Akit szobrásznak rendelt a sors

Totális meglepetés volt a számomra ? vallotta be Rieger Tibor szobrászművész a Kultúra.hu-nak, amikor arról kérdeztük, számított-e arra, hogy idén ő kapja a Kossuth-díjat. Mindezek után a számos elismeréssel, köztük Szervátiusz Jenő-díjjal, Szent Márton-díjjal, Pro Cultura Christiana-díjjal és Magyar Örökség-díjjal is kitüntetett, csaknem ötven éve alkotó szobrászról talán nem túlzás kijelenteni: erre a pályára rendeltetett.

Rieger Tibor kőből és bronzból készíti figurális szobrait, melyeken mellőzi a patetikus hangnemet, munkái inkább letisztultságot, egyszerűséget, visszafogottságot és nyugalmat tükröznek. Szoborkompozícióin csupán leheletfinoman érzékelteti a lélek különféle rezdüléseit, mellyel egyfajta szakralitást, eleganciát, klasszikus szépséget kölcsönöz az alakjainak. A kitüntetett képzőművész elsősorban a történelemből, a keresztény kultúrából és az irodalomból meríti témáit, de általános jelentéssel bíró munkák is megtalálhatóak az életművében. A 78 esztendős, Kossuth-díjjas szobrászművészt, aki gyerekként átélte a világháború és a kitelepítés viszontagságos időszakait, az életéről, a munkásságáról és céljairól kérdeztük.

Azt tapasztalom, hogy az igazán jó művészek a lelkükkel ?dolgoznak?, azt építik bele a műveikbe. Egyetért ezzel? Ön mit gondol, milyen tulajdonságok tesznek valakit igazán jó művésszé?

Nehéz és bonyolult kérdés ez, hiszen mindenre van példa. Mindenesetre meghatározó, hogy milyen szellemi közegbe született valaki, milyen hatások érik és milyen lelki érzékenységgel van megáldva. Az meg már a szabad akaratán múlik, mennyire figyel a lelkiismeretére és milyen utat vág magának a szellem világában. Arra, hogy milyen tulajdonságok kellenek a jó művészethez, nincsen recept, itt a ráció nem sokat segít. Tudományos alapon művészet nem jöhet létre.

Mikor tudatosodott önben, hogy alkotói pályára kíván lépni?

Minden egészséges, normális kisgyerek szeret alkotni, ha játékos formában is, tehát eleve alkotói pályára lép. Ezt legfeljebb a ?gondos? szülői nevelés vagy a rossz pedagógus kiírtják belőle. Én megőriztem játékos alkotói kedvemet. Aztán persze a gimnáziumban dönteni kellett, hogy merre tovább és egyszerűen el sem tudtam képzelni mást, mint a képzőművészetet, így jelentkeztem a Képzőművészeti Főiskolára.

Milyen lépésekből áll az ön alkotói folyamata a megrendeléstől a kivitelezésig?

Ismerkedni kell a feladattal, annak szellemi hátterével, már csak azért is, hogy minél nagyobb kedvvel álljak a feladathoz. Aztán vagy jön az ötlet, vagy nem. Ha nem jön, akkor a hosszas vívódások, álmatlan éjszakák sora következik. De ha megszületik az ötlet, akkor már a szakmai tudás segíti az embert a továbbiakban. Ehhez, persze nem csak a témát kell ismerni, de tudni kell alkalmazkodni az adott környezethez anyagában, méretében, elhelyezésében és nem utolsó sorban az anyagi feltételekhez is, melyek megkötik a fantáziát.

A szobrai visszafogottságot, egyszerűséget, nyugalmat tükröznek, a lélek rezdülései, apró megnyilvánulásai látszódnak például a győri Nagymama című szobrán vagy a budapesti Befogadás-emlékművön is. Hogyan alakult ki ez a stílusa?

Ez egyszerűen a saját habitusomból, értékrendemből következik. Nem szeretem a bőbeszédűséget, a teátrális pózt, amely számomra maga a hazugság. A szobor egészének kell sugallani valamit, de nem didaktikus gesztusokkal. A lényeget itt arányokkal, formákkal kell elmondani.

Ezektől viszont egy szobra eltér: az 1991-ben Levélen felállított II. világháborús emlékmű szívbemarkoló fájdalmat jelenít meg. Mi a háttértörténete ennek a műnek?

Hat éves koromtól Levélen éltünk, a háború után költöztünk ide a Csallóközből. Levél sváb lakosainak nagy részét kitelepítették, a helyükre Felvidékről, Erdélyből és egyéb országrészekből telepítettek be embereket, és minden család hozta magával a tragédiáját. Embereket telepítgetni, mint valami marhacsordát, embertelenség. Itt éltük át a Rákosi diktatúrát, majd 1956-ot is, és emberek tízezreit láttam, ahogy a falunkon keresztül menekültek a kommunizmus elől.

Gyermekkorát Csallóközben (Szlovákia), Királyfiakarcsán töltötte, a kis falut a háború is elérte. Ezek az élmények beépültek a művészetébe?

Királyfiakarcsán éltük át a háborút. Azonban gyermeki lelkünket szüleink meleg szeretettel védték, így a háború borzalmait nem fogtam fel a maga teljességében. A kitelepítés brutalitása, a Dunán való átkelésünk egy rozoga csónakkal már gyerekként is sokkolt. Mindez a művészetbe közvetlenül nem épülhet be, de az a szeretet, mely varázslatossá, ragyogó szépségűvé tette gyermekkoromat és amelyet sosem felejtek el, az, ha közvetetten is, de ott van a művészetemben. Ebben biztos vagyok.

Az életművéből melyek a legfontosabb, legemlékezetesebb alkotások az ön számára? Akár munkafolyamat, akár fogadtatás szempontjából.

Tucatszámra sorolhatnám az emlékezetes eseményeket. Nehéz egyet-egyet kiemelni. A mosonmagyaróvári ?56-os sortűz emlékművéről sokat tudnék beszélni, ahogy a Teleki-szobor körüli méltatlan támadásokról is. A pannonhalmi bazilika millenniumi főkapuja is a szívemhez nőtt, hogy csak néhányat említsek.

Vannak példaképei a képzőművészet terén, akik hatottak önre? Vagy stílusirányzat, amelyből merített?

Mindenkire hatnak a tradíciók, rosszabb esetben a konvenciók. Számomra a nagy korok, középkor, reneszánsz, barokk, melyeknek egységes szellemisége volt, irigylésre méltók a művészet szempontjából. Ez még egyértelműen a keresztény Európa volt. Az újkorban aztán megjelentek a stílusok, egymást váltogatva, mára pedig gyakran már csak divatról beszélhetünk, igazodásról a legújabbhoz. Példaképek számomra azok a művek, melyek örökérvényű szellemiséget fejeznek ki. Ilyen például a Szent László herma, a mi korunkból pedig Medgyesi Ferenc szobrászata vagy Mészáros László Tékozló fiú című szobra, melyet sajnos nem méltányolnak eléggé és még folytathatnám a sort.

Monumentális munkái elsősorban a történelmi, a vallási és az irodalomi életből merítenek, de ezek ? úgy tudom ? megrendelésre készültek. Mennyire egyezik ezzel az ön autonóm szobrászi érdeklődése?

Aki ismeri a művészettörténetet, tudja, hogy a nagy remekművek sorra kötöttségek közepette születtek. A téma adott volt, de a mű értéke a ?hogyan?-on múlott. A fene nagy szabadsággal úgy látom, sokan nem tudnak mit kezdeni.

Csupán egyetlen állatszobra készült, ez a budapesti Kecske 1969-ből. Milyen alkalomra készült ez a munka?

Ezt egy pályázaton nyertem és életem első megbízása volt.

Tavaly, 2017-ben helyezték át A koronázási palást emlékműve című munkáját a budai Várba. Élethű másolatról beszélhetünk?

Ezt a szobrot 2000 és 2004 között készítettem. Évekig az Irgalmasok Kórháza előtt állt, majd megjárta Olaszországot is és az utóbbi években a budai Várban volt kiállítva és tavaly került a végleges helyére. Másolatról nem beszélhetünk, ennek nem is lenne értelme. A textilt egy másik műfajba, a szobrászatba visszük át és így minden formát át kell értelmezni. Inkább a középkor szellemvilágába próbáltam beleélni magam és úgy alkotni a formát.

Idén elnyerte a Kossuth-díjat, melyhez ezúton is gratulálunk. Van cél vagy elismerés, amelyet még szeretne elérni, elnyerni?

Vannak szoborálmaim, melyeket szeretnék még megvalósítani, és ha ez teljesülne, az számomra elég.

Mit gondol a kortárs művészetről, szobrászatról? Milyen irányba tart ön szerint a fiatal művészgeneráció? Mit üzenne nekik?

Vannak tehetséges fiatalok, csak a szellem világában sokszor bizonytalanok. Először életünk értelmét kellene világosan látni: hol vagyunk és miért? Ha életünket nem zárjuk be a földi világba, hanem megnyílunk a lét felé, a bizonyosság nyugalmával hozhatunk létre műveket.

Milyen céllal készíti a szobrait?

Ízlés és erkölcs szorosan összefügg. Ezt szeretném jobb irányba terelni, amennyire tőlem telik.