Accrában, Ghána fővárosában születtél. Hogyan kerültél Magyarországra?
A szüleim elváltak, én pedig háromévesen költöztem ide édesanyámmal, így nem sok emlékem van az ottani életünkről. Az anyanyelvem is magyar. Korábban Kazincbarcikán éltünk, majd felköltöztünk Budapestre, tehát tulajdonképpen a szocializációm teljesen Magyarországhoz köthető. Kazincbarcikát nagyon szerettem, mindig jó hazamenni, sok ott a zöld, a természet, csend van és nyugalom. De látod, itthon is rengeteg növénnyel veszem körbe magam, a teraszon van egy kis konyhakertem is. Talán az, ahogyan a környezetem rendezem, mégiscsak visszavezethető a ghánai gyökereimre.
Mióta foglalkozol festészettel?
Már Budapesten kezdtem a középiskolát, akkor kerültem közelebb a művészethez is. Művészettörténet fakultációra jártam, abból is érettségiztem. Aztán teljesen más irányba vitt az élet, pénzügyes lettem, egy multinál dolgozom, viszont a két énem nagyon jól megfér egymás mellett. Ha van ihlet, akkor festek, gyakran a hétvégéket szánom az alkotásra. A családom is támogat ebben, hiszen nekik is van művészi vénájuk: a férjem zenél, a fiam pedig a Kisképzőn tanul fotózást.
Hogyan alakulnak a kompozícióid, milyen témákat jársz körül?
Általában a személyes élményeimből dolgozom, mindig ezeket viszem bele a képeimbe. Így volt ez már a Reflection of the Soul sorozatom esetében, ami tulajdonképpen a korábbi érzelmi világom manifesztációjaként olvasható. Az inkább lelki irányultságú széria volt, a mostani képekben viszont azokra a maszkokra reflektálok, amelyeket a mindennapokban magunkra öltünk. Rengeteg benyomás ér minket, sokféle helyről jöttünk, számos környezeti hatás formálja az ént, s ezek mind nyomot hagynak rajtunk, idővel azonban magunk elé húzunk egy réteget, amivel el tudjuk fedni a valódi énünket, vagyis mi döntünk arról, mennyit mutatunk meg magunkból. A képfelületen megjelenő nyílások ezt a kitárulkozást jelzik.
Megnyugtatók a festményeid, lecsendesítenek.
Alapvetően harmóniában élek, rendben vagyok, itthon is jellemzően nyugi van, nyilván ez érződik a képeimen is. Jellemzően pasztelles, lágy árnyalatokat használok, mindenben van rózsaszín, mert valószínűleg a lelkem maga is rózsaszín.
Ezek a rózsaszínek nagyon közel állnak a bőrszínhez. Számodra mit szimbolizálnak?
A boldogságot, a nyugalmat. Próbálok mindig más színeket is használni, kéket, zöldet, de aztán valahogyan mindig visszatüremkednek ezek a pasztelles árnyalatok. Dolgoztam már intenzívebb árnyalatokkal, kékekkel, zöldekkel, de a végén legtöbbször ezeket is egy rózsaszín réteggel finomítottam. Egyébként nagyon érdekes, hogy az öltözködésem nagyon eltér ettől, a ruháim jellemzően sötét színűek, feketék.
Hogyan alkotsz általában?
Intuitív módon készülnek a kompozícióim, van bennem egy érzés, amit szeretnék kifesteni magamból. Annyi minden áramlik át rajtam, ezekből mindig megjelenik bennem egy színkombináció. Aztán elkezdem felépíteni a rétegeket. Akrillal dolgozom, így viszonylag gyorsan tudok haladni a layerek pakolásával. Nagyobb gesztusokkal indulok, aztán szűkül a történet, a legvégén jönnek az apróbb ecsetvonások, mostanában pedig olajpasztellel is szívesen belenyúlok a képbe. Gyakran szeretek pasztát vagy kisebb papírokat is beépíteni a kompozícióba, ezek izgalmas felületi játékokat adnak a képhez, a gyűrődések, kitüremkedések fakturálisan gazdagítják a munkákat.
Mikor van kész egy kép?
Fizikailag a végtelenségig lehetne folytatni, viszont van egy pont, amikor érzem, hogy le kell tennem az ecsetet, majd várok, jön-e valami, ami kényszerít, hogy újra hozzányúljak a képhez. Aztán észreveszem, hogy már egy hét is eltelt, és nincs semmi indíttatásom, hogy megint elővegyem a festményt. Na, akkor van kész.
Gyakori, hogy a self-taught művészek figurálisak maradnak, kompozícióikat az apró részletek és a narrativitás jellemzi. Ehhez képest te monokróm, minimalista irányt képviselsz már évek óta.
Nem szeretem, ha túl sok minden van egy képen. Van olyan is, hogy egy ponton megállok, mert azt érzem, már rengeteg minden van rajta, vissza kell venni. Valószínűleg ez épp azért van, mert szeretem a harmóniát, nem vagyok túlpezsgő személyiség, jólesik a nyugalom. És bár folyamatosan kísérletezem, végül mindig csendesebb irányba indulok el. A múzeumokban sem a realista és figurális művek előtt állok meg, és az otthonomban is inkább a harmonikus dekorációt részesítem előnyben.
Az otthonod falait is a te képeid díszítik.
Olyan festményeket próbálok létrehozni, amelyek nekem is tetszenek, amelyekkel én is szeretek együtt élni, és olyanokat, amelyek nem csak egyféle enteriőrben mutatnak jól. Szeretem az eklektikus belsőket, látod is, viszont azt gondolom, a festményeim modern és rusztikus enteriőrben is jól mutatnak. Talán ezért is az absztrakt a nyelvem. Úgy gondolom, a figurális festészet jobban terel, megmondja, milyennek lásd.
Van itt előttünk egy olyan képed, amely viszont sokkal vadabb, expresszívebb, mint a többi.
Ezeket az óriási kék ecsetvonásokat egy árnyék inspirálta. Van mellettünk egy park, sok időt töltök ott, sétálok, és amikor látok egy érdekes árnyékot, rögtön lefotózom. Ez pedig volt annyira érdekes, hogy le is festettem. Valószínűleg a hangulatom is intenzívebb volt a szokásosnál, ezért lett ennyire érzelmes ez a kép.
Szoktál egyébként fotókat készíteni, amikor keresed a kompozíciót?
Formákat, színeket szoktam megörökíteni, árnyékokat, valamint a növényeimet is gyakran fotózom. Szeretnék készíteni egy sorozatot, amelyben a saját dzsungelem darabjait ültetem át absztrakt kompozíciókká, de még nem jöttem rá, hogy ezt miként tudnám kivitelezni.
A ghánai gyökereid hogyan inspirálnak vagy mennyire hatnak rád?
Az afrikai kortárs képzőművészek alapvetően a mindennapokat festik, figurálisak, és harsány színeket használnak. Az én vizuális nyelvem alapvetően eltér ettől, viszont érzékelem magamon, hogy mostanában kezd visszakúszni az életembe az a világ. Szeretnék a következő sorozatomban több színt használni, absztrakt gyökereket festeni, de ez még nagyon az elején tart, csak érzem magamban, hogy efelé fogok indulni. Talán épp azért, mert a mindennapi életben is egyre érzékenyebbé váltak az olyan témák, mint a migráció vagy a rasszok kérdése. A saját identitásom is egyre jobban foglalkoztat, mivel azt érzem, mostanában mintha nagyobb figyelem kerülne arra, hogy kik vagyunk és honnan jöttünk.
Vannak fekete művészek, akik inspirálnak?
Nagyon érdekelnek az afroamerikai figurális festők, sokat olvasok a harlemi reneszánszról, lenyűgöz az az erős társadalmi kiállás, amely jelen van a művészetükben, bár tudom, hogy én egyáltalán nem vagyok harcos típus. De ugyanúgy szeretem az orosz-zsidó származású, amerikai De Kooning vagy a holland Rothko festményeit, azok mindig erős hangulatot közvetítenek.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
