„Ha omlettet akarok csinálni, még véletlenül sem lesz belőle palacsinta”

André Ferenc a fiatal erdélyi magyar költészet egyik legsokoldalúbb és legizgalmasabb figurája. Slammel, irodalmi beszélgetéseket vezet, fordít, folyamatosan jelen van a Kolozsváron formálódó kulturális életben.

A 2018-as Szótagadó című versesköteted óta úgy tudom, készül az újabb könyv. Mit tanultál az első kötetből? Hogyan áll össze, épül fel, milyen hagyományt követ vagy tagad meg a következő könyved?

Mondjuk úgy, az új könyv készülget. Nem fogom elsietni, az előzőn is sokat kuporogtam. Azt megtanultam, hogy nem szabad rámerevedni a tökéletesség bűvöletére, mert az lebénít. A címével ellentétben a Szótagadó sem tagadott meg semmiféle hagyományt, inkább újrakonfigurálni próbálta azokat. Az első kötet írásakor Kovács András Ferenc, Parti Nagy Lajos, Tóth Krisztina, Kassák Lajos, Nemes Nagy és Weöres lírájából inspirálódtam rengeteget, most inkább arra vagyok kíváncsi, hogy mit jelent az erdélyiség, a határon túliság, az identitás kérdése és milyen felelősséggel jár a kisebbségi lét a többséghez, illetve egyéb kisebbségekhez (etnikai, vallási, szexuális stb.) való viszonyulás terén. Könnyű belecsúszni abba a csapdába, hogy a „határon túli” állapotot nem időbeliségében vizsgáljuk. Más politikai erővonalak mentén kényszerült tájékozódni Dsida, Kós Károly, Szilágyi Domokos, Sütő András, Markó Béla, Balla Zsófia vagy mondjuk Balázs Imre József. 1930-ban nem ugyanazok az erdélyi magyarság kérdésfelvetései, mint 1957-ben, a ’80-as években, a Fekete március idején, a kettős állampolgárság leszavazása után vagy épp napjainkban. Nem arról van szó, hogy a probléma elillant volna, mert mindig kitermeli önmagát, azonban állandóan érdemes mindegyre felülvizsgálni és újratervezni a megközelítési lehetőségeit. Érdekel, vajon hogyan lehet kiszállni az agresszív, önfelmentő ujjalmutogatás mókuskerekéből. Hogy lehet felmutatni azt, hogy két, látszólag teljesen eltérő igazság egyszerre érvényes lehet. Mostanában olyan szerzők művei hatnak rám, mint Király László, Kányádi Sándor, Hervay Gizella, Lászlóffy Aladár, valamint Tolnai Ottó, Orbán Ottó, Térey János és még jónéhányan.

Költő és slammer vagy. Mit gondolsz a több éve elindult és hamar nagyon népszerűvé vált slam poetryről? Válságban van a műfaj? Esetleg megújulást igényelne? Vagy köszöni szépen, remekül van?

Mint minden kulturális jelenségnek, a slamnek is csak
akkor van tétje és létjogosultsága, ha képes a megújulásra. A hagyomány akkor
tud fennmaradni és jelentőséggel telítődni, ha valamiféle funkció is
kapcsolódik hozzá. És mivel a társadalom folyamatosan alakul, a kulturális
eszközei sem állandósulnak. Ez a slam poetryvel is pontosan így van.

A 2012-es nagy bumm lehetőségének megágyazott az,
hogy a költészetben a huszadik század második felétől felerősödött a
hermetikusabb megszólalásmód. A tömör poétika időigényes befogadást,
kontemplatív figyelmet igényelt. A slam ezzel szemben a nyelvvel való
játszadozás örömére helyezte a fókuszt, amit Kovács András Ferenc, Parti Nagy
Lajos és még jó néhányan magas szinten műveltek, és amitől azóta sokan
mániákusan igyekeznek eltávolodni.

Magától értetődőnek tűnik, de azt látom, sokaknak mégsem egyértelmű, hogy

egyik megszólalásmód sem magasabb rendű, mindkettőnek megvan a maga relevanciája és funkciója.

Az internet és főleg a közösségi média elterjedése felélesztette a szerzőt, vagyis pontosabban az olvasónak a szerző iránti kíváncsiságát. Ez termékeny talajt biztosított a slam szerzőcentrikus, előadói műfajának.

A kezdeti lelkesedés elapadóban van, ami természetes folyamat. Az egykor újszerűnek ható megoldások (amelyek amúgy egyáltalán nem újak), mint a szójátékok, a rímek, élőbeszédszerűség, ritmika, intertextualitás, szerepjáték, különböző retorikai alakzatok, mára bejáratott fogások egy slam esten. Kérdés, hogy az előadók, a szervezők és a közönség hogyan állnak hozzá: könnyed, felszínes szórakozást keresnek, ami feldobja majd a pártgyűlés előtti pacalpörkölt kóstolgatás közben a hangulatot; vagy egy előadói-költészeti műfajként tekintenek a slamre, amely a nyelvi bravúrt, a humort és a közönségre való azonnali hatás lehetőségét eszköznek, nem pedig célnak tartja.

Ha pusztán szórakoztatni akar, akkor halálra van ítélve. És akkor nem kár érte. Jön majd helyette más mozgalom, ami aktuális és releváns lesz. Viszont ha rávezetni, érzékeltetni, tanítani, elbizonytalanítani, rákérdezni, kimozdítani akar, akkor van esélye. Én még hiszek a másodikban: rengeteg kiváló slammert ismerek a Kárpát-medence minden tájáról, akik nem a könnyű közönségsiker reményében állnak színpadra.

Mikor
dől el, hogy egy elkezdett szöveg vers vagy slam lesz?

Egy szöveg abban a pillanatban lesz slam, hogy valaki előadja azt egy közönség előtt. Hogy performatívvá teszi azt. Lehet ez történet, lírai szöveg, drámai monológ, amíg papíron van, addig szöveg. Egyszerű párhuzammal élve:

a dráma papíron szöveg, ha előadják, akkor színház lesz belőle.

Egy jó dráma megírása nem könnyebb egy jó regénynél, és így van ez a slam vs. vers esetén is. Ami működik egyik médium esetén, nem biztos, hogy megél a másikban.

A szöveg célja dönti el a formáját: a versnek más a befogadási ritmusa, emiatt másképp, más dolgokra lehet fókuszálni, a slam esetében jobban működik az aktualitásra való reflexió. Ahogy egy író leül és eldönti, hogy regényt vagy drámát kezd el írni, majd aszerint hozza létre a karaktereket, a történetet, a kontextust és a problémafelvetést, hogy mi tud megélni a választott műfajban, úgy vagyok én is a slammel. Ha omlettet akarok csinálni, még véletlenül sem lesz belőle palacsinta.

Közreműködéseddel nemrég alakult meg Kolozsváron a Hervay Klub. Milyen hiányosságokat kíván pótolni, az eddigiek alapján hogyan alakul, mik a tapasztalatok?

A Hervay Klubról némiképp felületesen tudok csak
nyilatkozni, mert nem egyedül szervezem, hanem egy tucatnyi emberrel együtt
csináljuk, közösen. Mivel még mi sem tisztáztunk le minden kérdést, ezért nem
áll jogomban helyettük beszélni.

A Hervay Klubot egyszerre indítottuk a Bajnokok Legalja slam poetry eseménysorozattal, mindkettőt havi rendszerességgel rendezzük meg. A Bajnokok Legalja egy egyszerű slam verseny/open mic sorozat, néha showcase, meghívottakkal. A Hervay Klub egy irodalmi beszélgetésorozat, ahová minden alkalommal két fiatal, a pályája elején álló szerzőt hívunk meg, akit két moderátor kérdez. A moderátorok személye is változik, ez biztosítja a dinamikát és előzi meg a kifulladást.

Nem spanyolviasz: egy standard irodalmi est, ahol a meghívottak válaszolnak a felmerülő kérdésekre. Hiánypótló abban az értelemben, hogy Erdélyben viszonylag kevés az olyan irodalmi rendezvény, ahol a fiatal alkotók kapnak teret. A Bréda Ferenc Irodalmi Kör (volt Bretter György Irodalmi Kör) esetén a meghívottnak konkrétan a szövegeiről beszélget a közönség, véleményezi, értelmezi azt. Eközben a szerző hallgat, figyel, a végén esetleg reagál az elhangzottakra. Ezzel szemben a Hervay Klub esetében a szerző beszél, kevésbé a szövegeiről, inkább azokról a személyes és társadalmi kérdésekről, amelyek foglalkoztatják. A Bréda körön magukon a szövegeken van a hangsúly, a Hervay Klubon pedig a meghívottak személyén. A két rendezvény egymással párbeszédben működik, mindegyre igyekszünk segíteni egymás munkáját.

Terveid
közt szerepel egy romániai költők verseiből összeállított antológia. Hogyan néz
ki a válogatás-összeállítás, milyen trendek, költői irányzatok követhetők le a
tervezett kötetből?

Igen, lassan összegyűlik elegendő anyag egy vaskos antológiához. Sajnos a román irodalmat elég felszínesen ismerem, néha utánaolvasgatok, és ha valaki megtetszik, attól igyekszem fordítani. Be kell vallanom, az antológia nem lesz reprezentatív válogatás: olyan szerzők kerülnek majd bele, akiknek a líranyelve megmozgatta a fantáziámat és képes is voltam kezdeni vele valamit. Rengeteg kiváló szerző van, akit szeretek olvasni, de nem vagyok elég ügyes ahhoz, hogy fordítsam őket (vagy már fordítja őket más), pl. Vlad Moldovan, Elena Vlădăreanu, Livia Ștefan, Vasile Leac stb. Emiatt az antológia inkább személyes ajánló lesz, hogy

„nézd, én ezeket a román költőket szeretem, nézz utánuk, s ha tetszik, vannak mások is, akiket érdemes figyelni.”

Tendenciákat akkor tudok majd felsorolni, ha nekiállok rendesen összeszerkeszteni az anyagot. Egyelőre még tart a fordítási folyamat, túl sokan vannak, akiket nem szeretnék kihagyni. Rendkívül sokfélék, van, aki a realista, a szürrealista, a beat, a feminista költészeti hagyományhoz kapcsolódik. Egy biztos: eltérő generációjú, de kortárs szerzők írásait gyűjtöm majd össze.

Hat rád a román költészet? Mit tud, amit a magyar költészet nem?

Természetesen befolyásol, már csak azért is, mert
feszegeti a nyelvi határaimat azáltal, hogy fordítás közben olyan mondatokat,
gondolatokat vagyok kénytelen leírni, amelyeket magamtól a büdös életben nem
hoztam volna össze. Továbbá azért, mert minden nyelven másképp artikulálódik
egy-egy szó jelentésmezője, ezáltal folyamatosan reflektálok a magyar és a
román képiség különbségeire és a megfogalmazás lehetetlenségére. A magyar lírával összevetve azt érzem, hogy más a
személyességhez való viszonyuk, hangsúlyosabb a konfesszivitás, gyakoribbak az
agrammatikus szerkezetek, az élőbeszédszerűség, valamint az angolszász és az
internetes kultúra elemei. És gyakrabban mernek humorosak lenni.

Mi
leszel, ha nagyon nagy leszel?

A nagyság bonyolult kérdéskör, viszont mindig csak
mások kontextusában értelmezhető. Az elmúlt évtizedben rengeteg támogatást
kaptam mindenféle emberektől. Nem szeretném azokat felgyűjteni a szobámban,
inkább továbbadom azoknak, akiknek szüksége lehet ezekre a segítségekre.

Nekem egyik mantrám Weöres Nagyság című verse, abból is ez a mondat: hogy „Azt akarom, hogy munkámat használni lehessen, ne szájtátva csodálni.” Én is pont ezt szeretném, azért dolgozom úgy a saját, mint a mások szövegeivel, a szervezéssel, fordítással, bármivel, hogy az a közösség hasznára váljon.