fbpx

„Ahol rokon lelkekre találok, ott hazaérkezem” – Interjú Farkas Wellmann Évával

Farkas Wellmann Éva költő már igen korán, tizenévesen elkezdett verselni. Mégsem tartozik a sokkötetes szerzők közé, évekig gyűjtögeti nyomtatásra érdemes munkáit. Nem megfelelési vágyból ír, ennek ellenére – vagy pont ezért – már számos kitüntetéssel, ösztöndíjjal elismerték irodalmi tevékenységét, tavaly a József Attila-díjat is megkapta. Idén bekerült a Petőfi Kulturális Ügynökség Kárpát-medencei Programigazgatóságának KMI 12 programjába is, amellyel nemrég Sepsiszentgyörgyön járt.

A költők legtöbbször introvertáltak, te mennyire szeretsz szerepelni?

Én sem vagyok különb a Deákné vásznánál. Nagyon is introvertált vagyok, még ha ez nem is mindig látszik. Ugyanakkor viszont a szerető, értő közeg különösen inspirál, ezért szívesen járok bemutatókra, találkozókra. Körülbelül úgy áll a dolog, hogy készségesen fellépek, olvasok, beszélgetek közönség előtt, aztán meg szükségem van egy kevés időre, amikor visszavonulhatok. Ez néha csupán félóra, néha pedig napokig tart, attól is függően, hogy mire van lehetőség. De a magány jó, ráadásul kedvez az alkotásnak, szerkesztésnek is. Sepsiszentgyörgyre mindig örömmel megyek; eddig mindig kellemes élményeket szereztem ott.

Két éve jelent meg a legutóbbi versesköteted, a Magaddá rendeződni. Mégis csak most kezdtél író-olvasó találkozókra, bemutatókra járni, gondolom, a Covid miatt. Milyen visszajelzéseket kaptál eddig a kötetről?

Igen, a járvány kellős közepén jelent meg a könyv, így késleltetetten tudott a szélesebb közönséghez is eljutni. Most már volt néhány élő bemutatója is. Nagy öröm volt, hogy a szakma a kezdetektől foglalkozott vele, s máig tíz kritika, recenzió jelent meg róla, a legkülönfélébb folyóiratokban és portálokon. És ugyanilyen fontos az is, amit az egyes olvasók írnak, ismerősök vagy ismeretlenek. Néha csak annyit, hogy egyik vagy másik vers, esetleg sor megfogta őket, valami árnyékban levőre rávilágított. Ha kiválasztják egyiket-másikat ünnepségre, saját kedvencek közé, megzenésítik vagy csak simán megosztják a közösségi felületeken.

Bék Timur fiatal költő – aki tavaly szintén KMI 12-tag volt – a mentoráltad az Előretolt Helyőrség Íróakadémián. Ezt mondta rólad: „Leginkább a formai dolgokba, ritmikába, finomhangolásokba szól bele, semmint a képalkotásba és a stílusba. Nagyon tetszik neki, amit csinálok, és sok szabad teret enged, nem szeretne korlátozni különösebben, és ez jó, mert nem érzem azt, hogy valakinek meg kellene felelnem, és így a fejlődés rám van bízva.” Magadnak mennyire adsz szabad teret az alkotásban? Van bárki, akinek meg szeretnél felelni a verseiddel?

Timur rendkívül tehetséges, és ez már akkor kiderült, amikor megérkezett az Íróakadémiára. Ritka eset, hogy ez az adomány rögtön önfegyelemmel és tudatossággal is társuljon – neki mindez megvolt, megvan. Hogyan is tudtam, akartam volna őt korlátozni vagy fegyelmezni – mikor saját magának a legkíméletlenebb kritikusa? Rendkívül művelt és nyitott személyiség, izgalmas volt vitázni vele komoly kérdéseken, hallgatni, milyen tudatossággal épít fel egy szonettkoszorút – pályakezdőként. A verseivel kapcsolatban tényleg csak apróságokon kellett elmélkedni, hogy vajon ez vagy az a legszerencsésebb megoldás, valamint ráfért egy kis megerősítés, noszogatás, hogy még többet alkosson.

Ami engem illet, szintén nem megfelelési vágyból írok verseket. Az irodalom egyébként is a szabadság tere – nyilván nem olyan értelemben, hogy akkor gátlastalanul rúgjuk fel a mesterség szabályait is. Úgy gondolom, hogy ha minden mondatunk után feltesszük a kérdést, hogy vajon ez most tényleg mindenkinek tetszik-e, akkor nem a megfelelő úton járunk. Legalábbis nem a sajátunkon.

A Bárka és a Bárkaonline főszerkesztő-helyettese is vagy. Mennyi időd jut a saját alkotásra a szerkesztés mellett?

Mivel az írásaim nem igényelnek hosszú, összefüggő órákat (mint például egy regényíró esetében), könnyebb a helyzetem. De tudok én találni magamnak a szerkesztésen kívül is ezerféle feladatot, amelyek viszont gyakran elvonják a figyelmemet a versekről. Egy vers megírásához néha az is elég, ha nem engedem zakatolni a fejemben a nap sokféle történéseit, az apró bosszúságokat. Amikor létrejön az a minőségi csend, amelyben megszólalhat valami más, valami lényegi, az általában mégiscsak olyankor van, amikor több órán keresztül nem nyomaszt semmilyen napi teendő.

A szerkesztőség Békéscsabán működik, és te is ott élsz. Mennyire egyszerű vagy nehéz egy vidéki városból működtetni egy irodalmi, művészeti folyóiratot?

Röviden: pont ugyanannyira, mint bárhonnan máshonnan. Az internetnek köszönhetően épp annyira vagyunk jelen az egyre nagyobb teret hódító virtuális térben, mint akármelyik más szereplő ezen a „piacon”. Az más kérdés, hogy rendezvényeken egy szűkebb (ám nem feltétlenül kisebb!) közönséget látunk viszont – de ezt sem gondolom problémának, sőt, hiszen élő irodalmat tudunk mutatni a viharsarki közönség számára. Ugyanakkor, ha épp nincsenek megszorítások, mi is mozgásban vagyunk: járjuk a középiskolákat, más városokat, műhelyeket, határokon innen és túl.

Ha már határok: Marosvásárhely, Székelyudvarhely, Kolozsvár, Békéscsaba – életed fontos állomásai ezek a kisebb-nagyobb városok. Milyen közegben érzed igazán jól magad? Több mint tízéves békéscsabai lét után hol érzed magad igazán otthon?

Nézve ezt a felsorolást – mindenhol jól éreztem és érzem magam. De kimaradt Kányád, a falu, ahová születtem, s amelynek talán köszönhetem azt, hogy itthon lehetek „itt, e világban”. Alapvetően a kisebb közösségek, az átláthatóbb terek felé vonzódom, ami persze nem jelenti azt, hogy bizonyos ideig ne tudna elvarázsolni egy-egy nagyváros is akár. Ahol rokon lelkekre találok, ott hazaérkezem.

Számos ösztöndíjjal, kitüntetéssel – többek között Petőfi-, Móricz-, MMA-ösztöndíjjal – ismerték már el irodalmi tevékenységedet, tavaly a József Attila-díjat is megkaptad. Mit jelentenek neked ezek az elismerések? Mennyiben segítenek az alkotásban?

A szakmai visszajelzések mindig adnak egy kis megerősítést. Hogy talán kívülről is úgy látszik, hogy az utamon vagyok. Hogy követik azt, amit dolgozom. Őszintén tudok örülni minden elismerésnek. Ugyanakkor tudom azt is, hogy ezt nem lehet elvárni, nem lehet és nem is kell azért dolgozni, hogy valamilyen díjat megkapjon az ember. Nincs erre vonatkozó recept. Nem attól lesz valaki jó író vagy költő, hogy kitüntették-e.

Jelenleg dolgozol valamilyen nagyobb szabású munkán?

Kimondottan nagy struktúrákban most nem gondolkodom. Verseket írok, a kötet után már született nyolc-tíz szöveg. Ami mégis tekintélyes mélységű, az inkább az a kút, amelybe újabban bele-belemerítem a vödrömet. Remélem, hogy irodalmilag is értékelhető eredménye lesz ennek a kalandnak.

Fotók: PKÜ/Onda Péter

A rovat további cikkei