Emlékszel, mikor ébredt fel benned először az érzés, hogy el akarsz menni? Elise Wilk drámája az elvágyódás története, a távozóké és az otthon maradóké. Németország ebben a történetben olyan, mint Csehov drámáiban Moszkva, a beteljesületlen vágyak megtestesítője. Ám a szomorú summázat az, hogy akik eljutnak oda sem tűnnek elégedettebbnek, mint az otthon szűkölködők.
Az Eltűntek az erdélyi szászok történetét állítja középpontba, bár szólhatna bármilyen kisebbségről.
Váltogatja az idősíkokat, az egyik történetben elharapott félmondat egy évtizedekkel korábbi mesében teljesedik ki.
A dobozszerű forgószínpad kicsiny ablakokkal, ajtókkal, a lelógó, láncokból szőtt függönnyel remek lehetőséget teremt a tér sokoldalú kihasználására, a kint és bent érzésének érzékeltetésére. A láncok egyáltalán nem hatnak didaktikusan, hiszen a lakásokban néhány évtizede olyan divatosnak számító függönyajtókat idézik.
Csak eleinte hat különösen a szereplők bemutatkozása. Idővel hálásak leszünk Sebestyén Aba rendezőnek ezért a gesztusért, hiszen ahogyan változnak az idősíkok, úgy kavarodunk össze egyre inkább, hogy ki kinek a kije.
Néha úgy érzem, mindenki elmegy, csak mi nem – mondja a történet kezdetén Martha, aki a házukat is hajlandó lenne odaadni cserébe az útlevelekért. Férje, Edgar azonban inkább maradna, mint hogy „egy rohadt szekusnak” adja az otthonukat.
Nehéz szabadulni a szorító érzéstől, hogy mindenkit megfigyelnek, s ha akár egy órára is elhagyják a házat, hazatérve egyre a lehallgató-készülékeket keresik.
A Németországiaknak még a szaguk is más – gondolja Martha, és ez tökéletesen szemlélteti a nejlonharisnyás csomagokkal kibélelt illúziót, amely a kiköltözés mítoszát övezi. A történet azonban halad előre.
„Álmodozásra nem volt idő, mert élni kellett.”
A történet motorja egy asszony: Kathi, aki éleslátásával, bölcsességével, kíméletlen humorával és őszinteségével üde színfoltja annak a társaságnak, amelynek tagjai – míg a kitelepedési engedélyt várják – elfelejtenek élni.
„Az útlevelek nem érkezését is ünnepelni kell”
– mondja, és elhisszük, hogy az egyéni megküzdési stratégiák működnek, a fullasztó diktatúrában is lehet levegőhöz jutni, bár kívül maradni alig. A többség a bőre alatt, a zsigereiben hordja a félelmet, még akkor is, amikor a ház előtt megálló fekete autó már egészen mást jelent: a Németországból hazalátogató rokonok tehetősségének szimbóluma.
Szilágyi Enikő játékában – a történet idősíkjának megfelelően – hol naivan szerelmes lány, hol pedig töpörödött, demens öregasszony, apró gesztusokkal, hanglejtéssel tökéletesen érzékeltetve az átváltozást.
Az iskolából néha eltűnik egy-egy osztálytárs.
Mindig akad, aki segít elmenni. A kivándorlás vágya, a másik életről szóló illúzió élteti őket. Nem is fontos, hogy mindez szabadságot jelent, vagyont vagy csak a fojtogató félelem hiányát, oly’ becses, hogy érdemes akár gumimatraccal nekivágni a szökésnek, még ha végzetes lesz is.
Közben mégiscsak zajlik az élet. Szerelmek, érdekházasságok köttetnek, alkuk és megalkuvások. És mindig van egy közeli barát, aki ír „bizonyos dolgokat", ám ahogyan színesebb lesz a világ, s szaporodnak a pálmafás nejlonzacskók, lassan enyhül a közeg szorítása.
Vannak idők, amikor a házasság életet menthet. S van, mikor csak az élet látszatát kelti, férjhez kell menni, mert nincs más. Akadnak barátságok, amik kiállják a megpróbáltatásokat. Amikor – a második világháború idején – vagonokban vitték el szibériai munkatáborokba a szászokat, a körülmények kényszerítettek egymáshoz embereket, majd a helyzet szedte szét őket.
Mire hazakerültek, elveszett a ház, s mindig volt kit hazavárni, évekig remélni, hogy megérkezik.
Közben a Németországból hazalátogató rokonok megnyilvánulásaiból nyilvánvalóvá válik a „Németország-illúzió” csalfasága.
Ott is lehet magányosan élni, meghalni, és megesik, hogy karácsonykor legfeljebb az élelmiszerláncoktól érkezik jókívánság. Marad az önámítás. Egy másik élet illúziója, amelyben csodálatos férfiak szerethették volna a rossz házasságokban, kötelességeiktől senyvedő nőket.
Az előadás erőssége, hogy Sebestyén Aba rendezőként kiválóan fogja össze a színészeket, akik egyik pillanatról a másikra váltanak karaktert, hangvételt, magukkal rántva a nézőket is erre az érzelmi hullámvasútra.
Cári Tibor magával ragadó zenéje csaknem az előadás egészét végigkíséri. Hol visszafogott aláfestésként, hol megteremtve a miliőt: a vonatkattogást, a baljós árnyakat, a történet zaklatott lüktetését, a drámai feszültséget.
„Vicces, hogy évekig várt, hogy elmehessen, és alig egy hónappal a távozása után kitört a forradalom.”
A fiataloknak tizenhét évvel később viszont már agyukra megy az unásig ismert történet a forradalomról. Az unió küszöbén álló Romániában ennek semmi jelentősége. Mindannyian egy „csodálatos hazugságban” élnek, amelyben a homoszexuális férj nem AIDS-ben, hanem rákban hal meg.
Mindenki úgy írja át a múltját, ahogyan az a jelenlegi életén könnyíteni képes.
Ennek a hazugságnak mindenki részese. Öntudatlanul a mindig kendőzetlenül őszinte Kathi is, aki kissé zavaros elméjével örömmel kapaszkodik a néhány éve elhunyt Edgar németországi életének boldogságáról szóló illúzióba.
S közben mindenki a múltjában él. Hallja a szomszédos templom harangjait akkor is, ha a templom környékéről már réges rég el kellett költöznie.
Fotók: Kiss Zoltán
