„Hogy az alkotáshoz kell-e szenvedés,
Ti tudjátok, részeg-bús angyalok,
De sejtem én is, hisz egyetlen betűt
Nem írtam, mióta boldog vagyok.”
Ez a részlet Marcsák Gergely Móricz-ösztöndíjas szerző Karjában érjen című verséből van. Felsorolnál tíz szót kapásból, ami szedbe jut róla?
Műjégpálya, felhők, zivatar, szárnyak, kék, didergés, csillogó, álomszerű, futni, szél.
„Otthona Munkács” – ezt gyakran olvashatjuk bemutatkozásaid első mondataként.
Ez a mondat igazából azért fogalmazódott meg, mert nem Munkácson születtem, hanem Kisvárdán. Ennek oka a kilencvenes évek kórházi körülményeiben rejlik, és valójában sosem éltünk Kisvárdán. De van ott közeli rokonságunk, és át is jártunk időnként gyerekkoromban, jó érzéssel emlékszem vissza arra az időszakra. Viszont nincs kisvárdai identitásom. És egyszer belefutottam abba, hogy „kisvárdai költőnek” neveztek. Furcsa érzés volt, nem éreztem igaznak, innen jött az „otthona Munkács”, s valóban: az első otthonom mindig Munkács marad; akkor is, ha életvitelszerűen máshol élek, és lesznek még más otthonaim is.
Szabad bölcsészetet és esztétikát is tanultál. Ez alatt írtad első könyved, melynek címe Amire csak a fák emlékeznek. A kötet születése idején többször is költöztél. Ebben az időszakban folyamatosan alkalmazkodnod kellett újabb és újabb helyzetekhez, miközben szerzők, filozófusok és esztéták nézeteivel ismerkedtél. Miként formálták ezek a tényezők a készülő írásaidat?
E tényezők tényleg nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy ez a könyv létrejöjjön. A kötet mottója Plótinosz sorait idézi, akivel egyébként mester szakos diplomamunkámban is foglalkoztam. Arra, hogy a tanulmányaim során megismert szerzők miképp formálták a világnézetem, legtöbb esetben váratlan helyzetekben döbbenek rá. Ugyanígy a versek esetében is: sokszor csak utólag fejtem vissza, mit miért úgy írtam, ahogy. A költözködésben van valami eleve nyugtalan érzés, hisz legbelül mindig ott lebeg fölötte a kérdés: jó-e, hogy hátrahagyom, amit hátrahagyok? Aztán az új megismerése, belakása, a törekvés, hogy belakd. A nyugtalanság, a kérdések, a keresés pedig jó táptalaja versek születésének.
Ha a fordulópontok idején változtathatnál, akkor mi lenne a mostani sorrend?
Leginkább semmin sem változtatnék. Olykor eszembe jut, hogy milyen jó lett volna kicsivel később egyetemre menni. Az első egy év káosz volt ugyanis; tizenhét voltam, mert Kárpátalján egy évvel korábban fejezzük az iskolát. Ha visszaemlékszem az akkori énemre, nem tudom, hogyan voltam képes bármilyen hivatalos ügyet elintézni, vagy úgy egyáltalán bármit; az olvasmányaimmal is később kezdtem foglalkozni. Ilyenkor egy év is sokat számít. Persze idővel elkezdtem észrevenni az előnyeit is, és végtére is szerintem jó, hogy éppen akkor és úgy történtek a dolgok, ahogy.
Mi volt a legfontosabb számodra tizenhét évesen?
Ez nehéz kérdés, mert nagy belső intenzitással éltem akkoriban, és csak kevéssé a külvilágban. Talán ezért álomszerű az az időszak – és ez alatt éveket értek, nem egyetlen évet. Fontos volt, hogy majdnem mindennap több órát sétáljak céltalanul, zenét hallgatva, fontos volt, hogy csak feketébe öltözködjem, hogy rendszeresen fessek vagy írjak valamit. A feketén kívül ezek ma is nagyon fontosak számomra, bár azóta sokat szelídült a sétaigényem. De az is fontos volt, hogy barátokat szerezzek az egyetemen, vagy hogy túltegyem magam életem első szakításán. Ilyesmik.
Milyen zenéket hallgat egy órákig egyedül sétáló lány?
Pszichedelikus rockzenére, folkra, countryra, de akár ambientre is nagyon jó sétálni.
Mesélj a kötetről. Hogyan épül fel?
A kötet négy ciklusból áll; az első kettőben a versek alapvetően a természeten keresztül szólnak, a fák és a tengerek dominánsak. A harmadik ciklus sötétebb, a negyedik pedig a közösség, az otthon, az én és a közösség/külvilág kapcsolatának témáival kísérletezik. A versek egyébként a szerkesztési folyamat során rendeződtek ciklusokba. Egyáltalán nem írtam a könyvet tudatosan, három-négyéves versek is felbukkannak benne. Menet közben néha konstatáltam, hogy homogének, ugyanannak a világnak az alkotóelemei, de nem tudtam kellően kívülről szemlélni őket. Jó volt logikus rendszerben látni az egészet. A következő kötetet már tudatosabban szeretném megkomponálni.
Az első könyvedben szereplő írásaidban kérdéseket vagy inkább válaszokat látsz?
Mindenképpen kérdéseket.
Készülsz a következő kötettel?
Tényleg dolgozom valamin. Sokat egyelőre még én sem tudok mondani róla – a tudatosság még nem megy jól. De azzal mindenképpen foglalkozni szeretnék benne, ami a második kérdés esetében is felmerült: a világ belakására való törekvés és az ismeretlen témájával.
A Móricz-ösztöndíj is hozzájárul az elkészüléséhez?
A Móricz-ösztöndíj számomra elsősorban elismerés és megerősítés, hogy jó helyen vagyok. Kíváncsi voltam, hogy én is szerepelhetek-e egy ilyen névsorban. Az, hogy igen, nagy motiváló erő, ami azért is fontos, mert az alkotói elképzelésben és a szerződésben vállaltakat fél év alatt teljesíteni kell. Mentori programba is bevon. Nekem évek óta Végh Attila a mesterem, e téren nem történt változás.
Milyen érzés magad mögött hagyni egy kötetet?
Furcsa, mert nagyon hátra akartam hagyni, most mégsem érzem úgy, hogy radikálisan hátrahagytam volna bármit, sőt talán még inkább a részemmé vált. Pedig egy idő után tehernek éreztem. Lehet, hogy azért akartam hátrahagyni, mert lezáratlan volt. Amikor megjelent a kötet, eszméletlenül boldog lettem. Most is örülök neki, és azóta is nyugodtabb vagyok, mint egyébként voltam. Másrészt nagyon kíváncsi vagyok a fogadtatására.
Nem egyszerű borítót választani egy első kötetnek.
Ez a borító ajándék volt számomra. Úgy készültem, hogy nem lehet majd sok beleszólásom a külső megjelenésbe, de különösebben nem is aggódtam emiatt, mert tudtam, hogy azok a grafikusok, akikkel a kiadó dolgozik, zseniálisak,. Amikor felmerült, hogy Szentes Zágon apa egyik festménye alapján is megtervezhetné a kötetborítómat, mérhetetlenül boldog lettem.
Közösen választottatok festményt? Milyen szempontok alapján esett a választás éppen erre?
Orbán János Dénes – aki az egyik szerkesztője volt a kötetnek, s akivel mindvégig konzultáltunk a szerkesztési folyamat során – küldte javaslatként. Hozzátette, hogy bármilyen más festményt is választhatunk, de amikor megláttam, már nem is volt kérdés számomra, hogy ezt kell választanom, annyira találónak éreztem. Az a nagyon ritka élmény volt, amikor tudod, hogy felesleges is lenne mással próbálkozni, mert ez az, ezt kerested. Apának már kijelentő módban mondhattam, hogy ez lesz a borítókép.
Te is festesz. Meg szoktad mutatni a munkáidat az édesapádnak? Annak idején előbb festettél, és csak aztán írtál?
Meg szoktam neki mutatni a képeket, de nem rendszeresen. Kritikus vagyok önmagammal szemben, mert nincs akadémikus tudás a kezemben, és az anatómiához sincs türelmem. A rajzolás a nagyon korai emlékek egyike, ez biztos, és sokáig ez állt közelebb hozzám. Mind a kettő elég korán jelentkezett, a jelenlétük kezdettől teljesen természetes volt. Azt hiszem, nyolcévesen kezdtem meséket írni magamnak, és attól kezdve majdhogynem folyamatosan írok. Ezt elég sokáig csak szórakozásból és terápiás jelleggel csináltam. A festéssel viszont terveim voltak: festőiskolába jártam, és a képzőművészeti egyetemen gondolkodtam. El is kezdtem készülni rá – rövid ideig még apa is tanított –, de rájöttem, hogy nem tudom kényszerből csinálni. Végül máshova felvételiztem, a festés hobbi, kikapcsolódás, terápia maradt. Emiatt sosem tanultam meg „helyesen” rajzolni és festeni, csak úgy, ahogy én akarok. Azóta voltak e téren hosszú kihagyásaim, a festészet nagyjából másfél éve lett újból része az életemnek egy jó ismerős és barát biztatására, aki galériát nyitott, és azzal állt elő, hogy ő mindenáron kiállítást akar szervezni nekem; még azt is megmondta, mikor. Így nem volt már hova húzni a dolgot; hirtelen, egy csapásra visszatért az életembe a képzőművészet. Emiatt hálás is vagyok neki nagyon. A képek már ki voltak akasztva a falakra, amikor a járvány közbeszólt, és már nem tudtam átlépni a határt Ukrajnába, mert ott lett volna a kiállítás.
Miket festesz? Hogyan festesz?
Spontán; az elején sosem tudom, mi fog kisülni belőle. Nem túl régen feltűnt, hogy átváltozó emberalakokat festek; legtöbbször növénnyé, virággá, fává változnak át. Ezzel aztán tudatosan is elkezdtem foglalkozni, majd lezártam a témát. Most versekhez szeretnék képeket alkotni.
Az átváltozó emberalakok a verseidben is megjelennek? A tudatosítás együtt járt azzal is, hogy végül lezártad a témát?
A témát leginkább azért zártam le, mert kimerült; már nem tudtam többet mondani róla képekben. Persze akarva-akaratlan még ma is visszatér. A metamorfózis, egy más állapotba, létmódba történő átváltozás mindig is izgatta a fantáziámat; régebben például nagyon szerettem a lovecrafti világot. Ez írás során is megjelent olykor, de ott inkább csak villanásszerűen, mint jellemzően és kidolgozottan. De ezt csak én mondom; az igazán izgalmas az, amit az olvasó olvas ki belőlük.
Az interjú melyik kérdését vinnéd magaddal egy sétára?
Ezt: „Az első könyvedben szereplő írásaidban kérdéseket vagy inkább válaszokat látsz?”
Fotók: Belicza Gábor László/Kultúra.hu
