Hogy valójában ki állt ki (vagy mi) mögött, arról jócskán el lehetne vitatkozni. Ahogy arról is, hogy Vas Albina és Kertész Imre szerelme, hosszú házassága hogyan függött össze a későbbi Nobel-díjjal. Egyről azonban nem: hogy az író felesége az életrevalóság bajnoka és kivételesen nemes karakter volt.

Pintér Béla Jubileumi beszélgetések című darabjában megidézik két korábbi, elhunyt társulati tag emlékét. A színészek arcát, akik őket alakítják, az elhunytak portréfotóiból készített, a szemeknél kivágott maszkok takarják. Talán mondanom sem kell, hogy ettől mindennek tűnnek, csak eleven, világunkhoz tartozó embereknek nem. Nagyszerűen átjön, hogy itt is vannak meg nem is. Szívesen itt lennének, de már nem lehetnek. A „szellemjárás” értelme pedig olyasmi, hogy a még e világon élőket az itt és most felelősségére, a visszafordíthatatlanságra és így tetteik és mulasztásaik súlyára figyelmeztesse.

Sándor Anna – aki az Albina – A nő a Nobel-díj mögött című monodrámát nagyrészt Spiró Györgynek az ÉS-ben 2017-ben megjelent emlékezése nyomán írta – elképesztő rafinériával, apránként adagolja ugyanezt a borzongást. Albina ugyanis csaknem harminc éve halott, és mégis mindent tőle tudunk meg; sok olyasmit is, ami már a halála után történt. Így aztán egy idő után nem értjük, honnét és mikor beszél, és hogyhogy mindenre oly derűsen emlékezik. Története transzcendens távlatot kap, alakja pedig mitikussá nő. Világossá válik, hogy nemcsak egyetlen Nobel-díjas írónk feleségeként lehet érdekes számunkra a sorsa, hanem minden „nagy ember” feleségére, feleségeire utalóan, és ami még fontosabb:

e nőknek a „nagy emberekhez” való viszonyán túl is.

Albina ugyanis csodálatos nő volt. Egészen kivételes. Annyira az, hogy élete történetének megismerése fokról fokra arról győzi meg a nézőt: egyenesen méltatlan róla „csupán” mint Kertész Imre feleségéről beszélni. És hogy egyszerűen lehetetlen szemlélet az, amely szerint a nők a férfiak „tartozékai”, „függelékei”, és hogy emiatt esetleg egy életen át nem is „látszanak”, sőt még névhez sem jutnak. Azt hiszem, a Farkasréti temetőben van az a síremlék, amelyen köpcös, bajuszos, főszolgabíró-szerű alak áll oldalán karddal, lába alatt e felirattal: „Itt nyugszik XY alispán, titkos tanácsos, országgyűlési képviselő, királyi főkamarás… és felesége”.

Egy időben egy női hajléktalanszálló munkatársa voltam, és feltűnt, hogy az esténként menedéket kérő asszonyok legalább nyolcvan százaléka valamilyen „-né”. Vajon hol lehetnek azok a férfiak, akik neve mögé annak idején elrejtőztek? Társadalmi nyomásra ugyan, de annak ígéretével is, hogy ez védelmet, státust, stabil pozíciót fog számukra biztosítani az életben – és egy életen át. Hova lettek azok az annak idején erős és magabiztos férjek, akik maguk is úgy gondolhatták, hogy az ő uralmi pozíciójuk és feleségük védelmének kötelezettsége a világ változhatatlan rendjéhez tartozik? A világ megváltozott, ők pedig odébbálltak vagy meghaltak.

Albina örök túlélő és újrakezdő volt, életének fordulatai pedig extrémek.

Túlélte a holokausztot, a Gestapo kínzásait, aztán egy koncepciós pert, újra meg újra elvették tőle mindenét, de mindig újrakezdte, méghozzá olyan derűvel és energiával, hogy szinte érthetetlennek érezzük, hogyhogy soha nem esett össze, nem adta fel, nem érezte hiábavalónak a korábbi erőfeszítéseit. A macskák állítólag kilenc élete is eszünkbe juthat róla, mert annyira hihetetlen, hogy oly sok mindent kiállt, elviselt, megoldott, elért, kiküzdött. A darabból egyértelműen kiderül, hogy még élvezte is.

Sőt mintha bizonyos bonyodalmakat, kihívásokat, kalandokat egyenesen keresett volna. Vagánysága, a nőkhöz bizonyos kontextusban „illőnek” hitt gyengeség elutasítása, például teherautó-sofőrködése, kocsisokat megszégyenítő káromkodókedve arra utalnak, hogy egyáltalán nem idomult a nemekhez fűződő, a korban általánosan érvényes elvárásokhoz. És mégis – és ez is hangsúlyos – ízig-vérig nő volt (maradt mindvégig), aki nagyon adott arra, hogy a hétköznapokban is feltűnően csinos, sőt hódító legyen, és azzal büszkélkedett, hogy egy kültelki étterem pincérnőjeként még hetvenen túl is csapták neki a szelet a kamionosok.

Hogy Kertész Imre iránti, egy életen át megmásíthatatlan ragaszkodását, gyámolításában való több évtizedes kitartását mi váltotta ki, az számomra nem derült ki.

De tény, hogy nagyon megtalálták egymást, és 42 éven át összetartoztak. És az a helyzet, hogy – legalábbis a darab szerint – e téren Albina volt az áldozatkészebb, nemesebb, többet tűrő. „Misztikus” és semmivel alá nem támasztott motívumnak tartom, hogy állítólag megérezte volna: Kertészből egyszer még nagy író lesz. Még az is lehet, hogy visszavetítés, és Albina odaátról üzente.

Amit mi itt Kertészből látunk, az a dologtalansága, a férfiatlansága, és hogy nem szégyelli magát 25 éven át a feleségével eltartatni. Arról nem is beszélve, hogy ha jól értettem, a nála kilenc évvel idősebb Albinát az utolsó tíz évben már folyamatosan megcsalja későbbi, második feleségével. Emiatt a naplója alapján állítólag erős lelkiismeret-furdalást érez, amely azonban nem akadályozza meg abban, hogy Albina halála után viszonylag gyorsan feleségül vegye Magdát. Igaz, a haldokló Albina – mint tőle magától megtudjuk – áldását adta a kapcsolatukra. Mi azonban ekkor már ennek ellenére nagyon szomorúak és dühösek vagyunk, mert annyira megszerettük őt, és mert annyira méltatlannak érezzük a sorsot, amely neki jutott. Amelyet magának választott.

Mert Albina úgy döntött, hogy Kertész Imre lesz az ő ügye.

Hogy mindenben támogatni és a síron túl is szeretni fogja. Hogy vakon hinni fog férje írói lehetőségeiben, nagyra hivatottságában. Az a gyanúm, hogy a szeretetéből következett a hite, és nem fordítva. Hogy például véd- és dacszövetségükből következett a fizetésemelés iránti igényének bejelentése az akkor még visszhangtalan Sorstalanságra hivatkozva: ez a zseniálisan groteszk húzás, amellyel főfőnökét, a Dél-pesti Vendéglátóipari Vállalat akkori igazgatóját, Boross Pétert megkereste. Aki merész fellépését látva másfélszeresére emelte a férje érdekében tigrisként küzdő, kivételes kisugárzású asszony bérét.

Attól tartok, csapdába sétálunk, ha az eddigiek ellenére úgy rakjuk össze a mozaikképet, hogy Vas Albina az irodalmi Nobel-díj érdekében egy életen át önfeláldozóan dolgozó, ahhoz a férjét misztikus megérzés révén hozzásegítő árnyék volt. Ha Kertész Imre felől próbáljuk megérteni. De miért ne gondolhatnánk el a kapcsolatukat fordítva, Albina szemszögéből? Miért ne tekinthetnénk a történet főszereplőjeként rá, aki választhatott volna más társat, sőt minden ujjára más férfit? Ám ő úgy döntött, hogy páratlan életerejét, lendületét és optimizmusát a férjének és az életközösségüknek szenteli. Egy házaspár két tagja mindig sokat alakít egymáson, és ennek Albina és Imre esetében is így kellett lennie. Amit Albina az életében jelentett, annak mint íróban is élnie és hatnia kellett Kertész Imrében.

Így aztán, talán még ez sem túlzás, Albina ott lehet a Sorstalanság minden egyes sorában. Amely nélküle talán meg sem születhetett volna. Hiszen a fiatal Kertész annak idején nyugodtan fohászkodhatott volna úgy, mint Kerestetik című versében Ladányi Mihály: „Kerestetik / egy nő aki eltart amíg / én verseket írok / Egy nő / akinek nincsenek káros szenvedélyei (…) / Mert ez zavarna a versírásban / A versírásban amely mint tudjuk / egyre jobban / hasonlít a horgoláshoz / szemrontó / rosszul lehet élni belőle / ám ezzel szemben lassanként teljesen fölösleges is”.

Albinának feltehetőleg perdöntő szerepe volt abban, hogy Kertész Imrének soha nem kellett író önmagát felesleges és reménytelen egzisztenciának éreznie. Hogy fontosnak és értelmesnek hihette a tevékenységét a visszhangtalanság hosszú évtizedei alatt is. Hogy mindent átvészelt, és végül Stockholmban, már a legfényesebb díj birtokosaként beszélhetett a holokausztról. Lehetetlennek tartom, hogy Albinát nem vitte el magával oda is.

*

Csákányi Eszter kezdetben kissé dekoncentráltnak tűnik, és mintha még csak keresgélné magában Albinát. De aztán egyre jobban belemelegszik, és a bűbájos, huncut mosolyú, csupa élet asszony negyed óra múltán egyszer csak ott ül a színpadon velünk szemben. Szemét néha nagyra nyitva, delejezően ránk pillant, és a tekintetében egyszerre van naiv ártatlanság és kiküzdött bölcsesség. Többet tud mindannyiunknál.

Fotók: Fábián Évi