Játszani teljes szívvel – Interjú Szilágyi Enikővel

Hol
érzi magát otthon?

Mindenütt otthon vagyok, ahol lelki társat, értelmi partnert, magyarokat és magyarokat szerető embereket találok. Európa az otthonom. Franciaország és Belgium, ahol jó ideje élek. Erdély a hazám, s éppúgy otthon vagyok Magyarországon is, ahol egy időben nagyon sokat játszottam, s időnként ma is fellépek. Az anyanyelvem erősen köt, bár öt másik nyelven is beszélek. Eljutottam oda, hogy ha franciául szólnak hozzám, már nem fordítom magamban magyarra a szavakat. Hogy milyen fontos az anyanyelvem, azt akkor érzem igazán, amikor visszajövök Magyarországra. Olyasfajta lelki felszabadultság vesz rajtam erőt, hogy fizikailag is jobban érzem magam, önmagam vagyok. Ebben a korban már felébredek reggel, itt fáj, ott fáj, ám

Magyarországon soha semmim nem fáj.

Olvastam ezzel kapcsolatban pszichológiai tanulmányokat, amelyek arra világítottak rá, hogy ha az ember sokáig nem beszéli az anyanyelvét, olyan, mintha valamit „elvágnának” benne.

Több
mint tíz évig élt Magyarországon, nem költözne vissza?

Dehogynem, s lényegében most is itt vagyok. Ha
szakmailag szükség van rám, boldogan jövök. Fontos, értékes színházi
előadásokhoz szívesen csatlakozom, ha adódik ilyen, itt a helyem.

Európa
nyugati felén inkább a sanzonestjeiről, egyszemélyes előadásairól ismerik. Ott
nem kereste a színházi csapatmunka lehetőségét?

Soha nem próbálkoztam ezzel, mert amikor beszélek, erős akcentusom van, érdekes módon énekléskor ez eltűnik. Ennek van élettani magyarázata, hiszen az éneklés másként használja a két agyfélteke különböző funkcióit. Amikor énekelek, a franciák se mondják meg, hogy nem közülük való vagyok. Engem úgy „vittek el” Franciaországba, hiszen a sanzonestem a Budapesti Kamaraszínházban mutattam be, majd a Thália Színházban játszottam. Az egyik Fekete Sas sanzonest után bejött az öltözőmbe egy dél-franciaországi kastély igazgatónője azzal, hogy meghívna a Pierre Cardin fővédnökségével működő fesztiváljukra.

Az volt az első meghívásom Franciaországba 2002-ben. Gondolhatja, hogy remegett a lábam, mikor erdélyi magyar színésznőként odamentem, s az ő nemzeti kincsként számon tartott dalaikat énekeltem. Az első koncerten egy százfős illusztris közönség előtt léptem fel, s ez elindított egy lavinát. A nyári szabadtéri rendezvényükön már ötezer embernek énekeltem, majd rögtön kaptam egy húsz alkalomra szóló felkérést egy párizsi színháztól, meghívtak Marseille-be, és azon kaptam magam, hogy egyre kevesebbet vagyok itthon, mint ott. Bár érdekes ez az otthon-kérdés, hiszen akkoriban még nem is voltam magyar állampolgár.

Mikor
lett az?

Két éve. Ez nekem különösen sokat jelent. A családom
magyar volt, tehát én tulajdonképpen visszanyertem az állampolgárságomat. De
nem válnék meg a román és a belga állampolgárságomtól sem. A magyarság jelenti
a gyökereimet, nagyon erősen él bennem mindez, vélhetően azért is, mert ez volt
a túlélés, a megmaradás záloga egy elnyomó, ellenséges közegben.

„Ez
már feltámadás”
című Trianon előadása – amelyet augusztus elején mutatott be a Gyulai
Várszínházban – mégsem személyes aspektusból mesél minderről. Miért választotta
a tágabb perspektívát?

Mert felelősnek tartom Magyarország akkori kormányát, politikai vezetését az ország szétdarabolásáért. Előszeretettel fogalmazunk úgy, hogy ezeket a területeket elvették tőlünk, én mégis inkább azt mondom: elveszítettük. Hiszek Ady Endrének, Kós Károlynak, Márai Sándornak, akik a kor lenyűgöző elméi, gondolkodói. Ady Endre már 1902-ben azt írta, hogy a vezetők kaszinóból intézik Magyarország sorsát, Kós Károly 1911-ben azt vetette szemükre, hogy Apponyi gróf kizárólag főpapokkal, nemesekkel és főbirtokosokkal áll szóba, s a magyar nép, az értelmiség nincs sehol, minden nélkülük történik, így csak veszíteni lehet. Ezt akartam hangsúlyozni az előadásban: a korabeli gondolkodók kétségbeesett figyelmeztetéseit és az előrevetített veszteség fájdalmát.

A történet igazságát kerestem, amelyhez az is hozzátartozik, hogy az antanthatalmaknak szúrta a szemét ez a nagy birodalom, és szét akarták szabdalni.

De legalább látnám azt a kemény védelmet, a küzdést, a nemzeti összetartozás erejét, amellyel igyekeztek volna ennek az országnak az egységét megvédeni. A szövegek szerkesztésében Szőcs Géza költő volt segítségemre. Az előadás zenéjét Cári Tibor szerezte. A korabeli szerzők művei mellett a kortárs költők, Székely János, Szőcs Géza, Szentimrei Jenő, Farkas Árpád és Farkas Wellmann Éva versei hangzanak el. Karinthy Frigyes Levél kisfiamnak című írásával zárom az előadást, kevés ennél szebb szöveget ismerek. Szerintem nem attól lesz valaki igazi magyar, hogy mindenütt ezt hirdeti magáról, vagy székely ingben jár, hanem attól, amit tesz a nemzetéért és kultúrájáért. Trianon mély fájdalom, amelyre nem lehet gyógyír a jajgatás vagy a siránkozás. Ez az emlékest felkiáltójel, amely a nemzeti összetartozás, megmaradás fontosságára figyelmeztet.

Amikor
egyedül áll a színpadon, nagyon kevés kelléket használ. Mi jelenti a
kapaszkodót?

A legfőbb kapaszkodóm a lelkem. S a memóriám. A rutinról nem szívesen beszélek, mert nem szeretem ezt a szót, de negyvenöt, szakmában töltött év után az emberben nyilván kialakul a magabiztosság, az érzés, hogy nem zavarja a teste a színpadon. Az önálló estek sora a már említett sanzonelőadással kezdődött. Azt nem is bemutatásra szántam. Emigrációban éltem, és könnyebben tanultam a nyelvet a dalok segítségével. Majd mikor visszajöttem Magyarországra – először Debrecenbe, Kecskemétre majd Budapestre szerződtem –, úgy éreztem, talán érdemes volna ezzel is a közönség elé állni. 1993-ban szerződtetett Debrecenbe Lengyel György, s örökké hálás leszek neki ezért, mert visszahozott engem az életbe.

Csodás szerepeket játszhattam: Hedda Gablertől Stuart Márián át az Amerikai Elektra főszerepéig. Azelőtt csaknem négy éve éltem Belgiumban, alkalmi munkákat, takarítást, felszolgálást vállaltam. Minden alkalmat megragadtam arra, hogy beépüljek ennek az országnak a társadalmába, amely befogadott, és elsajátítsam a nyelvét. Érdekes helyzetek is adódtak. Egyszer egy elegáns luxusétterembe kerestek jó megjelenésű felszolgálót. Jelentkeztem, felvettek, ám néhány hónap után távoznom kellett, mert a vendégek rendre összekevertek a tulajdonos feleségével, s ő ezt nem tűrhette.

Nehezen
viselte, vagy inkább csak átmeneti, küzdelmes évekként élte meg ezt az
időszakot?

Tudtam, hogy visszakerülök a színpadra, tudtam, hogy
nem telhet el így az életem. Ám a végleges letelepedési engedély és az
állampolgárság megszerzése nem tette lehetővé, hogy utazzak, három évet kellett
Belgiumban töltenem.

Tavaly
mutatták be a marosvásárhelyi Yorick Stúdió Eltűntek
című előadását, amelynek női főszerepét játssza. Miként kérték fel a feladatra?

Kolozsváron dolgoztam a kétezres évek elején Tompa Gábor csapatában, s Szolnokon Szikora János meghívására, majd a budapesti Merlin, Bárka és a Thália Színházban. 2006 óta azonban nem volt magyar nyelvű munkám, az időmet kitöltötte a franciaországi előadások sora. Tizenhárom év telt el, és újra hívtak magyar nyelvű előadásba játszani. Az Eltűntek előadásának ötletével Sebestyén Aba rendező keresett meg. Elise Wilk drámája három különböző életszakaszában mutatja meg ezt a szereplőt. Kathi először idős nő, majd fiatal lány, végül pedig a világot alig érzékelő öregasszony. Eleinte meg voltam ijedve a feladattól, s kértem Abát, hogy a második felvonás fiatal lányát játssza egy főiskolás. Féltem, hogy nevetségessé válok. De ő ragaszkodott hozzám, és végül – azt mondják – sikerült megoldanom.

Hiányzott
a színház?

Nagyon hiányzott. De nem gondolkodtam ezen, úgy fogtam
fel, hogy ez az életem egy szakasza, amely most egyszemélyes estekkel,
koncertekkel telik, s majd jön újra más feladat is. Nem zártam ki semmit, folyamatosan
kaptam az újabb franciaországi szerződéseket, s ez lekötött. Gyakran hallom
erdélyi színészektől, hogy őket nem foglalkoztatják, kevés a kihívást jelentő
feladat, nekem viszont nem lehet okom panaszra, rengeteget játszottam Magyarországon,
és kiváló szerepeket kaptam. Októberben Budapesten lesz bemutatóm, és Párizsban
is felkértek, hogy a bolondos húszas évekről készítsek egy előadóestet.

Tavasszal
a Budapesti Operettszínház Nine című
musicaljében is játszik.

Balázs Zoltán rendező hívott a szerepre, rég ismerjük egymást, de soha nem volt alkalmunk közösen dolgozni. Ezt a musicalt Fellini 8 és 1/2 című filmje ihlette. A rendező először az anya szerepét ajánlotta, majd később felhívott, hogy úgy gondolja, játsszam inkább Liliane La Fleurt, a kabaré nagyasszonyát, amely csodás szerep, a Nine című filmben Judi Dench alakította. Izgalommal várom a közös munkát Balázs Zolival, akit nagyszerű rendezőnek és kiváló embernek tartok. Tudom, teljes odaadással próbál, és ezt várja el a színészektől is.

Ön mindig tud teljes
odaadással dolgozni?

Biztosan nem lehet minden próbát ezer százalékosan csinálni, de erre törekszem.

Ha szeretsz valamit, ösztönösen, teljes erőbedobással csinálod.

A hat hónapi karantén alatt, amikor a Trianon esten dolgoztam, már lefekvéskor alig vártam a reggelt, hogy újra próbálhassak. Az erdőben vagy a tengerparton sétálva is folyton folyvást mondtam a szöveget. Ha egyedül vagy a színpadon, nem lehet üresjárat, minden pillanatot érzéssel, tartalommal kell megtöltened.