Az utcanevek (például Présház utca) is árulkodnak arról, hogy régen itt szőlős domboldal volt, de azt már az itt lakó Kossuth-díjas művészek mesélik, hogy a XIX. század végén a nagy filoxérajárvány mindent kipusztított, a dűlőket akkor parcellázták fel, és utána került a család tulajdonába a telek, amelyen azóta is áll a régi otthon. A fenti ház épült meg először, 1908-ban építette Zsámboki Gyula gimnáziumi művészettörténet-tanár, akkor még nem voltak utcák sem kialakítva, úgy gondolták, ott, a telek felső felénél lesz majd az utcafront. A lenti ház jóval később épült, az Gryllus Vilmos és családja otthona, amelynek pincéje munkahely: itt működik a Gryllus Kft. és a Kaláka Alapítvány is.

A kert gyönyörű, de semmi hivalkodó, csak magától értetődően szép.

– Régen nagyobb volt a kert, mert nem állt itt a házam, jó volt itt gyereknek lenni. Óvodába sem jártunk, mert nagymamám személyes sértésnek vette volna, ha nem ő vigyáz ránk. Nekem lehet, hogy használt volna az óvoda meg a korai közösségbe kerülés, talán nem lettem volna annyira visszahúzódó gyerek – jegyzi meg Vilmos. Mint felidézte, a kertben és az utcán is korlátlanul tudtak játszani, hiszen alig volt forgalom. Az aszfaltra fel volt rajzolva egy lábtengópálya, és ha nagy ritkán mégis autó jött, félreálltak.

Amikor a fákról kérdezem őket, kiderül, hogy csak kettőt ültettek ők maguk, a szüleik ötvenéves házassági évfordulójára két mandulafát. De állt itt korábban egy Dani-fenyő is.

– Azért hívták így, mert akkora volt, mint én, amikor az első karácsonyomon megvették, és akkor kiültették ide a kertbe. Legalább 15-16 évig együtt nőttünk, egyforma magasak voltunk a fával, aztán ő ment tovább. De akkor hozta az első tobozt, amikor Dorka született. Csak aztán egy szélvihar kidöntötte – mesélte Dániel.

A lenti ház teraszán beszélgetünk, miközben Penne kutya begyűjti a potyasimogatásokat. A ház szép és igényes, igazi otthon: a falon családi fotók, több generáció tekintete néz ránk, az ajtófélfán rovátkák, ma is leolvasható, hogy hipp-hopp milyen gyorsan felnőtt mindenki: a gyerekek ma már mind magasabbak nálam – állapítom meg.

Önök gyerekkorukban is ennyire hasonlítottak egymásra?

V.: Azt hiszem, nem.

Az idő hozta ezt?

D.: A kopaszság meg a szakáll, ugye? (nevet)

V.: Nem mondta volna senki ránk negyven-ötven évvel ezelőtt, hogy egyértelműen testvérek vagyunk.

D.: Mostanában a legkisebb unokámmal, Áronkával játszom egy arcsimogatós mondókát, amit a feje búbján kell befejezni: „Itt lesz a szakálla. Itt lesz a bajusza. Itt meg nem lesz semmi.”

V.: Nálunk minden férfi kopasz már viszonylag fiatal korában is.

Van bármilyen emléke abból az időből, amikor még nem volt kisöccse?

D.: Másfél év és négy nap van közöttünk – csak olyan emlékek vannak, amit utólag mesélt édesanyám, aki 97 évesen még mindig itt van közöttünk. Ő mondta, hogy Vilit a születése előtt úgy hívtam, Tepéke (= Testvérke), és nagyon vártam őt, készültem az érkezésére. A másfél év és négy nap azért érdekes, mert az édesapám és az ő öccse között is pont ennyi a korkülönbség. Ők 1924-ben és 1925-ben születtek, mi pedig 1950-ben és 1951-ben. Anyáméknál pedig még kevesebb volt a korkülönbség, 14 hónap volt közte és a nővére között.

Gyerekkorukban is ilyen szép testvéri viszonyban voltak?

V.: Abban vagyunk?

Úgy tűnik, igen. Tudnak együtt dolgozni, egymás közelében élni…

V.: Daninak itt van az irodája lenn a pincében, és ez nagyon bevált, mert tényleg itt szövődnek a Kaláka dolgai is, meg minden, és jövet-menet útba esünk egymásnak.

D.: Nagyon sok közös ügyünk van: a Kaláka zenebolt, Öcsi kiadója és az enyém. Nemcsak a Kalákában éneklünk, hanem ott vannak zsoltárkoncertek is, számtalan összefonódás. Néha olyan is van, hogy csak ketten lépünk föl saját dalokkal.

V.: Amennyire emlékszem, jó testvérek voltunk. Természetesen sokat verekedtünk. Volt egy katonatiszt nagybátyánk, aki mindig drukkolt, amikor birkóztunk. Viszonylag izmos gyerek voltam – talán nem mindig az volt, hogy Dani vert engem.

Olvastam egy ollós balesetről…

D.: Két ollós baleset is volt.

V.: Egyszer én beleszúrtam a lábába az ollót.

D.: Azt te szúrtad, nem én?

V.: Úgy emlékszem, hogy én voltam… Az biztos, hogy valami bunyó volt, és az olló beleszúródott Dani combjába.

D.: Ma is megvan a helye. De ezek a balesetek hozzátartoznak a fiúk gyerekkorához. Hogy felnőttkorban ilyen módon összefonódik azt életünk, sosem terveztük, mert természetes és magától értetődő volt. Amikor a Kalákát alapítottuk, az is olyan evidens volt, hogy Vili benne lesz.

V.: Egy előzetes megbeszélés másnapján jött Mikó Pista, Dani meg mondta, hogy Vili, hozd a csellót. És írtunk egy dalt. Így kezdődött.

D.: Mint sok más nem üzleti alapon szerveződő dolognál, nem volt sem jövőképünk, sem marketingstratégiánk, mi voltunk a legjobban meglepve, hogy ennek ilyen fogadtatása lett mindjárt az elejétől. Kézről kézre adtak minket. Akkor még nem volt internet. Egyszer csak szólt a telefon, Debrecenbe, Miskolcra hívtak, én meg kérdeztem, honnan tudjátok, hogy egyáltalán létezünk. Jó hírünket vitték. A közönségünket a kortársaink alkották. Aztán egyre fiatalabbak is jöttek, mi meg egyre idősebbek lettünk. Ma már általában mi vagyunk a legidősebbek a koncertjeinken.

Gryllus Vilmos

A zenélésbe sok órai munkát kell belefektetni – gyerekként akkor is lehet lelkesen és eredményesen hangszeren tanulni, ha amúgy ez nem szerepel a gyerek jövőképében?

D.: Gyerekkorban talán a zenélés öröme sincs jelen feltétlenül, de Lorántffy zenei jövőképében szerepelt. Én zongorázni tanultam, és egyáltalán nem okozott örömöt. Később, amikor az embernek megvan a technikai repertoárja, tud örömből zenélni, de amikor meg kell szerezni a tudást, az sokszor keserves dolog, sokan abba is hagyják. A mi gyerekkorunkban a zenélésnek, a házi muzsikának nagyon fontos szerepe volt, később bejött az orsós magnó, ma meg mindenkinek a világ teljes zenei repertoárja ott lehet a nappalijában. Régen akkor lehetett zenét hallani, ha az ember kocsmába ment, templomba, ünnepségre vagy ő maga tudott zenélni. Tízévesek lehettünk, amikor lett orsós magnó a családban, és van is egy felvétel, amelyen Beethovent játszunk, édesanyánk zongorázik, Vili csellózik és én klarinétozom. Kórusban is sokat énekeltünk – még mutálás előtt is.

V.: Persze, én énekeltem szopránban is annak idején. A kórus is családi elfoglaltság volt.

D.: Itthon is volt olyan kórusunk, amelyben Vili volt a szoprán, én az alt, anyánk a tenor és apánk a basszus. Bach koráljait énekeltük így négy szólamban.

A gyerekkorukban az irodalom is ilyen hangsúlyosan jelen volt, mint a zene?

D.: Az kevésbé. A versmegzenésítős dolgot Mikó Pista találta ki, már gimnazista korunkban vele és a Kaláka összes tagjával ugyanabba az iskolába jártunk, a Kodály Zoltán alapította Lorántffy Zsuzsanna utcai ének-zenei általánosba, aztán a Móricz Zsigmond Gimnáziumban kettőnk közötti évfolyamon járt Mikó Pista, és ő már akkor énekelgetett. A versek szeretete utólag jött, zenéléskor, verseket keresgélve ismerkedtem meg a költészetünk gazdagságával. Sokkal több verset olvasok, mint prózát.

V.: Nekem a gimnáziumban nagyon jó magyartanárnőm volt, aki sok mindent megszerettetett velünk. Én már akkor szívesen olvastam verseket. Nem emlékszem arra, hogy itthon divat lett volna verset olvasni.

D.: Levettem a polcról néha ezt-azt. Nyolcadikban megkérdezte a tanárunk, hogy ki a kedvenc költőnk. Én akkor már több Tóth Árpád-verset tudtam kívülről, mert nagyon szerettem. Valahogy kiskamaszként megérintett ez a búsongó, melankolikus hangulat. Mondtam, hogy Tóth Árpád, erre ő kinevetett. Azt mondta, te ezt még nem értheted. Pedig tényleg nagyon szerettem. Ma már ritkán olvasok Tóth Árpádot, de nem tudnám megmondani, ki most a kedvencem. A magyar költészetben annyi überelhetetlen teljesítmény van: Petőfi, Arany, Weöres, Kosztolányi – a maga nemében mindegyik felülmúlhatatlan.

V.: Most is vannak jó költők.

D.: Nagyon kedveljük Tóth Krisztinát, Szabó T. Annát, Lackfi Jánost…

Érdemes szülőként forszírozni, hogy a gyerek ne adja fel a zenetanulást? Sokan örömmel kezdik el, aztán 10-11 éves koruk körül elengedik ezt.

V.: Kicsit érdemes forszírozni. Az én gyerekeim is mind abbahagyták a zenélést. (nevet) A fiam akkor, amikor gimnáziumba ment. Addig én ragaszkodtam ahhoz, hogy a zene, a zongorázás jelen legyen az életében, de egy gimisnek már el lehet hinni, ha tényleg nem akar ezzel foglalkozni. Mert arra jó a szülői szigor, hogy a pillanatnyi lustaságon vagy motivációhiányon átbillenhessen a gyerek, de ha ez nem átmeneti állapot, akkor érthető, ha elengedik ezt. A lányom az egész gimnáziumot végigzenélte, utána abbahagyta. A fiam grafikus lett, eltelt nyolc-tíz év, amikor ez háttérbe szorult, de most meg lemezei jelennek meg. Egy darabig érdemes erőltetni vagy lehetőségként megtartani.

Gryllus Dániel

D.: Azért is érdemes ezzel a lehetőséggel élni, mert ezt nem lehet csak úgy huszonévesen elkezdeni. Nagy hátrány legalábbis. Samu fiamnak mindig abból volt jó osztályzata, amiből szerette a tanárt, ezért gyakran változtak a kedvenc tantárgyai, de a zenélés mindig jelen volt az életében. Nagyon hamar gitárt kért, dobot, és tényleg ez lett az útja, zeneszerző lett, Bécsben végzett az akadémián, és most ott is tanít. Ő a hivatásos zenész a családban. Dorka tanult egy kicsit zongorázni, de abbahagyta, viszont énekelni szokott.

V.: Minden gyerek muzikális a családban, de végül is hivatásos zenész csak egy van. Mi magunk mérnökként diplomáztunk.

D.: De mi végigzenéltük a gimnáziumot is, és az egyetemen is zenéltem. Nálam ez nem szakadt meg, és nem is harcoltam soha a zenélés ellen.

A szüleik mit szóltak a Kaláka sikeréhez?

D.: Örültek neki, de azt kikötötték, hogy diplomázzunk le, legyen papírunk arról, hogy értünk is valamihez.

V.: Építészetet tanultam, szerettem oda járni, szórakoztató volt. Komplex műveltséget ad. Konzervatóriumba soha nem akartam menni, nagyon izgulós voltam, koncerten sosem tudtam olyan jól játszani, mint ahogy amúgy csellóztam. Lámpalázas voltam. De mégiscsak volt bennem olyan vágy, hogy szerepeljek, hiszen évtizedek óta színpadon vagyok.

Sokat hallgattam nagyapát, ahogy gyakorol. Volt neki egy „kicsi csellója”, egy átalakított brácsa, azon kezdett tanítani. Először pengettem, majd húztam is – idegen fülnek komoly megpróbáltatás lehetett, de ő nagyon érdekesen tudta tanítani. Emlékszem, még csak üres húrt tudtam húzni, de ő azt mondta, gyere, tartunk egy koncertet. Én az üres húrt húztam, ő meg brillírozott mellettem a zongorán.

Amikor kiderült, hogy a fia, Samu a zenei pályát választja, próbálta óvni ettől?

D.: Nekem mindig az volt az elképzelésem, hogy abban támogassam, amit ő elhatároz, amiben neki ambíciói vannak. Sosem volt ilyen elvárásom, mint a szüleimnek, hogy végezzük el a Műegyetemet, ha már beiratkoztunk. Amúgy pályaválasztáskor egyértelmű döntés volt, hogy mi a Műegyetemre megyünk: apai ágon mindenki mérnök volt a családban: kohómérnök, erdészmérnök, bányamérnök. Édesapánk építészmérnök volt, édesanyánk cukoripari kutatóvegyész, Eötvös-díjas feltaláló. Nálunk a gyerekekkel szemben nem volt semmilyen elvárás. A feleségem rendező, Kőváry Katalin, ő határozottan nem szerette volna, hogy Dorka színésznő legyen, sokan mondják, hogy az a pálya akkor is boldogtalan, ha sikeres. Ezt Dorka sokszor hallotta, aztán persze sikeres színésznő lett. Samu evidens módon zenész lett. Kiskorában is játékhangszereken játszott. Nem is jött szóba más a pályaválasztáskor.

A családban mennyire volt feszültségforrás az állandó koncertezéssel járó életforma, a folyton úton levés?

V.: Kétszer nősültem. Az első házasságomban ez okozott feszültségeket. A másodikban nem. Az már evidencia volt, hogy így élek. Ez velem jár, hogy úgy mondjam. Persze ez mindenféle egyéni érzékenységeken is múlik, hogy ki mennyire toleráns, mit visel el, hogyan tudja megemészteni a dolgokat. Dani felesége színházi alkotó, aki tudásával maga is nagyban hozzájárult a Kaláka sikeréhez, ezért ő ezt nyilván természetesnek vette és veszi.

D.: Néha a munka intenzitását vagy mennyiségét azért ő sem veszi jó néven, de hát a Kaláka sikere az ő sikere is. Hiszen az alkotófolyamatban ő is benne van.

Apaként hogyan oldották meg, hogy mégiscsak jelen legyenek valamifajta folytonosságban a gyerekek életében, főként, amíg kicsik voltak?

D.: Egy barátom mondta Katának, adjon föl egy hirdetést: „A gyerekeimnek apát keresek – férjem, az van” jeligére. Dorka egyik kiszólását is gyakran emlegettük – valahova elutaztunk, én csak utólag tudtam meg, hogy Katát ez nagyon elszomorította, sírdogált volna, hogy hát már megint elment. És akkor Dorka odament hozzá: „Ne búsulj, mama! Papa majd visszajön, és talán még hoz is valamit.”

V.: Amikor a gyerekek kicsik voltak, akkor kizárólag gyerekműsorokkal foglalkoztam, általában délelőtt vagy délután játszottam valahol, és este otthon voltam. A fürdetés sok minden más mellett mindig az én dolgom volt, amíg Ábris kicsi volt. Almánál már más volt a helyzet. Ő a második házasságból született, ott már megtehettem, hogy élem azt az életet, ami nekem adatott, és ezen belül próbálok jó apa lenni. Mindig megvolt az igényem, hogy ne maradjak ki a gyerekek életéből, és bár az első gyerekemmel több időt töltöttem, az fontos volt, hogy mindig legyen külön időnk egymásra mindenkivel.

Voltak apás rituálék, ébresztő-, altatódal vagy olyan játékok, amelyek a családban túlélték akár a gyerekkort is?

V.: Amit én nagyon szerettem és szívesen vállaltam, az az esti mese volt. Ábrisnak mindig fejből meséltem, ő ezt szerette, és voltak a sorozataink, amikor így meséltük, úgy meséltük. Alma meg nagyon szerette, ha könyvből mesélek. Ha improvizáltam, akkor azonnal szólt, hogy az ott nem úgy van, tegnap mást mondtál. A Vízcseppmesék című könyvemben két ilyen esti mese van. Az egyiket Ábrisnak meséltem, a másikat Almával találtam ki.

D.: Nálunk a mesével úgy volt, hogy kicsit néha untam a szöveget, és belekavartam, összekevertem az embereket, Dorka kacagott önfeledten, Samu meg dühös volt.

Hogyan ünnepelnek? Vannak olyan családi szokások, amelyeket a gyerekkoruk óta tartanak?

V.: Aki születésnapos volt, mindig kapott ajándékokat, a másik meg nem. Ezért mi gyerekkorunkban kitaláltuk, hogy mi nem veszünk egymásnak születésnapi ajándékot, viszont akinek születésnapja van, az ad a másiknak húsz forintot. És ezt a szokást viccből mai napig tartjuk, persze az összeget emeltük azóta.

D.: Volt egy ilyen wittenbergi diákdal is, amit apu megtanított nekünk, és általában a családi ünnepségek, ebédek ezzel értek véget. Wittenbergázunk – így mondtuk. És az asztalt ütöttük ritmusra. Apu már nem él, de az unokák máig elvárják ezt a dalt, és énekeljük:

„Mikor Wittenbergának kapuját döngetem, a rector magnificus így szóla énnekem: Hej, domine spectabilis!
Látszik, hogy kend magyar!
Úgy döngeti-böngati-döngeti-böngati azt a kaput,
mint a jeges zivatar!”

És ezt általában úgy kell énekelni, hogy előtte össze kell tolni a poharakat, hogy csörömpöljenek. Aztán ebben a hangulatban bontunk asztalt.

Gryllus Dániel általános iskolás korában tanult meg előbb zongorázni, majd klarinétozni, később furulyázni és citerázni. 1969 őszén Mikó Istvánnal megalakította a Kaláka együttest. Versekre írt dalokat és népzenét játszanak. 1969 decemberében lépett először közönség elé a Bem rakparti Művelődési Ház Tolcsvay-klubjában. Weöres Sándor, Radnóti Miklós, Arany János és Petőfi Sándor verseit adták elő. Egyetemi tanulmányait a BME Építőmérnöki Karán végezte 1974-ben. Első nagylemezük 1977-ben jelent meg Kaláka címmel. 1990-ben lemezeinek kiadására és terjesztésére megalapította a Gryllus Kft-t. Bibliai tárgyú művek is fűződnek a nevéhez, Sumonyi Zoltánnal feldolgozták Pál apostol leveleit, a hegyi beszéd tanításait, és zsoltárokat is megzenésített.
*
Gryllus Vilmos 1969-ben – még gimnazistaként – részt vett a Kaláka együttes létrehozásában, melyben tíz éven át csellózott, verseket zenésített meg és énekelt. Közben a Műegyetemen építészdiplomát szerzett. 1980-ban Levente Péterrel és Döbrentey Ildikóval a Ki kopog? című rádióműsorban lépett fel. 1991-től Levente Péterrel közösen készítették a Magyar Televízióban bemutatott Égből pottyant mesék sorozatot. 1992-től kezdi kiadni daloskönyveit, gyerekelőadásain is ezekből a dalokból válogat. (E dalok jó része azóta már beépült az óvodai és általános iskolai tananyagba is.) 1996-tól ismét együtt énekel és muzsikál a Kalákával, de gyerekelőadásait, melyeknek elsődleges célja a közönséggel való együttes éneklés, továbbra is egyedül tartja.

A Kaláka együttes verseket énekel, muzsikájuk sokszínű, a versekből következően sokstílusú. Az egyéni hangzást a négy énekhang, a klasszikus és népi hangszerek együttes játéka adja.

A Kaláka együttes tagjai és hangszereik:
Becze Gábor – nagybőgő, gitár
Gryllus Dániel – furulyák, citera, pánsíp, klarinét, tárogató
Gryllus Vilmos – cselló, gitár, charango, koboz, doromb
Radványi Balázs – mandolin, 12 húros gitár, ukulele, cuatro, brácsa, kalimba

A Kaláka harminc lemezt jelentett meg, dalainak száma több mint 1300. Filmzenéikért a 14. Kecskeméti animációs filmfesztiválon (2019) életműdíjat kaptak – nevükhöz fűződik az immár száz epizódból álló Magyar népmesék, a Magyar mondák, Mesék Mátyás királyról sorozatok zenéje.

A Kaláka-koncerteken a gyerekek nemcsak hallgatói, hanem résztvevői is az előadásnak. Mivel a muzsikusok mind a Kodály-módszer tudatos használói, a hangversenyeken bemutatják különleges hangszereiket, turnéik során más anyanyelvű gyerekek körében is nagy sikerrel játszanak.

Külföldi turnéik során felléptek Argentína, Ausztrália, Ausztria, Belgium, Bosznia-Hercegovina, Brazília, Bulgária, Chile, Csehország, Dánia, Dél-Korea, az Egyesült Államok, Észtország, Finnország, Franciaország, Hollandia, Horvátország, India, Japán, Kanada, Lengyelország, Mongólia, Nagy-Britannia, Németország, Norvégia, Olaszország, Oroszország, Portugália, Románia, Svájc, Svédország, Szlovákia, Szlovénia, Szerbia, Tajvan, Törökország, Ukrajna és Uruguay színpadain, költészeti és folkfesztiváljain.

A Kaláka együttes 2000-ben, 30 éves jubileuma alkalmából Kossuth-díjat kapott, 2004-ben Prima Primissima kitüntetést, 2014-ben Magyar Örökség Díjat, 2020-ban másodszor is Kossuth-díjat. (Forrás: Kaláka.hu)

A képeket az archív fotó kivételével Kurucz Árpád készítette.

Az írás megjelent a Magyar Kultúra magazin 2021/2. számában.

#család