Tuboly-Vincze Gabriella: Mindig meg kell adni a tiszteletet az életnek

Honnan indult a traumák iránti érdeklődésed?

Mindig is volt egy nagyon fókuszált érdeklődésem a traumatikus események értelmezése iránt. Sokfelé szaladt az utam az évek alatt, de valahogy mindig ide lyukadtam ki. Nyilván vannak kapcsolódó ősélmények (többek között egy felkészületlenül ért kisgyermekkori látogatás az auschwitzi tábormúzeumban), de nem tudnám egyetlen jól meghatározható pillanathoz kötni. Először magyar szakon végeztem, és a ’60-as és '70-es évek holokausztot tematizáló magyar prózájával foglalkoztam. Itt határozottan körvonalazódott mind a traumafókusz, mind pedig a társadalmi érdeklődés. A magyar mellett kezdtem a néprajz szakot Pécsett, ahol a tanszéki arculatnak megfelelően a néprajzot és a kulturális antropológiát ikertudománynak tekintjük – na, itt estem szerelembe igazán.

Az első nyelv, amit megtanultam használni akkor, amikor igazán érteni akartam, hogy mi történik körülöttem. Az első terepmunkámat Lengyelországban végeztem egy olyan kis faluban, ahol a II. világháború alatt a helyi lengyelek lemészárolták a falu zsidó lakosságát. Azzal foglalkoztam, hogy ennek a pogromnak az emlékezete milyen módon határozza meg a helyi társadalom jelenkori működését. Most, egy nagy szünet után újrakezdtem a PhD-kutatásom, amit az abszolutóriumszerzés után felfüggesztettem, és a fotóval karöltve a szüléssel kapcsolatos tudásokról és gyakorlatokról végzek kutatást.

Mikor kezdtek érdekelni a szülések?

Az első gyermekem születése után – ami számomra egy borzasztóan traumatikus élmény volt – bekerültem a szüléssel kapcsolatos különféle diskurzusok világába. Letaglózott a megélések és a megélésekre adott válaszok sokszínűsége. Nekem addig egyfajta tudásom volt a szülésről: ez egy folyamat, ami nagyon fáj, amitől mindenki fél, de aminek a végén lesz egy gyermeked, és el is felejted a fájdalmat. Ha rendes, fegyelmezett vajúdó vagy, aki nem ordibál, és nem ellenkezik, akkor jól fognak bánni veled, és nem érhet baj. Épp ezért nem értettem, hogy miért nem vagyok boldog, miért nem vagyok éhes, miért nem kötődöm a gyermekemhez azonnal, miért fáj annyira a szülésem emléke, hisz én fegyelmezett voltam, csendben voltam, nem ellenkeztem. Azóta tudom, hogy posztpartum depresszióm volt, hogy a fájdalmam valid, az érzéseim pedig jogosak, és hogy nem ez a jó szülés. Sok kutatás és sok-sok beszélgetés van bennem, és ahogy a fotográfia megjelent az életemben, megkaptam az eszközt arra, hogy el is mondjam a bennem lévő gondolatokat.

A fotográfia segített a saját traumádat is feldolgozni?

Mindig volt bennem egy vágy az iránt, hogy a szülés történéseit jobban megismerjem. A saját traumatikus szülésélményemet a második gyermekem gyógyító érkezése segített megdolgozni. Azt hiszem, hogy nem tudnék szülésfotózással foglalkozni, ha a sajátom még mindig egy élő, lüktető trauma lenne.

Hogyan lehet képileg megfogalmazni egy ennyire intim helyzetet?

Szerintem ennek az alapja nem is a fotó, hanem a bizalmi jelenlét. Egy szülésnek saját tere és ideje van, saját mozdulatai és szükségletei, saját hangjai és kapcsolati dinamikái. Van egy élettani folyamat, amiben vannak szabályszerűségek, de az, hogy milyen hangulatban, tempóban és kinek a kísérésével zajlik, az mindig más.

Lenyűgöző az a precizitás, amivel mindenki teszi a dolgát úgy, ahogy az anyának és az érkezőnek a szükségletei diktálják, és az is, ahogy ebben, ha finoman ráhangolódsz, milyen könnyedén tudod pozicionálni magad.

Az én legfontosabb aspektusom a csendes jelenlétem kell legyen, és csak akkor szabad láthatóvá válnom, amikor azzal valóban segítek. Ebbe a lágy szemlélődésbe az én lelkem könnyen meg tud érkezni. Észre tudok venni nüansznyi momentumokat, érintéseket, meg tudom ismerni a szülés nyelvét, az én belső folyamataimat, a segítők puha erejét és szakmai kompetenciáját. A társadalmi világ jelenségei ott más értelmet kapnak – ezeket keresem.

Hogyan zajlik egy-egy felkérés?

Most épp egy számomra nagyon fontos bába az, aki összeköt az édesanyákkal, és az iránta érzett bizalom vetül ki rám is. Volt, hogy szülés előtt is találkoztunk már egy-egy beszélgetésre, de olyan is akadt, akit akkor láttam először, amikor fotóztam. De ez valahogy az otthon szülés kontextusában olyan természetesnek tűnik. Most már vannak közvetlen kapcsolataim is, és szeretnék minden magyarországi bábát legalább egyszer kísérni, miközben ő kísér. És mostanra elkezdett formálódni a kerete annak is, hogy kórházi szüléseknél is jelen tudjak lenni.

Eddig csak intézményen kívüli szülést fotóztál?

Igen. Régi vágyam képileg értelmezni a szülészeti erőszak traumáját. Dokumentarista fotósként ez többszörösen nehezített terep. Legfőképp azért, mert egyszerűen lehetetlen direkt módon ábrázolni a szülészeti erőszakot. Mert nemcsak az az abúzus, ami látható és szélsőséges. Van, ami szinte észrevétlen, van, ami a méltóságot, van, ami a biztonságot, van, ami a nőiességet, van, ami a testet és van, ami a lelket sérti. Van, ami fizikailag fáj hosszabb távon. És van, ami kifejezetten udvariasnak hat – kedvesen is végig lehet tolni egy nőn a szülészeti erőszakot.

Ezek lehetnek protokolláris, nem szükségszerű beavatkozások, amikről vagy nem tud, vagy nem egyezik bele az anya, vagy elhitetik vele, hogy ez az egyetlen opció, esetleg azt mondják, hogy ha nem engedelmeskedik, akkor megölheti a babáját. Megpróbáltam fordítani egyet a dolgon, és egy olyan módot találni a szülészeti erőszak elbeszélésére, amiben azt mutatom meg, hogy mik azok a rejtett jelenségei a szülésnek, amiknek a megbolygatása traumatikus tapasztalattá válhat. 

A szülés egy nő életében olyan esemény, amelyben összesűrűsödik az egész élete: benne vannak a fájdalmai, a boldogsága, a kapcsolódásai, a halálfélelme és -vágya, az öröklött és szerzett sebei.

Az otthon szülés sokszor megélt vagy félt abúzusra adott válaszként van jelen a családokban, ezért jó keretnek tűnt arra, hogy ezen keresztül beszéljek is róla.

Amikor bekerülsz ebbe a kvázi szentélybe, mi történik? Hogyan mozogsz? Mit csinálsz?

Általában már az aktív vajúdás időszakában hívnak. Fotósként alapból nem szeretek harsányan jelen lenni: az az önazonos, amikor lassan beleérkezhetek egy szituációba. Egy szülés tökéletes terep erre. Nincs általános forgatókönyv, minden attól függ, hogy mit kér az anya, az apa, a bába vagy a baba. Ha vizet kér az anya, akkor elmegyek és hozok egy pohárral. Ha azt látom, hogy csendesen elmélyülve simogatják egymást az apával, akkor a háttérből figyelem a köztük lévő kapcsolatot, és amikor úgy érzem, hogy nem zavarok bele ebbe, akkor előveszem a fényképezőgépet. Úgy kell történnie, hogy ne legyen hallható és látható, hogy én ott vagyok, viszont jelen legyek annyira, hogy ha szükség van rám, akkor tudjak segíteni akár egy homloktörléssel, vagy a nagyobb gyerekeknek a pátyolgatásával, akár egy biztató mosollyal.

Antropológusként is figyelsz ilyenkor?

A szülésen való jelenlét számomra olyan, mintha terepmunka-üzemmódba kapcsolnék. Amikor antropológusként terepre mész, akkor a lehető leginkább vissza kell szorítanod a saját személyiségedet: nem ülsz le az emberekkel saját magadról beszélni vagy vitatkozni, hanem felveszel egy pozíciót, amiben te terepkutató vagy. Ez a pajzsod, ami megvéd téged mindentől a terepen, és a helyieket is megvédi tőled, és ez segít, hogy egyfajta felülnézetből is szemlélődhess. Ezt az érző-elemző attitűdöt viszem tovább a szülésekhez.

És mi történik, amikor megszületik a gyerek?

Sírok.

Érzed az eufóriát?

Ilyenkor nekem is kiesik a világ: benne vagyok az ő buborékukban. Egészen elképesztő eufória. Az első születéskor fel is kiáltottam, hogy „Jaj, Istenem!”. Mindig azt érzem, hogy ha minden ember ilyen figyelemmel kísérve érkezne az életbe, akkor egy gyönyörű világban élnénk. Mindig meg kéne adni a tiszteletet az életnek.

Úgy érzed, hogy ebben a műfajban még fotográfusként is tudsz hova fejlődni, nem csupán emberileg, lelkileg épít?

Lassan másfél éve kezdtem el tudatosan foglalkozni a szülésfotózással, és most kezdem meglátni azt, hogy mik azok a dolgok, amik képileg megragadhatóak. Az például nehézség, hogy számomra egy csomó dolog természetessé vált: a méhlepény látványa, a meztelenség, a kibukkanó fej, a vér. A női mellet ilyenkor nem látom szexuális szimbólumnak, a meztelenséget szexualizáltnak, nem okoz törést a vér látványa, mert mindez hozzátartozik a szüléshez.

Tudatosítanom kell viszont magamban, hogy amiket én evidensnek gondolok, az a társadalom nagy része számára sokszor nem az: meg kell találnom a határt, hogy hol lesz befogadható a látvány, nem pedig kontraproduktív. Ezt még nem igazán érzem, sokkal érzékenyebbnek kell lennem a külső percepcióra is.

Még mindig nem merjük nevén nevezni dolgokat?

Nem, még én sem sokszor. Az első szülés, amin jelen voltam, azért is volt meghatározó élmény, mert ott voltak a nagyobb testvérek. A bába végzett egy méhszájvizsgálatot, amit láttak a gyerekek is, és a legkisebb megkérdezte, hogy hol bújik ki a kisbaba. Az anyukája a világ legtermészetesebb módján elmesélte neki, nevén nevezve a testrészeket is.

A szülés alapvetően befogadható, a társadalmi jelentései teszik tabuvá. Szeretném, ha a fotográfiám oldaná a tabukat úgy, hogy a befogadó ne érezze azt, hogy én erőszakolom rá a témát.

A családtól milyen visszajelzéseket kapsz, amikor meglátják magukat?

Ők nem fotókat látnak ilyenkor, hanem magukat. Amikor visszajelzést kapok, az annak szól, hogy viszontláthatják magukat úgy, ahogy közösen megéltük. Mert valahogy mindig aktívan része vagyok ezeknek a szüléstörténeteknek.

Anyaként megváltoztatott ez a fajta munka?

Ez a munka nem változtatott meg az anyaságom megélésében vagy gyakorlatában, sokkal inkább természetes meghosszabbítása az anyai minőségemnek.

Fotósként magához a traumához szeretnél még másfajta módokon is kapcsolódni?

Idén kezdtem el konceptuálisabb vonalon mozogni, amivel direktebb módon szeretnék hozzányúlni a szülészeti erőszak témájához. Folyamatosan interjúzok, és gyűjtöm azokat a mondatokat, történeteket, amik elhangzanak a várandósság, a szülés és a posztpartum időszak alatt, ami miatt traumatizálódnak anyák. A szövegekkel és az egyes történetekhez kapcsolódó anyáknak a portréival, különféle metaforákkal dolgozva szeretnék egy hosszabb anyagot csinálni a témáról. Van egy olyan sorozatom, ahol egy anya orvosi köpenyben áll a hóban mezítláb, mínusz tíz fokban. A fotókhoz egy-egy általam hallott vagy a saját történetemhez kapcsolható mondatot párosítottam, ezt tervezem tovább bővíteni.

Szeretném, hogy az anyák tudják azt, hogy nincsenek egyedül, és hogy nem az ő hibájuk, ha nem kötődnek azonnal a gyermekükhöz. Nem az ő hibájuk, hogy nem tudják megélni az anyaságukat, vagy ha rossz élmény volt a szülésük. Nem az ő hibájuk, ha hangosak voltak, vagy ha nem szerettek volna lekötözött lábbal szülni, ha ellentmondtak, ha elvetéltek, vagy szülés után meghalt a babájuk.

Nyitóképen Tuboly-Vincze Gabriella. Fotó: Terján Nóra / Kultúra.hu