Olasz, illetve magyar nyelv és irodalom szakon végeztél az ELTE-n, aztán mégis úgy döntöttél, hogy ékszerkészítő leszel. Miért választottál másik hivatást magadnak?
Nagyon szeretek olvasni, és akkoriban az volt a célom, hogy magyart tanítsak külföldieknek. Aztán magával ragadott az irodalomelmélet és a nyelvészet, és kutató szerettem volna lenni. Később rájöttem, hogy a könyvtárban ülés nem nekem való. Ennél aktívabb, a fizikai világhoz közelebb álló, materiális dolgok érdekelnek. A családom egyébként képzőművészeti jellegű dolgokkal is foglalkozik, én pedig már gyerekkoromban is folyton alkottam valamit. Amikor megismerkedtem a kortársékszerek műfajával, akkor rájöttem, hogy itt lehet egyesíteni az elméletet és gyakorlatot. Olyan tárgyakat készítek, amelyeknek erős az elméleti háttere. Tehát nem feltétlenül dekoratív a funkciója, hanem van egy története.
Érdekesnek találom, hogy különböző történelmi, filozófiai vagy éppen társadalmi kérdést lényegítesz át ékszerekké. Az elméleti és a kézműves lényed találkozik az ékszerkészítésben?
Abszolút. Ez az, amit a legjobban szeretek benne. Ez a két dolog az alkotás folyamán is fej fej mellett halad. Előfordul, hogy egy ötlet – akár a mindennapokban, akár félálomban – annyira erősen megjelenik, hogy úgy érzem, ezzel foglalkoznom kell. Aztán valamilyen módon formát ölt. Először még homályos elképzelésem van arról, hogyan manifesztálódik. Aztán utánanézek ezeknek a gondolatoknak: ha filozófiai vagy társadalmi kérdés volt, elkezdek olvasni róluk. Ezzel együtt alakul a vizuális része az ékszereknek. Látom magamban a teljes víziót, amit követek és ezt formálom. Előfordul, hogy elkészítem makett formájában. Ez elvezet a végső megfogalmazáshoz.
Ezek az ékszerek kis képzőművészeti alkotások – van olyan, amelyik történelmi referenciákat hordoz, vagy társadalmi és kulturális problémák összeütközéséről szól. Lehet ezeket a mindennapokban viselni? Van közöttük olyan karkötő, amiben elmehetnék például piacra?
Van olyan munkám, ami abszolút hordható. Most rajtam van a vulkán gyűrű, amit nagyon szeretek. Ez egy 35 grammos sárgaréz gyűrű, ami ugyan súlyosabb, mint egy átlagos gyűrű, de én kifejezetten szeretem érezni, hogy rajtam van. Szinte hiányzik, ha nem veszem fel. De vannak azok a darabok, amelyeket említettél, ezek valóban inkább a képzőművészet felé mutatnak. Ezek inkább installatív tárgyak. Például a Bábel tornya, ami egy hatalmas rézszalag.
Van köztük olyan, amely ha nem is a mindennapokban, de egy–egy alkalomra hordható. A vörösréz vállékszer, az Imagination, egy vállcsúcsra helyezhető, madárszerű darab, olyan, mintha éppen elrepülni készülne.
Bár ezt nem szeretem ennyire konkrétan megfogalmazni, mert inkább a befogadóra bízom, hogy mit lát az ékszereimben. Ez egy olyan darab, amit lehet egy kiállításmegnyitón vagy rendezvényen viselni, ami már kissé képzőművészeti határterület. Azt hiszem, az már a viselőn múlik, hogy mit vállal be: felveszi-e és ha igen, milyen alkalomra.
Erről szól a kortársékszer: van egy nagyon tág skála, amin belül alkotni lehet, és ez nagyon felszabadító. Egyszerre viselhető ékszer és képzőművészeti alkotás. Van itt egy metszéspont, hogy az ember minek tartja ezeket a tárgyakat: hova helyezi őket, és így másfajta jelentést kapnak, mint egy átlagos, gyűrűsujjon hordott karikagyűrű. Aminek szintén van jelentése, de ez a műfaj számomra tágabb értelmezési lehetőséget ad.
Az ékszerek készítése során sokszor érdekes megoldásokhoz folyamodtál. A már említett Bábel tornya például egy közösség által alakított nyaklánc.
Szinte egy nap alatt készült el. A fém előkészítése után bementem VII. kerületi éttermekbe és boltokba, és megszólítottam a különböző nemzetiségű embereket. Megkértem őket, hogy az én-te-ő-mi-ti-ők személyes névmások közül egyet írjanak föl lakkfilccel a saját nyelvükön a nyakláncot képező fémszalagra. Az írást később kimarattam, így a szöveg néhány milliméterrel magasabban van, mint a többi felület. Aztán patinát kapott a nyaklánc. Tulajdonképpen az ebben részt vevő emberek maguk hozták létre a mintázatot. De ezzel a módszerrel felfedeztem azt is, hogy mennyire sokszínű ez a város, mennyi nemzet lakik nálunk.
Az utazásaid is inspirálnak – ahogy láttam, a Hongkongban szerzett tapasztalataidnak egy egész sorozatot szenteltél.
Nagyon szeretem Hongkongot, négyszer-ötször jártam ott. Egy erősen figurális sorozatot ihletett. Kiválasztottam olyan tárgyakat, illetve élőlényeket, melyek a hongkongi kultúrára jellemzőek. Ezeket szerettem volna ékszerbe átlényegíteni úgy, hogy felismerhetőek maradjanak és hordhatóak legyenek. Ilyen volt például a bambuszpároló karkötő és nyaklánc szett. A teteje a bambuszmedál lett, és – ugyanúgy, ahogy a bambuszpároló kosarait – a karkötőket egymásra lehet építeni és a nyaklánccal lezárni.
De hogyan lehet egy földrajzi helyet, egy történelmi-kulturális egységet – mint például Hongkong – tárggyá lényegíteni és ékszerként bemutatni?
Ezerféle narratíva létezhet, de számomra a tradicionális kultúra és a modern világ metszéspontjai érdekesek. Ennek egyik formája a Hol vagy? című sorozat. Ebben van egy nyaklánc, ahol zacskósziluettben egy aranyhal található, egy ugyanilyen zacskósziluettes nyaklánc, amiben nincs hal, csak buborékok, valamint egy fél pár aranyhal fülbevaló. Hongkongban az ezeréves hagyománnyal rendelkező állatpiacokon, zacskóban aranyhalakat és kalitkában madarakat árulnak. Ezeket a piacokat az állatvédők szeretnék szabályozni, megszüntetni. Ez a sorozat azt a dilemmát ábrázolja, hogy azok a jelenségek, melyek egy bizonyos évszázados folyamatnak a részei, hogyan viszonyulnak a modern világunk eszméihez, és feloldható-e ez a feszültség.
Nem szakadtál el az irodalmár gyökereidtől sem, hiszen számos irodalmi szöveg is inspirációs forrást jelent számodra.
A már említett vállkitűző – az Imagination dead imagine – az egyik kedvenc Beckett-novellám alapján készült. Ezt egy pályázatra adtam be, az volt a címe, hogy Ékszer és test kapcsolata. Itt a novella alaphelyzetét ábrázoltam: egy emberpár sziluettje jelenik meg a két vörösréz brossban, amelyek ugyanolyan anyagból és ugyanolyan formájú terítékből készültek, viszont máshogy vannak összehajtogatva. Érdekes utópisztikus jelenetet fogalmaz meg a novella, amely már vagy tizenöt éve benne van a fejemben, sokat gondolkodtam róla, míg elérkezett a pillanat, hogy ebből ékszer született.
Az általad felhasznált anyagok mennyire befolyásolják azt, amit készítesz? Azok is lehetnek eredői az ihletnek?
Igen. A vörösréz például, ahogy hő hatására megváltozik a színe, vagy a patinázás nagyon érdekes. A felületkezelések nagyon izgalmasak számomra: félig-meddig irányítható folyamatok, de a véletlen is szerepet játszik abban, hogy milyen lesz a végeredmény. Van egy sorozatom, a Gesztusékszerek, amellyel a tavalyi Ékszerek éjszakáján elnyertem az Athéni Ékszerhét díját. Ebben a tárgysorozatban a fémen kívül másféle anyagok is megjelentek, és ez nagyon inspiráló volt. Itt már az anyaghasználat befolyásolta a formát. Az ékszerek a hordhatóság határát súrolják, ezek művészetieszköz-hibridek. Az egyik egy ecset, melybe sörte van belefoglalva, a másikba zsírkréta van beleöntve, a harmadik ónból készült. Ami azért érdekes, mert úgy lehet vele nyomot hagyni, mint egy ceruzával. Ennek ezüstceruza változatát nemcsak Leonardo használta, a grafikusok a mai napig rajzolnak ilyennel. A sorozatban a különböző nyomhagyó eszközök használata volt izgalmas, és most ezt szeretném folytatni.
Van olyan ékszered, amelyen bináris kódok vannak. Ennek mi a jelentősége?
Ez a Nosce te ipsum (Ismerd meg önmagad) című sorozatom része, mely az Ékszer és technológia című pályázatra készült. A címről mindenkinek egyből a 3D -s technológia jutott eszébe. De én hagyományos, analóg technikával szerettem volna egy ékszersorozatot készíteni. Így választottam a bináris kódokat és a barlangrajzokat. A kódok a számítástechnika szimbólumai lehetnek, ezeket helyeztem el egy karkötőn. Ha a megfelelő ponton kezdjük el ezeket olvasni, akkor az ASCII kódtábla alapján dekódolható karakterekké állnak össze, és ha megfejtjük, kiadja az Ismerd meg önmagad kifejezést.
Hogyan kapcsolódnak a performanszok a kortárs ékszerkészítői munkásságodhoz?
Kiskorom óta táncolok hobbi szinten, az elmúlt 10 évben főleg a kortárs táncban találtam meg azt a mozgásformát, ami a legközelebb áll hozzám. Bár az utóbbi időszakban kevesebb időm jut rá, különleges projektekben szívesen veszek részt most is. Tavaly a német HAWK Iparművészeti és Design Egyetemen tanultam vendéghallgatóként, ahol Dagmar Gerke BA diplomamunkája, egy testre helyezhető üvegtárgysorozat bemutatásában működtem közre táncosként egy élő performansz és egy videómunka keretén belül. Ekkor fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy olyan ékszereket szeretnék készíteni, amelyeket egy performansz során lehet használni. Ezek nem hatalmas, látványos darabok, hanem valamilyen más módon válnak láthatóvá. Itt jött a képbe a nyomhagyás gondolata, ami az embernek a jelhagyásra, a felületek kitöltésére vonatkozó univerzális igényére épít.
A Gesztusékszer című sorozatom az első olyan tárgycsoportom, amelyet egy performansz során lehet viselni és a viselésen túl felületeken lehet vele különböző mintájú nyomokat hagyni a gesztusfestészethez hasonlóan, amely az érzelmek kifejezésének szabadságát ösztönzi a mozgáson keresztül. Tárgyaim formája meglehetősen eltér a hagyományos művészi eszközök (ecset, kréta, ceruza stb.) alakjától, a viselőt/előadót arra ösztönzi, hogy áthágja az ékszerek állította szabályokat, és hogy alternatív viselési módokat, megfogásokat találjon szokatlan mozgásformákon keresztül. Terveim között az szerepel, hogy kiállításokon bárki számára nyitva álljon a lehetőség, hogy kipróbálja ezeket a hibrid ékszereszközöket, és hogy az ékszerviselés és művészi nyomhagyás nem megszokott módjait bátorító tárgyak által ösztönös mintázatokat hozzon létre.
Roskó Mária kurátori válogatásában rövidesen kortársékszer- és képzőművészeti kiállítás nyílik a szentendrei ÚjMűhely Galériában Csodakamra – A dolgok rendje címmel.
Nyitókép: Kultúra.hu/Csákvári Zsigmond
