által kötött, hús-vér Ady Endrét akarták belelátni.

Mindez összefüggött a tudatosan épített szerepeivel s a gyakorta felemlegetett királyi pózokkal is.

Önaposztrofáló sorai egész univerzumot teremtettek, amiből én a lírikusra vonatkozóan a „Pacsirta-álcás sirályt” szoktam emlegetni mint talán legtalálóbbat. A látnok-költő vagy a világ metafizikai titkaiba belelátó kiválasztott tulajdonképpen évezredes toposz az európai költészetben, ennek modern áthangolása (a transzcendens szférához, a metafizikai jelentésrétegekhez való viszony) jelentett inkább újdonságot Ady esetében.

Az egyes maszkok és váteszszerepkörök ugyanakkor egy idő után megkoptak, kevéssé hordoztak már feszültséget vagy egyenesen terhessé váltak számára. Sokan nem tudatosították a szakmán belül sem, hogy Ady nagyjából 1911-ig tartó „nagy korszaka” után nemcsak versnyelve alakul át, válik expresszívebbé, nemcsak a szimbólumok ritkulnak meg és a verskompozíciók módosulnak, hanem ezek a királyi pózok sem jellemzőek már: Ady magánéleti tragédiáiban, sokszoros csalódásaiban, szakmai sikerei csúcsán sem tartja már önmagát korábban kitűzött programja beteljesítőjének. Kudarcai közt, vívódásaiban, örökké magányos létében, de mindvégig vérprofi alkotóként más utak és poétikai kifejezésformák után néz.

A korabeli irodalmi élet sokszor ellenségesen fogadta őt. Mi volt a leginkább megbocsáthatatlan a kortársai szemében?

Nagyjából minden. Schöpflin Aladár írta, hogy eretnek volt: „eretnek zseni” egészen pontosan, hogy jól idézzem, aki a korabeli politikával, a társadalmi erkölccsel, de a teljes polgári berendezkedésű világgal is lényegében szembe ment. Időnek kellett eltelnie, amíg támogatói, olvasói is elfogadták azt az új költészetszemléletet, amit itthon és tulajdonképpen az egész térségben ő terjesztett leginkább el. Gondoljon bele, olyan valóban nem volt

Petőfi még a hitveshez írta szerelmes versei többségét. Márpedig az Új versek kötet egészét Ady Léda asszonynak ajánlotta. Nem idilli helyzetben, nem a korábbi romantikus zsánerpózokban és szerelmi pátoszban, hanem szókimondóan fájdalmasan. Ezt már az 1903-as Még egyszer bizonyos versei is megjelenítették, Ady akkor döbbent ugyanis rá, hogy a szerelem az fájni, sajogni is tud, amibe az ember belepusztulhat, hiszen a találkozás a nagy Nővel, a sorsszerűnek remélt szerelemmel 1903 nyarára datálható. Ekkorra már a publicista Ady is ismert volt, cikkeiben szókimondó, kellemetlen alaknak számított, aki sokakat tudatosan provokált, s aki sokaknak szúrta a szemét. Ellenfelei mellett viszont számos követőre is akadt, főként költőként. A korabeli irodalmi nagyságok az „adyzmus” vádját ezért is egy egész induló nemzedékre terjesztették ki, akik a 20. század első évtizedében közvetlen mellette léptek színre. Vagyis Adyt mint felbujtót, mint képletes vezért, mint a modern poézis terjesztőjét és igen veszedelmes példát emlegették. Amikor 1909 januárjában a Petőfi Társaságban őt és A Holnap antológiában vele fellépőket pellengérre állították (mint az ifjúság megrontóit, mint beteges szenvelgőket, dekadenseket és érthetetleneket, „bajusztalanságukban” is nemzetietleneket), már nem pusztán a konzervatív irodalmi nagyságok, hanem a nagypolitika egyes szereplői és az Akadémia elnöke is felszólalt az „Ady Endre nevű veszedelem” ellen.

Ha ezt alaposabban megnézzük, a korban ismert költőszerepektől Ady más téren is eltért. A korabeli olvasók többsége például Arany Jánosban nem csak a méltán nagy költőt tisztelte, hanem egy költőtípust is látott. Túl azon, hogy Arany betetőzte a 19. századi irodalmi nyelvet s részben ki is merítette annak lehetőségeit, a hivatalos irodalompolitika rá mint szemérmes, csöndes, zárkózott alakra tekintett, s nem nézte jó szemmel a „művészi különcködést”, a magamutogatásnak vélt önimádatot.

Ady társadalmi modernizációban is gondolkodott, de alapvetően generációjának akart szószólója lenni, illetve az irodalomnak az elszánt megújítója, ha kell, botrányköve is. Olyan úttörő egyéniség, aki véghezviszi a modern poézis térnyerését, bár ettől a harsány fellépéstől sokan nemzedéktársai közül is ódzkodtak. Ady önmagát mindenesetre A magyar Pimodán soraiban is – keserűen, s csalódottan persze – „faltörő kos”-nak mondta: akit használnak és kihasználnak, akit szapulnak, akinek versein a pesti kabarékban hahotáznak, más verseit élclapok gúnyolják ki, de aki mások helyett is tűri e pofonokat, s tudja, ezért ritkán jár köszönet, ritkán ismeri meg az alkotás valós békéjét. Ez is az önképhez tartozott. Legnagyobb fájdalma mégsem a dekadens vagy beteges minősítések, hanem a líráját visszatérő vádként érő „érthetetlen” jelző volt.