Ajándékok a XX. századból és azon túl címmel rendezett nagyszabású kiállítást a Capa Központ Sylvia Plachy életművéből. Tom Waits torreádorként, félmeztelen Basquiat, Brigitte Bardot, André Kertész, Mészáros Márta, Jancsó Miklós vagy éppen a százdollárosokat aláíró Donald Trump a Fifth Avenue-n: a fotóművész rengeteg portréja és utcaképe mellett fiáról, az immáron kétszeres Oscar-díjas Adrien Brodyról készült fotói is láthatóak, de Sylvia még a mohácsi busójárást is megörökítette.
Sylviának egyébként tökéletes a magyar kiejtése, noha majd’ hetven évvel ezelőtt, tizenhárom évesen, 1956-ban hagyta el Magyarországot a szüleivel. „Sötét volt mögöttünk, és sötétség előttünk” – írta erről az élményéről később.
Édesapjától aztán kapott egy Agfa Box kamerát, és legelőször egy fekete kecskét fotózott le a havas tájban, miközben a családjával síelt. Két év után mehettek tovább New Yorkba, ahol a középiskola után, 1961-ben a Pratt Institute diákja lett. Arthur Freed fotográfiai kurzusának hatására döntött úgy, hogy fotográfus akar lenni, és az ő javaslatára kereste fel a szintén magyar származású André Kertészt is, akivel mély barátságot ápolt egészen a férfi haláláig. Sylviának később állandó rovata volt a New York-i The Village Voice hetilapban és a Metropolis formatervezési és építészeti magazinban, és sokat látogat vissza a mai napig Magyarországra is – például azt is megörökítette, amikor a Népköztársaság útja táblát Andrássy útra cserélték, de A brutalista forgatására is eljött.
Richard Avedon pedig ezt írta a fotósról és első kötetéről, a legendás Unguided Tourról, amelyet Sylvia a The Village Voice-ban lévő, azonos című rovatának megjelent fotóiból és egyéb, a Voice számára készített munkáiból válogatott: „Robert Frank Amerikaiak című albuma óta nem találkoztam ilyen mélységű és erejű életművel. Megnevetett, és megszakad tőle a szívem. Erkölcsi lény. Ő minden, aminek egy fotográfusnak lennie kell.”
És valóban: Sylvia Plachy 82 évesen is energikus, őszinte, és rengeteg történet lapul a tarsolyában, amelyek csak arra várnak, hogy elmeséljék őket. Nem ítélkezik, és kivételes empátiával viszonyul a képei tárgyához: érezni tanít. A fotóművésszel a kiállítás kapcsán röviden beszélgethettünk.
Az első dolog, ami számomra a kiállított képekről sugárzik, az a teljes, totális szabadság. A kompozíciókban, a fotográfiák szerkesztésében, de még a formátumban és anyaghasználatban is.
Azt hiszem, ennek köze van a The Village Voice-hoz, ahol dolgoztam. Hetilap volt, nem pedig napi újság, ezáltal kicsit több időnk volt - ráadásul a hippiidőkben született, és az emberek lazák voltak. Nem volt rajtunk akkora nyomás, mint más újságoknál vagy magazinoknál, ahol jobban be kellett illeszkedni egy adott formába. Hagyták, hogy kifejezzem magam. Nem instruáltak, szabadon fotózhattam, majd visszajöhettem egy képpel, hogy illusztráljam a cikket. Az író azt írta, amit akart, én pedig azt fényképeztem, amit akartam, majd megnéztük, hogyan passzintjuk össze a kettőt.
Mindig van önnél fényképezőgép?
Már nincs. Már minden fáj! (nevet) Rengeteg képem van, amit próbálok nem elveszíteni és nem elfelejteni – és feldolgozni, mielőtt meghalok. Nincs időm többet befogadni, ezért csak elvétve készítek képeket, azokat is leginkább telefonnal, ami persze nem ugyanaz, de több a semminél.
Vannak zsigeri emlékei a gyerekkorából? A magyar identitás meghatározta az élethez való viszonyulását?
Biztos vagyok benne, de azt hiszem, a menekültlét még jobban meghatározta a hozzáállásomat.
Azt hiszem, két évig sírtam, amikor Ausztriában voltam. Az emberek elutasítóak voltak velünk, magyarokkal, én pedig úgy éreztem, hogy egyszerűen nem tartozom oda. Megtanultam németül, majd megint továbbköltöztünk, és hirtelen egy másik kontinensen találtam magam. Az Egyesült Államokban szerencsére aztán jobb volt a helyzet, mert végre kaptunk vízumot, és az emberek is jóval befogadóbbak voltak. El kellett kezdenem angolul tanulni, mielőtt iskolába mentem volna, de New Jersey-ben az iskolában a gyerekek is nagyon kedvesek voltak, óriási volt a különbség.
Fiáról, Adrien Brodyról többek között egy indiai ünnepségen, a Gangesz partján készült képet és egy egész asztalnyi képeslapot láthatunk. Magyarországra utazott akkor is, amikor A brutalistát forgatta, és noha Adrien nem beszél magyarul, azt mondta, a fia filmbeli kiejtése tökéletes volt. Adott neki tanácsokat, hogyan közelítse meg Tóth László, a fiktív magyar menekült építész szerepét?
Nem tanácsoltam neki semmit. Látta, hogy ki vagyok, és beszélgettünk az életről, de nem mondtam neki konkrétan azt, hogy a filmben látottakat bizony én is elszenvedtem. Megértette az édesapámon keresztül, aki nem kapott munkát az erős magyar akcentusa miatt. Annak idején apám készített egy felvételt arról, ahogy telefonon jelentkezik egy álláshirdetésre, amit az újságban látott. Felhívta a számot, és azt mondta: hello, William Plachy vagyok - és ezzel a lendülettel nem kapta meg az állást, noha tízévnyi tapasztalata volt. Ezt a felvételt Adrien is meghallgatta. A szüleim jó kedélyű emberek voltak, de nehéz életük volt.
Közeli barátságot ápolt a szintén magyar származású André Kertésszel, akinek a szomszéd teremben van éppen kiállítása. Kertész is a humanista fotográfia nagy alakja volt, akinek látásmódját sokan hasonlítják az ön stílusához. Ön lát hasonlóságot? Illetve: mire tanította önt Kertész?
Persze megnéztem a képeit, és ő is megnézte az enyémeket, amikor egy kiállításon dolgoztam. Beszéltünk róla, de nem azon volt a hangsúly, hogy megmondja, hogyan kéne vagy nem kéne csinálnom. Nem a tanításon volt a hangsúly, hanem a barátságon.
A kiállítás elején egy nagy méretű New York-i képet látunk, ahol egy nő három kutyával sétál az utcán. Itt elmesélte, hogy a kollégája azzal bátorította, hogy lépjen oda hozzá, hogy azt mondta: Diane Arbus megcsinálná! – és ami azóta is a mantrájává vált.
Az egyetlen dolog, amit le kellett küzdenem, a félénkségem volt. Hogyha nem vagy zavarban és nem gondolsz arra, hogy vajon miért néznek, hanem megtanulsz nem törődni ezekkel a gondolatokkal, akkor rájössz, hogy valójában nincs is ebben semmi különös.
A tárlatvezetésen az arcát egy polaroiddal kitakaró Andy Warhol portréjánál azt mondta, hogy „ha fotós vagy, elkerülhetetlen, hogy időnként idegesítő légy, ez pedig a személyes tér miatt van, ugyanis néha muszáj az emberek arcába másznod”. Alapvetően nem szeretett odamenni az emberekhez?
Még mindig ritkán teszem. Régen több képet azért nem készítettem el, noha szerettem volna, mert ezt nagyon nehéz volt levetkőzni, és megtanulni, hogyan kérj anélkül, hogy eltaszítanád magadtól az embereket.
Hogyan találja meg az egyensúlyt?
Fogalmam sincs. (nevet)
A kiállításon láthatunk egy idomított, karikákon átugráló macskát a floridai cirkuszból, „özvegy” jegesmedvét, elefántokat és egy verseny után kimerült, úszásra kényszerített lovat is. Honnan ered az érzékenysége az állatok iránt?
Megérdemlik. Szeretem az állatokat – tán jobban is, mint az embereket.
Azt is kijelentette, hogy nincs egyedi megközelítése vagy módszere.
Egyszerűen vonz, ami vonz. Ez a kíváncsiságról szól és a vágyról, hogy közel legyek valamihez vagy valakihez. Tökéletesen elhelyezett cipőkről, egy kompozícióról, amely szól hozzád, és mond neked valamit.
A kép pedig sosem ugyanaz, mint a szó.
Volt kedvenc korszaka a fotózásban?
A 80-as és 90-es évek, mert akkor még megvolt az erőm, és az újság, amely lehetőséget és szabad mozgásteret adott. Ebben az időszakban voltam a legszerencsésebb, legenergikusabb és a legelevenebb életemben.
És kedvenc témája?
Olyan sosem volt. Vagyis… Ha jobban belegondolok, akkor a fiam. Ő a kedvencem.
Fotók: Csiki Vivien / Kultúra.hu
