A cím alatt sem találunk ilyen megjegyzést, s legfeljebb a tartalomjegyzékben feltüntetett évszámok utalnak erre. Talán jobb is így, hiszen az a hat verseskönyv, amelyekből válogatott a szerző és a szerkesztő, illetve az új versek, melyek szétszórtan, ?rendezetlenül? helyezkednek el a könyvben, így, együtt, egy nagyon is egységes és jól szerkesztett kompozíciót alakítanak ki. Poós Zoltán ahhoz a nemzedékhez tartozik, amely a '80-as évek végén indult, ekkor jelentek meg az első szövegeik, és számomra az ő lírája (is) elsősorban szkeptikus ? talán ez az első szó, ami eszembe jut nyelvi világáról, gondolkodásmódjáról, képeiről, beszédmódjáról: ?Hazánk csak a fantázia hajnalálma, / pedig egykor a teljességet osztotta / szét, de mára csak kő maradt a régi / tettek helyén, hová nem ültetnek / jövőt, mert mélyebb földet / kívánt, mint a jelennek arasznyi kérge. (?) A kamrában, ahol bekapcsolva / maradt a Sokol rádió, a krumpliból / új csíra tekeredett fel, hogy ráfonódjon / az öregekre, akik ásítva / rámolják az edényeket, és úgy / őrzik az örökségbe kapott zsíros / bödönöket, mint legnagyobb / ereklyénket, a nyelvet? (Maradt a szégyen) ? Már rögtön a nyitóvers, mely határozottan elkülönül a többi szövegtől; ambivalenciát vázol. Mintha valóban nem úgy zajlódtak volna/nem úgy zajlódnának az események, mint ahogy az elvárható lett volna/lenne ? és ez az első dolog, ami miatt erősnek érzem Poós Zoltán verseit, mert egyértelműen lenyomatok egy korszakról, amit most ? önmaga (vagy nemcsak önmaga) számára bizonyosan ? összegez, lezár. A kötet nem meglepően hat egységre tagolódik, és ebbe a hat egységbe van beledolgozva minden új szöveg, ami még ?belekívánkozott? a könyvbe. Egy folyamatos ingázás, s talán a korábban említett szkeptikus-szemlélődő alapállásnak köszönhetően, egy ingamozgás fedezhető fel a könyvben; mintha a beszélő tényleg hol belépne egy "szobába", egy tájba, egy utcába/városba vagy akár egy korszakba, és alaposan körbenézne (körbevezetne minket) ? néhol pedig csak megáll, valamiféle határon és pusztán csak szemlélődik, kommentál vagy kérdez. Néhol nagyon is személyes, személyre szabott, néhol pedig objektív ? már amennyire a líra az lehet. A címek végigolvasásakor tűnt fel ez először, és számomra aztán a szövegek is igazolták ezt a felvetést: ?Kik lakják e tájat ahol az erdők csak / önmaguknak élnek, ahol az alvázakból / nem marad csak rozsdakása? Cserélnek-e / gázbovdent motorgyertyára? És tényleg / az eső hordja őket egyik helyről a másikra? / Egy korszakot hagytak maguk mögött / a Hegyeshalom tábla előtt. Kerestek / egy másik kort és elindultak a sorompó felé. // Milyen nép tanyázik e tájban, a mindent / átívelő ösvény torkolatában, melynek egyik / végét Selyemútnak hívták. (...)? (XII. A mindent átívelő ösvény) ? ?Végre a szülőkkel. Már hiányoztak. / Káposztát eszünk, nevetünk. / A jókedv közepén elkérem a torzsát. / Édesapa, legyen szíves, a torzsát! / Odaadja. Mindig magázódtunk. / Hozok fát, legyen melegvíz a fürdéshez. (?) Mire várok itt? / Zöld szúnyogháló a kamra ablakán. / Benn hatalmas hűtőláda. / Mint a mesebeli üvegkoporsó.? (XXXIII. Mire várok itt?)
Talán az egyes szövegeken belül is megfigyelhető mindez, hiszen legtöbbször valami rezignált alapállásból indulnak, mintha a beszélő eleve nem várna túl sokat a tájtól, vagy akár az emberektől, mintha nem csak ő maga, hanem a környezet is egy afféle kataton állapotban létezne: ?Ez legalább vicces. / Mármint, hogy ez az őspark semmiről sem vesz tudomást.? (Harci düh) ? A düh is csak valami belső harc, és a harc sem valóságos, hiszen egyértelműen rögzíti; bizonyos dolgok elmúltak, lezáródtak, még akkor is, ha a vágy még megvan a változtatásra, de a lehetőség már nincs: ?Mesélem máris, én, a kényszerromboló, / hogy olyan dühös vagyok, mint egy / garázsban felejtett focibelső, ami évek / óta porosodik, és ha egyszer felfújnák, / szétrepedne. / Mesélem máris, hogy bennem eltűnik a fény. / Rajtam nem marad meg csak a pókháló. / Nyáron szinte rám ég. Beteg vagyok, / de enyém a betegség haszonélvezete. (...)? (Körbenyíló múlt)
Poós Zoltán költészete meglehetősen plasztikus. Talán a játékosság az, amit kissé hiányoltam a könyvből, de ez legyen az én problémám. Válogatott verseiben nem nagyon van mellébeszélés; szervezett utazás ez, ahol a legkülönfélébb tájakra vezet el minket, de aztán persze valahogy mindig visszatalálunk az egyénhez, a kiindulóponthoz ? jó esetben önmagunkhoz.
