Állatkoponyából hős meg katona lesz

A térbe lépve ránk borul a sötétség, a falakat fekete fólia borítja, írnám, hogy idő kell a szemnek, mire hozzászokik a homályhoz, de valójában sem a tekintetünk, sem az agyunk nem képes hozzászokni ahhoz, amit a Borsos Lőrinc alkotópáros e termekben megalkotott. Mert nemcsak a fény hiányával kell megküzdenünk, hanem az erős villódzásokkal, valamint a torzított hangeffektusokkal. Nézőként egy egészen felfokozott befogadói pozícióba kerülünk, a tér teli van olyan elemekkel, amelyek meghökkentenek, kétségeket ébresztenek, nyugtalanítanak, sőt: félelmet keltenek.

Nem is pontosan értjük, hogy mi történik körülöttünk, a befogadás nem tudati, hanem zsigeri szinten zajlik. Kitágulnak az érzékeink, megnyílik az asszociációs mezőnk, így bekerülünk egy olyan alternatív valóságba, amelynek történetét nekünk magunknak kell összeállítanunk a meglévő elemekből. Nekünk szegezett meghívás ez a kiállítás, mert csak a képzeletünk által válhat teljessé a kellékekből összeállítható alternatív univerzum. Olyan érzésünk van, mintha egy video- vagy szerepjáték hőseiként nekünk kellene megalkotnunk egy fiktív jövőt. Az alsó szinten felülről élesen megvilágított bőrdzseki és egy piros kövekkel kirakott körömcipő forog: ezek a kellékek egyrészt utalnak Borsos Lőrinc identitásának dualitására, ugyanakkor a néző számára kijelölt első feladatként is értelmezhető: karaktert kell választanunk, el kell döntenünk, hogy kinek a szerepébe bújva hozzuk létre és barangoljuk be a fiktív univerzumot.

Az első tér, olvassuk a kiállításhoz kapcsolódó szövegben, egy világégésen túli technotörzs mágikus rítusaiba és kelléktárába enged bepillantást. Egy hatalmas építkezési állvány dominálja a teret, amelynek tetejéről érkeznek a villodzó fények és a hangok: szeretnénk látni, hogy mi történik fent, de ezen a ponton nem férünk hozzá a látványhoz. Az isteni szféra terepe az, ami elérhetetlen számunkra. A lent és fent, az isteni és emberi, az evilági és túlnani, közeli s távoli esztétikailag is dekódolható transzcendentális feszültséggé nő a nézőben.

De nemcsak ez teszi ilyen kiélezetté a befogadást, hanem a térszervezésben megbújó dialektikus ellentmondásosság: az, hogy egyszerre érvényesül az építés és pusztítás gesztusa, „a vég nélküli bevégződés és az újraépítés közötti oszcilláció” jellemzi ezt a világot, ahol „a lehetséges előzmények és az elképzelhető következmények képzetei egyszerre jelennek meg”. Nem adott egy totális világ, csak körvonalakat látunk a lehetséges új világból, „amiben az egyes tárgyak, jelek, gesztusok, érzetek csupán felvillantják e világlehetőség csíráit”.

A kiállítás második egysége ezt a narratívát továbbgöngyölíti, „egy újabb művészeti valóság megnyitását és feltárását jelenti”. A múzeumi tér kifordítására irányuló gesztusok, mint például a csukott ajtóra felfújt Narnia is a lie felirat vagy az irizáló, bogártestű fiktív űrlény kiállítótéren végzett pusztító tevékenysége, valamint a térbe helyezett, zárt és hozzáférhetetlen kubus egyaránt egy alternatív, spekulatív művészeti univerzum létrehozására tesz kísérletet.

Ezen a szinten is jópár olyan elem van, ami egyszerre kelt csodálatot és megrökönyödést, ami egyszerre humoros és visszataszító. A tér közepébe helyezett jelenet távolról harcosok csoportját jelöli, azonban közelebb lépve észrevesszük, hogy ezek mind állati koponyák, amelyek aztán antropomorf tulajdonságokkal lettek felruházva a rájuk aggatott kiegészítőknek köszönhetően. Ez a gesztus egyszerre kelt félelmet és undort, miközben érezzük a benne rejlő játékosságot is. Hasonlóan ambivalens érzeteket kelt a szűk helyiségbe helyezett trónszék, amely érzékenyen billeg a szentség és a blaszfémia, a magasztosság és a hétköznapiság, a komolyság és a játékosság között.

Az irizáló, szivárványszínű átmenetekkel operáló táblaképek egyszerre működnek a szuperhősök portréiként, ugyanakkor a Borsos Lőrincék által korábban használt fényes, tükröződő fekete felület továbbíródásaként is olvasható. Míg korábban a felület a művészi önreflexió, a fiktív alkotó identitásának dualitásának metaforájaként működött, addig itt a prizmatikus sokaság a kollektivitást jelöli. Mert itt már nemcsak Borsos János és Lőrinc Lilla apokaliptikus vízióját érjük tetten, ennek a démonikus, disztópikus világnak ugyanis mi is a szereplői és megalkotói vagyunk, Borsos Lőrinc világalkotó törekvéseibe mi is be vagyunk vonva. Egy apokalipszis utáni világ kollektív alapokon történő léttrejöttéről van szó, egy különös, egyszerre ismerős és szokatlan univerzum megalkotásáról, „amelyről nem lehet eldönteni, hogy mi alapítottuk-e a jövő gyermekei számára, vagy épp ők építették nekünk”. Sőt: a tárlat valójában „egy folytonosan elhalasztott jövőt vizionál, aminek az ígérete már mindig is itt kísért közöttünk”.

A kiállítás január 21-ig látható a szentendrei MűvészetMalomban.

Fotó: Csákvári Zsigmond / Kultúra.hu