Palágyi Barbara: Minél távolabb mehetek a civilizációtól, annál izgalmasabb

Hogyan jutottál el Afrikába?

Kétszer jártam Fekete-Afrikában, egyszer Ruandában, egyszer pedig Ugandában, és mindkét út egy magyar működésű alapítvánnyal valósult meg. Ezek az alapítványok partnerszervezetként iskolákban segítenek, és adományokat visznek ki. Az út előtt egy évig itthon végeztem különféle önkéntes munkákat, és segítettem az egyik egyesület működését, ezután ajánlották fel, hogy kimehetnék három hétre velük Ugandába egy misszióra. Két iskolával dolgoztunk együtt, ahol mindenféle foglalkozást tartottunk a gyerekeknek kezdve akár attól, hogy bemutattuk nekik Magyarországot, a sportfoglalkozásokon át az állatokkal való ismerkedésig.

Érdekes volt, hogy európaiként mi ismertettük meg a helyi gyerekekkel az ott élő vadállatokat, noha az iskola szavannás területen található, és vannak a környéken például oroszlánok és zsiráfok, amiket mi mutattunk be nekik, mert nem ismerték őket.

Nem találkoznak velük?

Nem igazán. Meglátogattunk félnomád törzseket is, akik a civilizációtól elszigetelten élnek: van egy óriási szarvasmarhacsordájuk, kecskéik, ezekkel az állatokkal élnek. A szokásaik is egészen különbözőek a mieinktől. Például az az egyik legfontosabb táplálékforrás, hogy a szarvasmarha vérét kicsorgatják, összekeverik a tejével, és ott helyben megisszák.

Megkóstoltad?

Dehogy! Biztosan azonnal beteg lettem volna, millió légy kavargott az állatok felett – a helyiek szervezete azonban hozzászokott ehhez a baktériumflórához. Amikor viszont megtapasztaltam, hogy ilyesmi létezik még a 21. században, azt gondoltam, ez egy nagyon kivételes dolog. Az egyik feladatom az volt, hogy fotósként dokumentáljam ezeket az eseményeket. Ruanda kicsit más volt, mert bár ott is segítettünk iskolákban, de ott a szervezők elvittek minket szafarira és kirándulni, hogy kicsit jobban megismerjük Afrikát.

Azoknak az időknek az utóhatását, amikor a saját szomszédod ellened fordult, noha ma már egy ideje békében éltetek egymás mellett.

Hajmeresztő történeteket hallottunk. Ezért fel is merült bennem, hogy jó lenne valahogy feldolgozni, elmesélni mindezt képekben, de két hét erre nem volt elegendő idő. Gyűjtöttem kapcsolatokat, így ha majd egyszer visszatérek, lesznek, akikkel el tudok indulni ezen az úton. Az embereken érezhető egy olyan feszültség, amelyet nem tudnak kiadni magukból. Nagyon sokat fejlődött az ország: a fővárosban, Kigaliban például olyan tiszták az utak, hogy gyakorlatilag nem látni szemetet, és senki sem dohányzik. Amint viszont kijjebb merészkedünk, nyomortelepeket találunk. Hatalmasak a társadalmi különbségek.

Korábban is vonzott a fekete kontinens?

Nagyon!

Amikor még nem ismerted az ott élőket, akkor mi fogott meg benne?

Azok a kultúrák vonzanak a leginkább, amelyek a lehető leginkább mentesek a modern civilizáció vívmányaitól. Tavaly Guatemalában jártam, ami szintén egy teljesen más világ. Ezekre a helyekre olyan emberek, például antropológusok tudnak eljutni, beépülni, akik éveken keresztül élnek együtt a helyiekkel, ezért elfogadja őket a törzs. Kívülállóként gyakorlatilag lehetetlen bebocsátást nyerni, de nekem ez a legnagyobb álmom.

A pályám elején az olyan fotósok munkái ihlettek meg a leginkább, mint Bácsi Róbert László, de Hajdú D. András kongói kalandjai is elég nagy hatással voltak rám.

Építésznek tanultál, úgyhogy te is a pályaelhagyók táborát erősíted, aki aztán a fotográfiában találta meg magát. Mikor kattant át benned, hogy inkább ezt az utat választod?

Már az egyetem alatt érdekelt a fotográfia. Kaptam egy kis kompakt kamerát a szüleimtől, amit mindig elvittem például a bulikba vagy a családi utazásokra, és mini riportokat csináltam. Nagyon hálás vagyok a családomnak azért, hogy gyakorlatilag húszéves koromra már fél Európát bejárhattam: sokat adott a szemléletmódomhoz.

Az egyetem utolsó évében a konzulensemmel egy fotómúzeumot és műtermet választottunk témának, amivel elindult egy mélyebb érdeklődés a fotózás iránt. Ismerkedtem analóg technológiákkal és a fotótörténettel, felfedeztem Lucien Hervé és Moholy-Nagy fotóit, akiknek munkássága óriási hatással volt rám. Nem sokkal később kijutottam Barcelonába, ahol elképesztően sok, fény-árnyékkal és különféle textúrákkal játszó, izgalmas épület van: telefotóztam az egész várost. Közben viszont nagyon nem szerettem a kinti, napi nyolcórás irodai munkámat, ezért elkezdtem nézegetni, milyen sorozatokat csinálnak otthon a magyar fotósok.

Az épületfotóktól hogyan jutottál el az emberközpontú dokumentarista irányig?

Ekkor találtam rá a Pictorial Collective fotósaira, és átkattant bennem, hogy az emberközpontú fotográfia sokkal közelebb áll hozzám. Elhatároztam, hogy amikor hazatérek, elvégzem a művészeti és médiafotós OKJ-t, ami elindította a fotóriporteri utamat. Ebben az időszakban volt az SZFE-épületfoglalás két hónapon át tartó eseménysorozata, én pedig mindegyiket végigfotóztam. Támogatni akartam őket azzal, hogy dokumentálom a harcukat, és ott ismertem meg több fotóst, akik a mai napig a sajtóban dolgoznak, és akik nagyon sokat segítettek nekem elindulni a pályán. Összeraktam egy portfóliót, és jelentkeztem Sopronyi Gyuszinál a 24.hu-hoz gyakornoknak.

Ott rögtön elkapott téged a riportertempó?

Az elején nagyon érdekelt az, hogy mindennap valami más feladatot kell megoldani, de kicsit nehezen viseltem az azonnali készenléti állapotot, hogy bármikor hívhatnak egy munkára. Félévnyi 24.hu-s riporteri munka után az újonnan alakult 168 Óra fotórovatát erősítettem. Itt is sokat fejlődtem, ám pár hónappal később csődbe ment a lap. Ezután ismét nagy szerencsém volt, mert a Magyar Narancs hetilaphoz kerestek fotóst, ahol azóta is dolgozom, és a beosztás is rugalmasabb. Van időm más műfajra is: sport-, rendezvény-, ingatlan- és kommerciális munkákat is csinálok – tegnap például egy kutyavitaminokat készítő cégnek fotóztam. Azért is szeretem ennyire ezt a munkát, mert ilyen változatos.

A riporteri évek alatt hogyan alakult ki a saját érdeklődésed, illetve témaválasztásaid?

Kezdetben úgy képzeltem el, hogy egy-egy munkahelyi kiküldetésen majd találkozom olyan, számomra érdekes alanyokkal és témákkal, amelyeket tovább tudok vinni. Sehol nem történt ilyen. Az elmélyültebb, hosszú távú anyagok iránti érdeklődésem a Fotófaluban kezdett kialakulni Bácsi Robinak és Urbán Ádámnak köszönhetően, akik rengeteget segítettek abban, hogy egy hét alatt dokumentarista módon fel tudjak dolgozni egy adott témát, ami a Magyar Néphadseregről szól: sokat kutattam, és rengeteg helyen voltam szerte az országban, laktanyákat és mindenféle katonai objektumokat bejártam.

Izgalmas volt megismerni egy olyan világot, ami alapvetően sosem érdekelt korábban, de miután már elmélyültem benne, veteránkatona-találkozókra is eljártam, ahol lelkesen beszéltek a szolgálati éveikről. Egyszer beállítottam a Petőfi laktanyába rövidnadrágban, és mondtam, hogy ha lenne pár ember, aki mesélne egy-két sztorit, szívesen meghallgatnám, és esetleg fotót is csinálnék. Mindannyian ugrottak, meséltek, tippeket adtak, hogy kit kellene még megkeresnem. Ebből az anyagból egy olyan fotókönyvet képzelek el, ami történeteket, emlékeket foglal össze, és a veterán katonák egy szép mementóként tudják eltenni.

Jelenleg min dolgozol?

Egy személyes anyagon, ami az én és a barátnőm tudatos testi és lelki fejlődéséről szól a longevity szemléletben. Mindkettőnknek hormonális anyagcsere-problémáink voltak, ezért másfél évvel ezelőtt életmódváltásba kezdtünk. Azt próbálom meg dokumentálni, hogy hogyan megyünk végig ezen az úton, és mi változik közben – az érdeklődésünk, a kapcsolatunk, a tudatosságunk – a női dolgokra is kitérve. Nem akartam konkrét utat kijelölni, sokszor csak magammal viszem a kamerát, és ha van olyan pillanat, ami szerintem fontos lehet, akkor lefotózom. Ebben a munkában a barátnőm abszolút partnerként, alkotóként vesz részt: ő is ugyanúgy fotózhat. Kíváncsi leszek, hogy végül milyen anyag fog belőle összeállni.

Én is, mert ez irtó nehéznek tűnik: hogyan lehet lelki folyamatokat leképezni a fotográfia nyelvére?

Van, hogy emiatt beállított is lesz egy-egy fotó, mert másképp nem nagyon tudom elképzelni, hogyan ábrázoljuk. Rengeteg nő érintett mostanában különféle, táplálkozással kapcsolatos, hormonális, párkapcsolati vagy mentális problémákban. Egy példát szerettem volna hozni arra, hogy mindez nagyon küzdelmes, főleg az elején, amikor valamiféle változást akarunk hozni az életünkbe – ugyanakkor nagyon szép utat lehet bejárni vele, a változás, fejlődés idővel látványos lesz, és abszolút megéri belevágni.

Egymást segítjük ezen az úton: Guatemalába is egy elvonulásra mentünk, amelynek fő fókusza a kakaó volt. Itthon alaposan felkészültünk az útra, fotóban pedig a kakaó bemutatása volt az elsődleges célom, de nagyon érdekesnek tartottam az ottani embereket is, így az első naptól kezdve portrékat készítettem azokról az emberekről, akik segítették az utunkat és meséltek a maja kultúráról.

Jegyzeteket készítettem, a kommunikációban segített a minimális spanyolnyelv-tudásom. Részt vettünk tűzszertartáson, voltunk izzasztókunyhóban, és maja romvárosok rejtelmeibe is betekintést nyertünk. Halottak napján is ott voltunk, Guatemalában pedig hasonló halotti kultuszt ápolnak, mint Mexikóban, ami szintén nagyon izgalmas volt: ezekben a helyzetekben mindig előjön a fotóriporteri énem. Meglátogattunk egy kakaófarmot, helyi családokhoz mentünk, akik megmutatták, hogy hogyan élnek és hogyan dolgoznak a növénnyel.

Milyen terveid vannak a közeljövőt illetően?

Bárhol tudnék olyan témát találni, ami érdekel, de minél távolabb mehetek földrajzilag vagy éppen a civilizációtól, annál izgalmasabb. Szívesen tanulnék egy gurutól Indiában, de régi álmom Latin-Amerika is: Peru, Kolumbia, Ecuador, Bolívia... Az inkák nyomába erednék, de azt is tervezem, hogy hosszabb időre visszamenjek Guatemalába. Egyszer felmásztunk egy vulkán tetejére, ahonnan egy másik működő vulkánra láttunk rá: lehetett érezni az elképesztő ősi energiákat. Az El Camino végiggyaloglása közben pedig elhatároztam, hogy feltúrázom az Everest-alaptáborba, ezt jövőre mindenképp meg szeretném csinálni.