Nem tudok ennél visszafogottabban fogalmazni: tiszta boldogságot éreztem Aczél Géza levelét olvasva. És az első öröm után kezdtem csak végiggondolni, miért is ilyen jó érzés ez ? egyrészt azért, mert az Alföldnél kezdtem a pályámat, a kritikusit mindenképp (1997 januárjában ott jelent meg Gion Nándor Mint a felszabadítók című kötetéről szóló írásom), és eszembe jutott az a kezdő, aki voltam. Hogy milyen öröm volt már a korrektúrát is megkapni postán, és milyen elérhetetlen álomnak tűnt akkor, legfeljebb a küszöbön ácsorogva, hogy egyszer majd Alföld-díjas leszek. Jónéhány lapnak dolgoztam és dolgozom, de az Alfölddel a leghosszabb a kapcsolatom, ráadásul minden ?szakadástól? mentesen: továbbra is rendszeresen kérnek tőlem kritikákat, jelennek ott meg esszéim, tanulmányaim, sőt, már a tanítványaim írásait is szeretettel fogadják, ha beajánlom őket hozzájuk. Másrészt azért voltam boldog, mert az Alföld szerkesztősége szavazta meg ezt a díjat, olyan kollégák, akiket tisztelek, és akikkel nagyon szívesen beszélgetek, akár írásokon keresztül, akár valóságosan. Az ő szakmai döntésük adja meg ennek a díjnak a rangját: talán az irodalomtörténészeknek kicsivel még többet is jelent ez az elismerés, mint a szépirodalom művelőinek. Végül, harmadrészt, talán azért is örültem, mert szeretek Debrecenbe menni, és tudtam, a díjátadáshoz ?jár? a részvétel a Debreceni Irodalmi Napokon.
Móricz Zsigmond életművének kiváló tudója. Móricz munkásságának, életének mely eleme foglalkoztatja még?
A tavaly megjelent, úgy nyolc évig íródott, közel 800 oldalas könyvem után azt gondoltam, nehezen találok majd új, számomra izgalmas kérdéseket a Móricz-életműben. Szó sincs arról, hogy azt gondolnám, mindent megoldottam ? sőt, az egyik fontos célom az volt, hogy nyitott, lehetséges utakat megmutató, további kutatásokat ösztönző könyvet írjak. De, hogy ilyen egyszerűen mondjam, nem magamat szerettem volna ösztönözni. Aztán viszont az történt, hogy egy idén ősszel Móricz Zsigmond-konferenciára kaptam meghívást, és nehezen tudtam volna megmagyarázni, miért nem veszek rajta részt. (Bár próbáltam, épp azzal érvelve, hogy ki lehet kíváncsi arra, mit mondok még Móriczról.) És kis töprengés után rájöttem, hogy van mondandóm, sőt, arra is, hogy Móriczcal foglalkozva furcsa otthonosság-érzés fog el. A harmincas évek Budapesten játszódó Móricz-regényeiben néztem meg, miként jelennek meg a női szerepek, sorsok, hogyan alakul át a tízes-húszas évek műveiből kiolvasható nőkép ekkorra ? közben rádöbbentem arra is, hogy szembe kell néznem a boldogasszony-szépasszony sokat emlegetett, általam egész idáig hanyagolt, mert nagyon nem kedvelt ellentétével. Móricz regényeit pedig olyan, a saját korukban népszerű, mára szinte teljesen elfeledett művekkel együtt olvastam, mint Bródy Lilitől A Manci, Havas Alberttől a Legenda a Csikágóból, vagy Harmath Imrétől a Lali. Vagyis rájöttem arra, hogy Móricz visszavár és szívesen fogad, ha hajlandó vagyok még kirándulást tenni a világában.
A Szegedi Tudományegyetemen tanít. Mi a véleménye a fiatalok olvasási szokásairól?
Szeptember elseje óta dolgozom ott, egyelőre annyi tapasztalatom van, hogy a szemináriumokon (többnyire) elolvassák, amit kérek tőlük ? a vizsgák pedig, modern magyar irodalomból, még előttünk vannak, egyelőre hallgatják az előadásokon, mit kellene (szerintem) elolvasniuk? De tanítottam már két egyetemen, illetve van egy 16 éves fiam is, úgyhogy nem szeretném teljesen megkerülni a kérdést. Nagyon nem szeretem a ?bezzeg az én időmben? kezdetű mondatokat, azért sem, mert öregítenek ? mégis nyilvánvaló, hogy mi sokkal több regényt olvastunk, mire az egyetemre kerültünk, mint a mostani, akár kiemelkedő diákok is. Viszont egészen biztosan kevesebb filmet és képet láttunk ? vagyis inkább a párbeszédre szavaznék, ne csak ostorozzuk őket, mit igen, de hallgassuk is meg, valamit miért nem. Meg azt is kérdezzük meg tőlük, mi kerüljön a számukra már olvashatatlan művek helyébe, és, ha kell, változtassunk a tematikákon. Ha a nagyregényekkel nem boldogulnak, próbálkozzunk novellákkal: a figyelem ma sokkal szórtabb, a folytonos ?csatornaváltás? általában csak a tévézéshez kötött szokása, meg a netes kóborlás az olvasásmódra is hatással van.
Mit és kit olvas legszívesebben?
Ez talán a legnehezebb kérdés egy hivatásszerűen olvasónak? Ráadásul én egyszerre dolgozom irodalomtörténészként és kritikusként, hogy most az ugyancsak olvasást követelő szerkesztői tevékenységemet, a Kalligram folyóiratnál, ne is részletezzem. Ennek az a következménye, hogy amikor épp sok kritikát írok, vagy sokat és rendszeresen kell kortárs irodalommal foglalkoznom (ilyen volt az az időszak, például, amikor az Élet és Irodalom kritikai beszélgetéssorozatának, az ÉS-Kvartettnek az egyik tagja voltam), akkor a régebbi művek és szerzők jelentik a pihenést: a ?régiek? nálam a XX. század első évtizedeinek alkotóit jelentik, ennél korábbra olvasóként ritkán tévedek. Ha pedig az irodalomtörténészi feladataim szaporodnak meg, akkor boldogan olvasom a kortársaimat, főleg, ha nincs velük semmi dolgom, vagyis nem kell írnom róluk: így olvastam el mostanában, beléjük feledkezve, nagy örömmel, a 2014-es év két fontos regényét, Péterfy Gergelytől a Kitömött barbárt és Dragomán Györgytől a Máglyát.
Min dolgozik jelenleg?
A Kosztolányi-kutatócsoport tagjaként az író korai novellisztikájával foglalkozom: most az első két kötetével, a Boszorkányos estékkel és a Bolondokkal, ennek sajtó alá rendezésén dolgozom, a munkatársaimmal együtt. Tágabb értelemben pedig a fiatal, mondhatnám ?éretlen? Kosztolányi foglalkoztat, illetve az életmű 1920 előtti időszaka. Lehet, hogy az ekkor született művek nem érnek fel a Pacsirtához vagy az Esti Kornélhoz, de a pályakezdés kérdését, a korai novellákból a későbbiek felé vezető utakat, vagy azt, Kosztolányi hogyan dolgozott a saját szövegein, miként jött rá, hogy a tehetség nemcsak adottság, de munka is, rendkívül izgalmasnak találom. Talán egyszer majd, egy könyvben, sikerül elmagyaráznom, miért is.
