Lovagolni és lantozni a reneszánsz korban, jazzt hallgatni a húszas évek Amerikájában, vagy Kelet-Közép-Európa hatvanas éveinek realizmusába belekóstolni: ezeket próbálná ki Szolnoky Jenő. A Gottsegen György Országos Kardiovaszkuláris Intézet felnőtt szívsebészeti osztályát vezető főorvost feldobja, ha élőben közvetítik, amikor 3D-s szívműtéteket végez, és missziója a fiatal szívsebész-generáció képzése.

Azt mondják, hogy egy bizonyos eljárást egy kollégájával kiegészülve csak ön képes elvégezni Magyarországon. 

Az endoszkópos szívsebészeti műtéti eljárásra gondol, ami körülbelül húsz-huszonöt éve fejlődő technika, és olyan szerencsém volt, hogy gyakornokként ott lehettem a kezdeteknél a müncheni szívcentrumban. Azóta ebben fejlesztem magam tovább, ezért nagy gyakorlatra tettem szert. Ez soha meg nem álló fejlődés, amelyben az tart előrébb, aki korábban kezdte. Szűkebb specialitásom a lehető legkisebb metszéssel vagy metszés nélkül történő endoszkópos szívműtét, amely néhány évvel ezelőtt Magyarországon még újdonságnak számított, mielőtt néhányan be nem vezettük a napi klinikai gyakorlatba.

Törekszem még újabb megoldások elsajátítására is, amihez természetesen el kell mennem, és meg kell néznem, hogyan operál az az orvos, aki az általa végrehajtott új műtéti technikáról a tudományos szakfolyóirataink valamelyikében írt. Mivel ez szűk terület, szerte a világon sokan ismerjük egymást, akik ezzel foglalkozunk, és egymáshoz járunk tanulni az újabb lépéseket. Úgy gondolom, aki ezeket tudja, annak kutya kötelessége, hogy a többieknek megtanítsa, és segítsen, amikor az új eljárásokat valahol bevezetik. Tíz-tizenöt éve nagyon helyesen a betegbiztonság az első. Amikor egy új, nehezebb és magasabb felkészültséget igénylő eljárást bevezetnek, az a szokás – bizonyos országokban ez még kötelező is –, hogy a gyakorlott orvos az első öt-tíz-tizenöt operáció során segíti az új módszerrel ismerkedő kollégát. Megesik, hogy én hívok segítséget, és az is, hogy engem hívnak segíteni szerte Európában vagy akár más kontinensen is. Próbálom mindenkinek átadni ezt a tudást, aki szeretné elsajátítani, és abban tevékenykedni, hogy minél szélesebb körben elterjedjen.

A nyilvánvaló különbségen túl mi a differencia a hagyományos és a modern szívsebészeti eljárás között?

Nyitott szívműtétről akkor beszélünk, amikor a műtéthez megállítjuk a szívet. Szív-tüdő géppel kötjük össze a szervezetet, kikapcsoljuk a szívet és a tüdőt a keringésből, mert a szív-tüdő gép mindkettő funkcióját átveszi. Az olyan műtétetekhez, amelyek során a szíven lévő struktúrákon vagy a felszíni futóereken végzünk beavatkozást, meg kell állítani a szívet. Miután ezt szívbénító oldattal megtesszük, megnyitjuk a szívüregeket, kicseréljük a főverőeret, javítjuk a billentyűket, a koszorúér-áthidalásokat. Ha végeztünk, újraindítjuk a szívet. Amíg helyre nem áll az eredeti funkciója, picit még segítjük a szív-tüdő géppel, aztán befejezzük a műtétet. Az ’50-es évek óta, amióta szívműtét van, ezt a mellkas közepe, a szegycsont átvágásával végezzük. Ez ügyben több törekvés is van. Az egyik az, hogy minél rövidebb ideig tartson a szív-tüdő gép használata, vagy ha lehet, kerüljük el.

A másik az, hogy ne a szegycsontot vágjuk át. Ennek nemcsak esztétikai, hanem a gyógyulást érintő okai is vannak. Nem a láthatatlanság a legfontosabb szempont, ami miatt mondjuk a mell alatt, esetleg a hónaljban metszünk, vagy csak háromcentis vágást ejtünk, és kamerán keresztül operálunk. Az elsődleges cél az, hogy a szegycsont átvágásának elkerülésével minimalizáljuk a lehetséges szövődményeket és a gyógyulás zavarait. Kis vágás esetén gyorsabb a gyógyulás, a betegnek kevesebb fájdalma lesz, hamarabb tud mozogni és visszatérni a munkába. A beteg esztétikai elvárása találkozik a szakmai előnyökkel. Ezt jelenti a minimálisan invazív sebészet, ami rendkívül felfutóban lévő ága a szívsebészetnek. A műtéteink több mint a harminc százalékát, vagyis évente három-négyszáz operációt ma már ezzel az eljárással, a szegycsont átvágása nélkül tudjuk végrehajtani. A technika előrehaladásával folyamatosan új eszközök használata jön képbe, új műtéti elképzelések születnek. Egy hónalj alatti pici metszésen át ma már akár két billentyűt is ki tudunk cserélni. 

Elképzelhetetlennek tűnik, hogy az endoszkópos műtét során – amikor nem a saját szemével, hanem kamerán keresztül látja az operálandó területet – ugyanolyan biztonsággal nyúl a szívhez, mint amikor hagyományosan operál.

Megértem, amit mond, mert pontosan ugyanígy gondolkodnak azok az orvosok, akiknek az új módszert segítek megtanulni. Aki egész életében megszokta, hogy hagyományosan operál, egyszerűen lehetetlennek érzi, hogy kamerán keresztül műtsön. Lelkierő kell, hogy elhiggye: így is sikerülni fog. Ráadásul ha valahol megakad, mindig ott egy rutinos kolléga, aki segít túllendülni a nehézségeken. Aztán öt-tíz alkalom után már magától is megy. 

Maximalistának látom, de felszabadult lezserséget is érzek önben. 

Ez azért lehet, mert a szívsebészetnek az a része, amelyet különösen szeretek, improvizatív hozzáállást igényel: a billentyűk megjavítását nem lehet tankönyvből megtanulni. Kevesen csinálják, mert a kis metszéseket nehezebb rekonstrukciókkal kombinálni. Ehhez kell egy kis lezserség. És a következő szívsebész-generáció oktatása is fantáziát igényel. Aki manuális szakmában képzéssel foglalkozik, tudja: az egyik legnagyobb kihívás úgy tanítani, hogy miközben hagyjuk nőni a tanítvány önállóságát, némi kontrollt is tartanunk kell mellette. 

Nehéz lehet arról dönteni, hogy mely kockázatot vállal még, és melyet már nem.

Teljesen igaza van. A döntés nehezebb, mint a kivitelezés. A sebész az agyával operál. A nehéz helyzetekben dől el, hogy a maximalizmus mellett van-e benne kurázsi egy váratlan problémát bátran megoldani. 

Hogyan tolerálja, amikor elveszít egy beteget?

Nagyon nehezen. Azt az érzést nem lehet megszokni. A szívsebészettel szerencsénk van, mert a halálozás nálunk három-négy százalék – bár ez is sok, hiszen minden egyes emberélet veszteség. Vannak olyan szakterületek, ahol ez magasabb, viszont ott a beteg nem az orvos keze között hal meg, mint időnként nálunk. A sebészeten többek között azért viseli meg borzasztóan az operáló orvost, ha valaki meghal, mert bárhogy is történt, ő benne volt. Mindent megteszünk, próbálkozunk, hosszú órákon át minden lehetséges eszközt bevetünk, de előfordul, hogy mégsem sikerül, vagy egy-két napon belül veszítjük el a beteget. Ilyenkor megpróbáljuk kibeszélni az esetet, megosztani a tapasztalatainkat és erőt önteni egymásba.

Kevés olyan eset van, amikor ki sem tolunk valakit a műtőből, és csak hosszú órák után mondjuk ki, hogy nincs tovább.

Ez általában nehéz, a teljes főverőér szakadásával járó, eleve kritikus állapotban műtétre kerülő betegeknél fordul elő, akiket hat-nyolc órán át hiába operálunk, végül mégsem sikerül megmenteni az életüket. Ma már előre látjuk, hogy nagyjából milyen esélyei vannak egy betegnek, és az könnyebbséget jelent, amikor kockázatos beavatkozás esetén előre felkészíthetjük a hozzátartozókat. Olyan a szakmánk, mint a pilótáké: náluk is komoly szabályrendszer van, a repülést irányító teammel minden lehetséges protokollt végigbeszélnek, átnéznek, de nagy ritkán így is előfordulhat tragédia. 

Szegeden járt orvosira, és döntötte el, hogy szívsebész lesz. Mi vezette arra, hogy ezt a nehéz és rizikókat hordozó szakirányt válassza?

Az megy sebésznek, aki a kihívást keresi. Amikor fiatal, ambiciózus orvostanhallgatóként az a célja, hogy a lehető legnagyobb technikai felkészültséget igénylő kérdésekkel foglalkozzon, elsőként olyat igyekszik választani, amihez nemcsak gondolkodás, hanem kézhasználat is kell. Hozzá kell tennem: tévedés, hogy a manualitás lenne a legfontosabb. Szükséges persze, de a sebész – mint már említettem – valójában az agyával operál, a robotsebészetben használatos kis karokat is például ő irányítja. Minden fejben dől el, de állóképesség mindenképpen szükséges. 

Amikor felvettek az egyetemre, elgondolkodtam azon, hogy milyen kihívások várhatnak rám, és arra jutottam, hogy mégiscsak a sebészet az igazi, ezért elsőévesen oda kértem magam a kötelező ápolástan-gyakorlatra. Természetesen a főnővértől már másnap elkéredzkedtem a műtőbe. Oda nem szokás elsőéveseket beengedni, de nekem megengedték: be tudtam állni utolsó utáni asszisztensnek. Megtanítottak bemosakodni, és ahogy mondani szokás: húzhattam a kampót. Nagyon fiatalon ez volt minden vágyam. Egy hónapot töltöttem az érsebészeti osztályon, ahol kemény, hierarchikus rendszerrel ismerkedtem meg, és vívódtam, hogy tényleg kell-e ez nekem.

Egyik alkalommal a műtőtraktusban, a folyosó végén elkülönített műtőt vettem észre, amely előtt víz- és sóautomata állt. Kiderült, hogy a szívműtő az, és azért van előtte az automata, mert egy-egy operáció olyan sokáig tart, hogy az ott dolgozó emberek számára állandóan pótolni kell a sót és a vizet. Gondoltam, akkor biztosan ez a legnagyobb kihívás, ezért a szívműtőbe is bekéredzkedtem. Odatuszkoltak Kovács Gábor professzor úrhoz, és azt mondták neki, hogy ez egy orvostanhallgató, aki szeretné megnézni, mi történik itt. Bár előtte már egy hónapon át más műtőkben is megfordultam, alig mertem odasomfordálni hozzá. Azt válaszolta, hogy ha érdekel, bármikor jöhetek nézelődni, és magyarázni kezdte, mi micsoda. Elsőévesen ez olyan mély nyomot hagyott bennem, hogy akkortól szorgalmasan járogattam a szívműtőbe. Tetszett a dolog komolysága, megragadott a professzor úr oktató attitűdje, és végül ott ragadtam.

Azóta is élvezi?

Persze, mert mindig vannak új kihívások. Ilyen például a következő generáció tanítása is. A sebészettel sok a munka, de a pozitív visszajelzés is. Amikor a feleségemet megkérdezik, űzök-e valamilyen extrém sportot, azt szokta válaszolni: „Persze, hát szívsebész!” 

Hogyan néz ki egy napja? 

Hét óra körül érkezem a kórházba, mert negyed nyolckor már a tárgyalóban ülünk, és átbeszéljük az előző napi betegek ügyét, valamint meghallgatjuk az ügyeletes referálását. Fél nyolckor viszik az első beteget a műtőbe. Az altatás, izolálás az első bőrmetszésig körülbelül egyórás feladat. Délután négyig két műtétet tudunk végrehajtani. Nem nyolcórás munkaidőben gondolkodunk – ez kicsit több, mert a műtéteket követően a többi beteggel is foglalkozunk. 

Stresszes? 

Egyre kevésbé, de nyilván szükség van hozzá valamiféle levezető sportra, lazító tevékenységre. Lemezeket gyűjtök; leginkább jazzt és klasszikusokat hallgatok, és közben időnként olvasgatok. Általában műtét közben is szól a zene, de éppen csak annyira, hogy ne a gépek zúgását halljuk. Régebben két-három naponta lovagoltam, manapság már csak kéthetente teniszezem, viszont gyakran kondizom. Ha van időm, a kisebbik gyermekemmel operába, a feleségemmel musical-előadásokra, koncertekre járok. Két éve négy napon át részt vettünk a Wagner-napokon, most pedig megvettem a jegyeket az Aidára a Veronai Arénába, mert nyáron teszünk egy kört Olaszországban. 

Ha olvas vagy filmet néz, milyen világban merül el szívesen? 

Akár a kortárs európai, akár a hatvanas évek amerikai íróiról beszélünk, a realizmus híve vagyok. Nem a romantikus, nagyívű, hanem a kemény történeteket szeretem. Filmekben ugyanez, beleértve a művészfilmeket is. Igaz, régen A nagy kékség volt a kedvencem, vagyis képernyőn elbírom a kicsit romantikusabbat, de alapvetően akkor vonz egy történet, ha a valóság legkülönbözőbb formái köszönnek vissza benne, mert akkor az ember más kultúrákkal ismerkedhet meg. A hatvanas évek Európájában bárhol szívesen élnék, akár a mi közép-európai valóságunkban, akár az Egyesült Államokban a húszastól a hatvanas évekig. Ha messzebbre utazunk, a klasszikus reneszánszban tudnám magam kényelmesen elképzelni, mert ott egész nap lovagolhatnék vagy lantozhatnék.

Látszik a szemében az életöröm, ami valószínűleg a betegek számára is nagyon fontos.

Mindenhez pozitív a hozzáállásom, így a betegek ügyében is erre törekszem. Akit operálni készülök, azzal először elbeszélgetek. Amikor felmerül, hogy nagyobb kockázatú beteg érkezik, megpróbálom feltérképezni, hogy milyen energetika van közöttünk. Belevágjunk-e egy nagy műtétbe, vagy sem.  Ha látom, hogy azonos hullámhosszon vagyunk, bízik bennem, pozitívan áll az operációhoz, és megvan az a tartalék energiája, amelyet a betegnek is bele kell tenni egy szívműtétbe, akkor mindegy, hogy idős ember vagy nehéz operáció előtt állunk, megcsinálom, és biztosan jó lesz. De vannak olyan betegek is, akik húzódoznak, és mással foglalkoznak, mint az operáció kérdése, például inkább az érdekli őket, mikor mehetnek hegyet mászni vagy edzeni. Őket pszichológushoz küldöm, mert így nem megyünk neki egy szívműtétnek. 

Mesélje el egy igazán pozitív élményét!

Vannak olyan esetek, amelyekre tizenöt-húsz év távlatából is emlékszem. Ezek között olyanokra, amikor nagy erőfeszítések árán végül sikerült az operáció, és túlélte a beteg, vagy olyan páciensekre, akiket sehol máshol nem vállaltak, véralvadási problémák miatt többször kinyitották, majd bezárták a mellkast, nekünk viszont sikerült a műtétet megoldani. Heroikus, nagy beavatkozások is vannak mögöttem, bár újabban a nagyobb technikai felkészültség okán egyre kevesebb ilyen fordul elő. Amit az elmúlt időszakban élvezek: a 3D-s endoszkópos műtétek, amikor az emlőbimbó körüli metszésen át képesek vagyunk két billentyűt kicserélni. Kimondhatatlanul jó érzés! 

A szívsebészeti ars poeticám: a leghightechebb műtétet technikailag ugyanolyan tökéletesen kivitelezve kell végrehajtani, mint ha hagyományos nagymetszésből csinálnám. Szeretem megosztani másokkal, amit tudok. Feldob, amikor külföldön beültetnek egy műtőbe, élőben közvetítik a beavatkozást, és úgy kell operálnom, hogy közben magyarázok és beszélgetek. Örömet jelent, ha a fiatal orvosaim fejlődnek. Magam is szeretek tanulni. 

Pedagógusok a szülei, jogászok a nagyszülei, vagyis nem orvoscsaládból származik.

De a biológia és az emberi test mindig érdekelt. Ma sem döntenék másképp, mint fiatalon: úgy vélem, jól választottam szakmát, és a helyemen vagyok. Magánemberként pedig jó érzés, hogy végre kicsit megnyugodhatok. Bejártuk a világot, évekig éltünk Németországban. Úgy néz ki, hogy most már egy picit hátradőlhetek, és élvezhetem, ami van.

Fotók: Hegyi Júlia Lili / Kultúra.hu