Manuéla szülei terhelt, érzelmileg szegényes és durva körülmények közül jöttek, így mindketten hamar az alkohol fogságába kerültek. A gyerekeik ebből következően kocsmás életmódnak, fizikai erőszaknak kitéve nőttek fel. Manuéla kevesebb bántalmazásban részesült, mint fiútestvérei vagy az édesanyja, de kizárólag azért, mert őt az édesapja más módon bántalmazta. És nem ő volt az első bántalmazója. „A nagyanyám a negyvenes évei elejére egyedül maradt, a társa öngyilkos lett, és a testi igényei kielégítésére engem, vagyis egy óvodás kislányt használt.
Az már »csak« plusz adalékot jelentett, hogy ebbe az anyai nagybátyám is bekapcsolódott. Ez 14 éves koromig tartott, amíg ki nem menekültem ebből a családból. Nagyon tudatos kislány voltam: tisztában voltam vele, hogy az egyetlen esélyt az iskola jelenti számomra. Olyan, országos beiskolázású középiskolát kerestem, amely kollégiummal rendelkezett, így még hétvégére sem kellett hazamennem. Ez fizikailag ugyan kimenekített a nehéz körülmények közül, de lelkileg csak 42–43 éves koromban szabadultam fel.” Isten Manuéla szívében az általános iskola és gimnázium határán mély vágyat ébresztett maga iránt, annak ellenére, hogy a környezetében a neve kizárólag káromkodások keretében hangzott el. A kislányt egyre jobban érdekelte a hit. Miután a rokonságban híre ment ennek, jóllehet az érzelmek, a világ vagy a túlvilág dolgairól addig sosem beszélgettek, először poros imakönyvet hoztak Manuélának, majd Don Bosco életéről szóló katolikus értekezést. „Az első hitéleti irodalom, amit elolvastam, üstökösként világított be az életembe. A rendszerváltás környékén, amikor harmadikos gimnazista koromban elindult az iskolai hitoktatás, minden alkalmat megragadtam, hogy a tanítást magamba szívhassam. 19 évesen óriási, mindenre kiterjedő változást hozott a megtérésem. Erős lelki felépülés indult el bennem: közösségi helyeim lettek, megtaláltam az identitásomat, személyes kapcsolatot ápoltam az Úrral, és amire pici korom óta vágyakoztam: megkezdtem az orvosi tanulmányaimat. Sok szálon indult el bennem a gyógyulás, de a sebzettségem több személyes torzulást okozott. Erről nehéz beszélni… Nagyon szerettem az Urat, szolgáltam a gyülekezetekben, és boldog voltam. Azt hittem, hogy a legtöbb, amit Istentől ebben a történetben nyerhetek, hogy szolgáló életet építek vele, és megtanulok fegyelmezetten együtt élni a sebzettségemmel és a torzultságommal. A Mindenható azonban váratlanul újból meglepett: egy istentiszteleten a szívem mélyén megszólított.
Számos új imádságot tanultam, amelyek révén elkezdhettem gyakorolni, mit jelent Jézus jelenlétében időzni. Nemcsak értelemmel keresni a tanításai hitvallásos értelmét és az abból levont tanulságokat, hanem egyszerűen vele lenni. Átírta azokat a fogalmakat, amiket az élet családról, apáról, szexualitásról, határokról vésett a lényembe. Mindaz, amit ezekről gondolok, ma már nem határozza meg, ki vagyok. Már nem tartom magam kitaszított törvényen kívülinek a törvényesek világában. Megszűnt a mély belső bizonytalanságom.”
Akárhány keresztény női közösségben megfordult, amint a saját esete nyomán bizonyságot tett: Isten szeretete elég ahhoz, hogy a szégyent megszüntesse, azonnal jelentkeztek nála olyan nők, akik rákérdeztek, vajon „arra” gondolt-e. És ők is hasonló bántalmazásokról számoltak be. „Nem azért különleges a történetem, mert bántottak, hiszen ez sokakkal megtörténik, hanem mert Isten meg tudott ragadni és gyógyítani.
Egy ilyen könyv megírásakor fontos az időzítés. Van, amikor a Teremtő úgy működik, mint a szemerkélő eső: lassan-lassan, rétegenként áztatja át a földet, és teremt életet. Máskor mint zápor ömlik rád a gyógyulás. Esetemben tíz évvel ezelőtt szakadt rám mértéktelen kegyelme. Akkor éreztem úgy, hogy ideje lejegyzetelnem az átélteket, de úgy döntöttem, hogy csak akkor fogok bele, ha már vissza tudok tekinteni. Csak akkor ragadok tollat, ha már megérkeztem. Amikor ugyanis egyetemista voltam, magam is kerestem mások történeteit, amelyekből erőt meríthetek. Bántalmazástémában az egyik hihetetlenül megsebzett. Egy amerikai keresztény és szintén abuzált nő könyvet írt a gyógyulásáról. Bízott az Úrban, és gyönyörűen meg tudta fogalmazni a bántalmazottság mély belső folyamatait. Szavakat tudott adni a leírhatatlannak. Sokat zokogtam rajtuk, és azt reméltem, hogy a könyv végére választ kapok a kérdéseimre, de nem így lett. Azt hiszem, a szerző túl hamar fogott bele. Az abúzusból származó mély fájdalomra azt a megoldást javasolta: térj Jézushoz! Mintha ez automatikusan elhozná a gyógyulást. Magamra hagyott a kétségbeejtő gondolattal, hogy ha már megtértem és továbbra is mélyen torzult maradtam, akkor számomra feltehetően nincs megoldás.
Nem azt akarom vele üzenni, hogy ez mindenkivel így fog történni, vagy hogy mindenkinek a szemlélődő vagy a Szent Ignác-i kísért imádság fog segíteni, mint nekem. Csak azt, hogy Istennél valóban van szabadulás.”
Manuéla életében nagy szakirányváltások voltak. Először egy városi kórház felnőttellátásában intenzíves orvosként dolgozott, majd tőle független okokból egy megyei kórház gyermek intenzív részlegére került. Végül a gyermekgyógyászaton belül a kardiológia bár szintén váratlanul keresztezte a pályáját, de ekkor csodálatos fordulatot vett az élete: a gyakornoki évei alatt rátalált arra a lelkipásztorra, aki segített, hogy Isten teljesen meggyógyíthassa, az intézményben pedig, ahol dolgozott, nagyszerű orvos vette maga mellé. „A főnököm szakmailag és emberileg is hihetetlen minőséget képvisel, és rendkívül szűk területét műveli a gyerekkardiológiának. Egyszer egy éjszakai ügyelet során, amikor figyelhettem, hogyan dolgozik, a közvetlen munkatársának hívott. Nem tudott a múltamról. Olyan ember, aki előtt minden magyar gyerekorvos megemeli a kalapját. Amikor egy ilyen ember azt mondja a gyakornokának, hogy »veled szeretnék együtt dolgozni«, az mindenképpen rendkívüli lehetőség, de nekem akkor abban a pillanatban azt is jelentette, hogy valaki a normálisak, a törvényesek világából igent mond rám.
Ha újabb könyv írására adom a fejem, az már arról fog szólni, hogy mit jelent bent lenni Isten tágas terében, mit jelent ötvenévesen lassan már szenior orvosként a fiatal kardiológusok között dolgozni. Szép és felelősségteljes feladat, miközben mindennap nehéz családi drámák közepette végezzük a munkánkat. Nemrég jöttem vissza egy nyolcnapos lelkigyakorlatról, ahol Isten a lelkem mélyén megerősítette az orvosi eskümet. Régóta vágytam arra, hogy azon a módon, ahogy az elmúlt tíz évben megtapasztaltam, hogyan lehet Isten vezetését, bűnbocsánatát venni, arra is választ kapjak, amikor azt érzem: nem vagyok elég jó. Megkaptam. Isten azt várja, hogy a tőlem telhető legemberségesebb módon, legjobb szakmai tudásom szerint minden kihívásban, amelybe belehelyez, hűséges legyek. Lesz, amikor mint Jézus tanítványainak, csak kettő halacskám és öt kis kenyerem adatik egy sokasággal szemben, de ő megsokszorozza azt, hogy elég legyen. Lesz, amikor elfogy a bor, mint a kánai menyegzőn, és újat ad, de olyan is, amikor nem, és arra kér, hogy ilyenkor nagyon együttérző legyek a családokkal.”
A Füzesi Manuéla írói álnév, mert a szerző nem magát, hanem a lelki gyógyulását szeretné megmutatni. „Nem szeretnék azzal szembesülni, hogy azért olvassák el a Ráháb zsoltárát, mert ismernek, és ennek révén rálátnak a családom dolgaira.
Azzal nincs gondom, ha azután jönnek rá, ki vagyok, miután kezükbe veszik a könyvemet, mert ebben az esetben nyilván a téma érdekelte őket. Az anonimitás nem bujkálást jelent a részemről. Az az írói álnév, hogy Manuéla magában hordozza az immánuel szót, ami azt jelenti: velünk az Isten. Feltétlenül magyar álnevet kerestem, hogy ha valaki meglátja, ne gondolja azt, hogy külföldi szerző műve. Ami pedig a címet illeti: a zsoltárok Isten népének imádságai, amelyek folyamatosan születnek tagjai ajkán. Akkor születik új ének, amikor a régiek már nem tudják leírni mindazt, ami történt. Ráháb ószövetségi prostituált, szexuálisan kihasznált, sebzett nő, akinek alapjáraton semmi köze Isten népéhez. Kitaszítottan él, mégis megérzi az Úr nagyságát, és abban a pillanatban, amint lehetősége nyílik rá, megvallja és szolgálja a Teremtőt. Megmenekül, és Isten népének tagja lesz. A sebzett szexualitás minden nyilvános szégyenét hordozza, mégis áldások hordozójává válik. Ráháb ezért az egyik hozzám legközelebb álló bibliai alak. Mert ez az én történetem is.”
