Az anyagszerűség mindig is érdekelte. Felboncolta az anyagokat, hogy rájöjjön, milyen módon őrzik meg az őket körülvevő teret és időt. Munkáiban arra törekszik, hogy mindent a végletekig lecsupaszítson mindaddig, amíg már nem marad semmi felesleg. Ádám Zsófia képzőművész elmondta, mit gondol a kortárs képzőművészet befogadásáról, és azt is, hogy milyen tanácsot adna egy pályakezdő művésznek.
Hogy kezdted a pályád?
Elég hamar egyértelmű volt, művészettel foglalkozom majd. Több dologban is kipróbáltam magam, és úgy 12-13 éves korom körül éreztem, a képzőművészet területén indulok el. Maximálisan támogató, mindenben segítő közeg vett körül. A Képző- és Iparművészeti Szakgimnázium elvégzése után rögtön felvettek a Képzőművészeti Egyetem grafika szakára, onnantól már nem volt visszaút.
Vidékről kerültél fel Budapestre. Nem volt szokatlan az új közeg?
14 évesen sok mindent újdonságként fogadtam, inspiráló erőként éltem meg. Alkalmazkodnom kellett a város ritmusához, megérteni, hogy itt nagyon másképp működnek a dolgok. Hamar hozzászoktam, bár a mai napig nagy szükségem van csendre és egyedül eltöltött időre.
A Kisképzőben grafikán végeztél, és az egyetemen is ezen a vonalon folytattad a tanulmányaidat. Mi tetszett a grafikában?
Tetszett, hogy van benne egy közvetítő anyag, ami nagy lehetőséget biztosított ahhoz, hogy a tervezési folyamatot leválasszam a kivitelezésről. Elég agyalós típus vagyok, nálam minden egy adott koncepcióból indul ki, mindennek oka és pontosan meghatározott helye van. A grafika nagyon passzolt ehhez az alkotási módszerhez, ugyanakkor a nyomtatási folyamat szépen hozzáadta a képhez a maga véletlenszerűségeit.
Ösztöndíjas képzőművészként külföldön is szerezhettél tapasztalatokat.
Kisebb megszakításokkal egy évet töltöttem Németországban és Norvégiában. Nagyobb körutazást is tettem, jelentős fordulatot jelentett szellemileg és vizuálisan is. A Tate Modernben láttam először több, engem mélyen befolyásoló alkotó munkáját, és ekkoriban találkoztam Maurer Dóra folyamat- és akciógrafikáival is. Onnantól kezdve a grafikában nem a lemezre karcolt dolog főszereplővé válása érdekelt, hanem maga a hordozó anyag. A grafikai eljárás felépítésekor sokszor különböző rétegeket nyomunk egymásra. Engem az foglalkoztatott, miért is ne lehetne mindezeket ténylegesen kihozni a térbe. Ezzel pedig az időbeliség mellett a térbeliség is megjelenhet.
Az emberi test is alkalmas erre? Állandó roncsolódásban van, ilyen-olyan folyamatokban vesz részt…
Örülök, hogy ez eszedbe jutott. Az efemer természeti jelenségek, például a víz hullámzása, a hangok vagy a fény színekre bontása, illetve maga az anyagszerűség mindig is érdekelt. Felboncoltam az anyagokat, hogy rájöjjek, milyen módon őrzik meg az őket körülvevő teret és időt. Minden anyagra hatást gyakorol a tér és az idő. Egyes anyagoknál, mint az ember bőre vagy a fa, ez szemmel látható.
A fa nem agyonhasznált szimbólum?
Nem. A diplomamunkámban újfajta módon használtam fel a fát. Nem a szimbolikája érdekelt, hanem az az egyetlen akácfa. Fogtam ezt a kilenc méteres fatörzset, tíz centinként felaprítottam, és minden egyes szeletét lenyomtattam. Ez egy feltárási folyamat volt, aminek volt egy installációs módja, hagytam magát az anyagot megmutatkozni.
A Koreográfiák Bolcsóra című munkámban a zene hangjait igyekeztem láthatóvá tenni, ehhez építettem egy olyan környezetet, ahol ez a lehető legjobban megvalósulhat. Akárhányszor játszottam le a zenéket, mindig más történet alakult ki.
Egy-egy munka befejezése után hogyan méred az elégedettségi szinted?
Például meghatározó, hogy mindent annyira egyszerűsítsek, csupaszítsak le, hogy ne maradjon semmi felesleg. Ha ezt sikerül elérnem, részben már elégedettnek érzem magam. Ilyenkor fizikailag érzékelem, hogy kész vagyok, van bennem egyfajta nyugodtság, de fejben még elég sokáig ott maradok egy-egy munkán, ritka, hogy lezárok valamit.
Érdekel mások véleménye?
Amikor önmagam előtt tiszta és érvényes az adott alkotás, akkor a negatív kritika sem rendít meg. Ha viszont érzem, hogy valami nem annyira sikerült, akkor rosszul tud esni. Van pár ember, akiknek nagyon számítok a meglátásaira, legyen az negatív vagy pozitív.
Több csoportnak voltál a tagja. A csoportos szerveződés elkerülhetetlen, ha valaki előbbre akar jutni ezen a pályán?
A csoportos fellépés inspiráló és érdekérvényesítő erő. Egy képzőművészeti csoport sokkal összetettebb és izgalmasabb dolgot hoz össze együtt, mint az alkotó egyénileg. Az egyetem után fontos, hogy az ember ne kerüljön légüres térbe, vegyen részt szakmai vitákban. Erre a csoport a legalkalmasabb közeg.
Mi a Hermina Csoport különlegessége?
2015-ben diplomáztam, ebben az évben alakult meg a kortárs zeneszerzőket, zenészeket és képzőművészeket tömörítő Hermina Csoport. Ennek egyik célja a hang és a kép összehozása volt közös kiállításokon. Az audiovizuális gondolkodás sajátos megközelítéseket tett lehetővé. Sok új munkám született ennek hatására, nem mellesleg pedig újra része lett a zene az életemnek.
Állapotváltozások című munkád különleges felfogást képvisel. Beszélnél róla?
Mostanában a fény érdekel, ahogyan színekre bomlik. Valójában szín nem létezik, a szemünk érzékel hullámhosszokat, úgy jelenik meg a színérzet. Ennél a munkámnál azzal kísérleteztem, hogy mi van akkor, ha a festett szín keveredik fényszínnel. Úgy építettem fel az installációt, hogy különböző nyílásokon át primer színeket raktam a hófehér tárgyakba, ezekre vetült rá mindegyiknek a komplementere. Amikor a vörös színre a ciánfény vetül, az kiszürkül. Ehhez jön a színek és a formák önárnyéka, valamint a rájuk vetülő árnyék. Mindenképp folytatom idén ezt a munkám.
Bartók kapcsán is született alkotásod.
2016-ban a Ludwig Múzeum #Bartók címen rendezett kiállítást, ahová a Cantata profanára készítettem videóinstallációt. A víz és a bartóki természetszeretet volt a téma. „A szájuk többé nem iszik pohárból, csak tiszta forrásból” – áll a szövegben. Erre rímel a videóinstallációm, a pohár és a víz ellentétére.
Gondolsz az nem szakavatott érdeklődőkre?
Megakasztana, ha munka közben rájuk gondolnék. A kiállítás közeledtével azt azért igyekszem felmérni, hogy mit látnék és érzékelnék kívülállóként. Fontos, hogy a műtárgy vizuálisan is „megszólaljon”.
Nagyon tetszik a természeti jelenségekben és életfolyamatok megjelenítésében, hogy sok rétegben értelmezhetőek. Az a gondolat is megfog, hogy van két nagyon különböző anyagminőség, és azok egymás közelében összeidomulnak. Bárki, aki járt már patakparton, felfedezheti ezt a legömbölyített kavicsokban, mint ahogy a különböző emberek, csoportok is összesimulnak. Ezt az értelmezési síkot szerintem mindenki látja. Egyéb síkjai is léteznek ennek, ha járatosak vagyunk egyes témákban, még többet fejthetünk meg egy-egy alkotásban.
Mit gondolsz a kortárs képzőművészet befogadásáról?
Szerintem a nagyközönség nem érti, ezért fél tőle és elutasítja. Ez érthető. Oka egyrészt a képzőművészek nagyon zárt közege, másrészt a vizuális művészeti nevelés hiánya a közoktatásban. Én úgy látom, hogy ebben mostanában nagy változások vannak. Ma már a képzőművészeknek is fontos a kommunikáció, a kiállításoknak szerves részei lettek az alkotói tárlatvezetések, és egyre több a művészetpedagógiai foglalkozás is. Nekem is sok olyan élményem van, hogy ha beavatom a nézőt akár a készítés folyamatába, akár a mélyebb koncepcióba, akkor rácsatlakozik, továbbgondolja, mesélni kezd saját, hasonló élményekről és megszűnik benne az „érthetetlentől” való idegenkedés. Ehhez nyitottság szükséges mindkét fél részéről.
Egy jó kép a korszak ismerete nélkül is megállja a helyét?
Fontos a vizualitás, de nem elég. Erősen kapcsolódik a kontextus, a kor, amiben létrejött, amiből hiba kiragadni. Egy Duchamp-piszoár értelmezhetetlen a korszak ismerete nélkül. Az persze eldönthető enélkül is, hogy tetszik vagy nem, de így rengeteg más értelmezési lehetőség mellett megyünk el.
A következő időszak hogyan alakul?
Decemberben lesz egy nagy közös kiállításunk az ösztöndíjasokkal Pécsett az m21-ben és a Hermina Csoporttal a Fugában. Ezen kívül jövőre szeretnék kicsit körülnézni külföldön is, így a rövidtávú terveim között szerepelnek a művészeti rezidenciaprogramok is.
Ha tanácsért fordulna hozzád egy nálad is fiatalabb képzőművész, hogy elbizonytalanodott a saját tehetségét illetően, mit mondanál, hogyan ösztönöznéd?
Kitartás, kitartás, kitartás, jó hosszú ideig! A tehetség megkérdőjelezését pedig egy ponton el kell engedni, hogy csak a munkára tudj összpontosítani.
Nyitókép: Kultúra.hu/Belicza László Gábor
