Pénteki kultúrrandi Bék Timur költővel

Azt tudod, hogy hogyan fogyott az első könyved, a 2019-ben megjelent Aszterión? Milyenek a visszajelzések? És te hogyan tekintesz ezekre a verseidre?

Nem tudom, még nem mertem rákérdezni a forgalomra. Egyébként is elég képlékeny ez a dolog, mert a boltok viszonylag későn adnak visszajelzést a fogyásról. Első körben ezer darabot nyomtattak, ebből én is kaptam ötven tiszteletpéldányt, amiből jutott a családnak, a barátoknak és az ilyen-olyan találkozókra is. Akiknek adtam, azoknak a lelkére is kötöttem, hogy olvassák el a kötetet, a legtöbben ezt meg is tették, és jó visszajelzéseket kaptam. Még azoktól a barátaimtól is, akik nem kifejezetten költészetfogyasztók, az jött vissza, hogy tetszett nekik.

A legrégebbi verseim gimnazista koromból származnak, úgy tekintek rájuk, mint lenyomatokra az akkori énemről. Akkor is vállaltam őket és most is, ahogy például azt is, hogy az óvodában bepisiltem. Az is én voltam, és az is hozzátett a jellemfejlődésemhez, vagy így, vagy úgy.

Szakmailag biztosan sikeres volt a kötet, hiszen Khelidón-,
Gérecz Attila- és Debüt-díjat is kaptál érte. Mennyit számítanak neked ezek az
elismerések?

A díjadás mindig egy összetett döntés, és sajnos sohasem kizárólag szakmai szempontok befolyásolják a döntéshozókat, hanem például a kultúrpolitika is. Az, hogy három díjat is kaptam az Aszteriónért, pozitív visszajelzés arról, hogy jó úton járok. Ezt a laudációkban, recenziókban, cikkekben is többen megfogalmazták. Közben viszont nem esem abba az illúzióba, hogy csak annak tudjam be az elismeréseket, hogy mennyire jól sikerültek a verseim. Ha máshol jelent volna meg a kötet, akkor más díjakat kapott volna vagy épp semmilyet. Nem kell túl sok jelentőséget tulajdonítani a díjaknak, a lehető legjobban kell elkölteni azt a pénzt, ami jár velük,

majd tovább kell lépni, és írni valami jobbat, valami mást.

Jelenleg még egyetemista vagy, ugye? A csoporttársaid
tudják, hogy már megjelent egy díjakkal elhalmozott versesköteted? Van bennük
irigység?

Jövőre végzek Szegeden, osztatlan magyar–média tanári képzésen vagyok, egy év csúszásban, mert az elején meglehetősen lazán vettem az egyetemet. Elkerülve otthonról hoztam a gimnáziumi link formámat, és csak a második, harmadik évtől kezdtem komolyan venni az egészet. Akkor ismertem fel, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy olyasmiket tanulhatok, amik érdekelnek, ráadásul ingyen. A végzés után szeretnék doktorira is menni, és itt is maradnék a városban.

A csoporttársaim nagy része hallott a kötetről, de azt nem tudom, hogy irigykednek-e. Nem vagyok az a nagy társasági lény, meglehetősen introvertált vagyok, kevesekkel tartom a kapcsolatot a csoportból. Az a néhány visszajelzés, amit kaptam tőlük, pozitív volt.

Elvégezted az Előretolt Helyőrség Íróakadémiát is. Mennyiben
segítette a költői kibontakozásodat?

Középiskolásként kezdtem el verseket írni, akkor a költészethez való viszonyom még rajongásszerű és mimetikus volt, azaz próbáltam reprodukálni azokat a nagy műveket, amiket megismertem és nagyra tartottam. A helyőrséges képzés ezt az egészet rendszerezni tudta, professzionalizálta. Nem mondhatom azt, hogy ma már ismerem a szakma minden csínját-bínját, de jóval többet tudok róla, mint amikor elkezdtem. A költészeti szemináriumok mellett az off programok, azaz a költőkkel, írókkal való kötetlen beszélgetések is sokat hozzátettek a fejlődésemhez. Azt, hogy a már befutott szerzők miként tekintenek a világra, hogyan fordítják le a gondolataikat egy esztétikus nyelvre, és hogy én miként tudom azt átfogóan értelmezni, mind ott tanultam meg. Ahogy a módszertant, a poétikát is. Később a kötet szerkesztése volt még az, amiben nagyon sokat segítettek az íróakadémián.

Ki volt a szerkesztőd?

Horváth László Imre költő, író. Iszonyatosan nagy koponya. Kíméletlenül szerkeszt, és mindenféle köntörfalazás nélkül elmondja a véleményét. Simán leírt olyat a korrektúrázás során, hogy a nyolcvanas évek táncdalfesztiváljának minőségét hozom, és az egészet ki kell húzni. Ez nyilván rosszul esett, volt egy másfél hónapos nagyon nehéz periódus, amíg szerkesztettük a kötetet. El kellett döntenem, hogy mi az, amit megfogadok a javaslataiból és mi az, amiben inkább a saját fejem után megyek – végtére is az én könyvemről volt szó. Aztán a végére azért csak összeállt egy konzisztens, nagyjából egyenletes minőségű anyag, amit végül ki tudtunk adni.

Most is van mentorod?

Igen, Farkas Wellmann Éva költő, ő idén kapott József Attila-díjat. Leginkább a formai dolgokba, a ritmikába, a finomhangolásokba szól bele, semmint a képalkotásba és a stílusba. Nagyon tetszik neki, amit csinálok, és sok szabad teret enged, nem szeretne korlátozni különösebben, és ez jó, mert nem érzem azt, hogy valakinek meg kellene felelnem, így a fejlődés rám van bízva. Olykor viszont épp emiatt tanácstalannak és elveszettnek érzem magam – a szabadság terhe, ugye –, de ezeket a válságokat is meg kell tanulni kezelni.

A későbbiekben szerinted mennyire lesz az életed része a
versírás?

Szeretnék továbbra is a költészettel foglalkozni, de nem gőzerővel és elsődlegesen. Egyébként sem vagyok az, aki mindent is megír.

Csak azt írom meg, amit nem tudok nem megírni.

Ne legyen munka és kényszer, nem szeretném, ha kiveszne az alkotásból a szabadság. A költészet egyébként sem úgy működik, mint például a próza, hogy leülök a reggeli kávémmal, és írok délig, aztán ebéd után folytatom. A vers így verítékízűvé válna. Sokkal inkább arról szól, hogy a velem történt dolgok esszenciáját lefordítom a líra nyelvére, de mivel nem történik velem annyi dolog, így nem is tudnék egyfolytában írni.

Ha nem Szegeden, hanem mondjuk Budapesten élnél, lehet,
hogy több dolog történne veled, nem?

Tudatosan mentem Szegedre, nekem Budapest túl nyüzsgő, túl sok az inger, egyszerűen elfáradok már csak attól is, ha sétálok az utcán, figyelek mindenre, és próbálom feldolgozni a sok információt. Ahogy már mondtam, meglehetősen introvertált figura vagyok, lassú és nyugodt. Szeged sokkal jobban illik a habitusomhoz: nagyon zöld, ott a Tisza, ami mellé le lehet ülni, biciklivel járnak az emberek. Nem veszek el a sok lehetőség között, és ez nekem pont elég.

Azt, hogy lassú vagy, már több helyen is nyilatkoztad. Ez
miben nyilvánul meg?

Borzasztóan lassan működöm fizikálisan, ellenben egészen gyorsan gondolkozom. Nem érzem azt, hogy pörögnöm kellene vagy azon frusztrálódnom, hogy sokkal többet kellene teljesítenem, mint jelenleg. Viszonylag keveset írok, olvasok, nézek filmet, ahhoz képest, hogy bölcsészkaron vagyok. Inkább kevés dologgal foglalkozom, de azokra jobban és mélyebben odafigyelek. Ez igaz az alkotásra, a művészet befogadására, az emberi kapcsolatokra vagy akár csak a létezésre is. Szerintem ezt így érdemes, hiszen mindent úgysem lehet. Korunk egyik rákfenéje, hogy állandóan megosztjuk a figyelmünket, és ezért fájdalmasan ritkán koncentrálunk igazán.

Akkor a járvány neked igazából a mennyországot jelentette, hiszen minden belassult.

Nem nagyon érintett meg a karantén meg a korlátozások, maximum akkor, amikor úgy kellett hazalopódznom egy négyfős házibuliból hajnali háromkor, hogy nehogy elkapjanak. Talán még a kocsmai beszélgetések hiányoztak, hiszen azzal a néhány barátommal, akikkel tartom a kapcsolatot, gyakran szoktunk közéletről, művészetekről, könyvekről, filmekről véleményt cserélni. Mivel több időm jutott az olvasásra, filmnézésre, mint korábban, régen halogatott alapműveket vettem elő, például Márqueztől a Száz év magányt vagy Tolkientől A Gyűrűk Urát, filmekből meg többek között a Szarvasvadász, a Volt egyszer egy Amerika vagy az Apokalipszis most című klasszikusokat.

Most viszont már viszonylag szabadon lehet jönni menni. Te is egyike vagy a Petőfi Kulturális Ügynökség KMI 12 programnak. Ennek egyik célja, hogy népszerűsítse a szerzőket. Merre leszel látható a közeljövőben?

A közelmúltban volt egy felvételem a Petőfi TV-n, amiben az Eleven Költők Társaságával szerepeltem, Keleti András, aki a Colorstarban és a Budapest Bárban is játszik, valamint Kohánszky Royék megzenésítették az Elképzelt rend című versemet, ez már fent is van a YouTube-on. Élőben legközelebb a Művészetek Völgyében, a Petőfi Udvarban leszek látható július 31-én, Nagy Leával és Regős Matyival együtt.

Most dolgozol valamin? Mi fog megjelenni tőled legközelebb?

Van egy félkész munkám, ami őszre fog összeállni, valószínűleg ebből már csak jövőre lesz könyv. Verseskötet lesz ez is, nagyjából olyan terjedelmű, mint amilyen az első volt. Hasonló témákkal foglalkozom benne, mint korábban: entrópiával, renddel, káosszal, kötődéssel, halállal, emlékezettel és az idővel, de másképp, kevésbé absztraktan kezelem őket, mert egy részük számomra is valóságosabbá, kézzelfoghatóbbá vált. Továbbra is túlnyomó részt formaverseket írok, de kicsit szabadabban kezelem a formát, fokozatosan haladok a szabadvers felé, pontosabban a kettő általam elképzelt szintézisét próbálom létrehozni.

Prózával nem próbálkozol?

Tavaly kezdtem írni a Bárkaonline-ra tárcákat, az Ütőér rovatba. Egy évig havonta készítettem ide egy-egy anyagot, nekem ez volt a welcome a prózában. A tárca nagyon szabad műfaj, leginkább esszéket írtam, de volt filmkritika, naplószerű írás is köztük. Tanulnom kell még ezt a nyelvet, hiszen a költészetben ahhoz vagyok szokva, hogy mindent a legtömörebben, legpontosabban fogalmazzak meg, míg a prózában sokszor akaratlanul is terjengős vagyok. Ezenkívül a határidők betartásáról is sokat tanultam ebben az egy évben, nagyon igaz, hogy a leadási dátum a legjobb múzsa.  

Foglalkozol-e még valamivel az irodalmon és a filmeken
kívül?

Igen, zenélek, gitározni tanulok. Teljesen autodidakta módon, YouTube-videók alapján képzem magam. Tavaly elkezdtem a zeneelmélettel is jobban foglalkozni, talán a hallásom is fejlődött azóta. Nem vagyok messze attól, hogy tudjak kottát olvasni, de ez még hátravan, nem is kimondottan cél, inkább csak a logikáját vágyom megérteni.

A kortársaidat mennyire követed? Akár azokat, akikkel
együtt tanultál, akár másokat?

Akiket állandó jelleggel követek, az például Závada Péter, neki nemrégiben jelent meg az új kötete, a Gondoskodás. Sirokai Mátyást, André Ferencet is kifejezetten szeretem, ahogy Bognár Pétert is, akinek A rodológia rövid története című kötete egy páratlan költészeti munka. Nyilván Farkas Wellmann Évát is rendszeresen olvasom. A fiatalabbak közül Regős Matyival jóban is vagyunk, és követem azt is, hogy éppen mivel foglalkozik. Dezső Kata Akiket hazavártak kötete is zseniális, de ő, azt hiszem, jelenleg nem foglalkozik annyira az írással. Kopriva Niki debütkötetéből még csak néhány szöveget olvastam, de őt is ígéretesnek tartom.

#pénteki kultúrrandi

A nyitóképet Onda Péter/Petőfi Kulturális Ügynökség készítette.