Ritka találkozás: a művészet, a tudomány és a hit kelt életre Muhari-Papp Sándor Balázs képein. Nemcsak megörökítette, de elő is készítette rajzain Csókay András sebészprofesszor világszenzációnak számító, sikeres operációját, amelyet egy bangladesi sziámi ikerpáron hajtottak végre. A művész és az orvos barátsága, közös munkája évtizedekkel ezelőtt kezdődött. A különös képekből kiállítás nyílt és könyv is megjelent.

Ki Ön valójában? Képzőművész, fotós, műtőssegéd?

Magam sem tudom, leginkább pályaudvari rakodómunkás, építkezési segédmunkás, bébi-, és nagymamaszitter. Ezek nagyon fontosak számomra, mert többször felmerült már bennem, hogy amit festek, rajzolok, annak mennyi értelme van. Ezért találtam ki magamnak, hogy bébiszitterkedem, és az összes ismerősömnek segítek megcsinálni a lakását. Ha megkérdezi tőlem majd a Jóisten, hogy „mit csináltál, Balázs”, és azt tudom csak mondani, hogy festettem, akkor mit szól? Akkor, gondoltam, előhozakodom majd azzal, hogy ápoló is voltam, gyerekekre, nagymamára vigyáztam, végeztem hasznos dolgokat is. Azt veszem észre, hogy jól fogadják, akiket ápolok. Kialakult egyfajta képességem ezen a területen, talán mert magam is átéltem egy súlyos balesetet, tudom, milyen nehéz kiszolgáltatottnak lenni. Éppen ezért, amikor Csókay doktornak rajzolok, nem csupán a technikai módszert vetem lapra, hanem a betegek érzelmeit is bele tudom vinni.

Milyen balesete volt? Akkor kezdett rajzolni?

Már kisgyerekkorom óta a festészet, rajzolás elkötelezettje voltam. Technikailag kerestem a megoldásokat, jó rajzokat szerettem volna csinálni, ezért művészeti iskolába mentem. Állatorvos is szerettem volna lenni, nagyon szeretem a természetet, mindig is foglalkoztatott a gyógyítás. 17 éves voltam, amikor legurultam egy dombon, bevertem a fejem, és koponyasérüléssel 1 hónapig fekete kómában voltam. Mire csodával határos módon felépültem, másik ember voltam. Újra kellett tanulnom járni, beszélni, nem ismertem meg az osztálytársaimat, elfelejtettem írni, olvasni. A balesetemig mindig csak jobbat akartam rajzolni, ügyesebb festő akartam lenni, állandóan kerestem a dolgok értelmét. Utána sokkal több tartalom lett a képeimben, megtaláltam valamit, megtanultam értékelni azt, hogy vagyok. Minden mozdulatnak meglett az öröme.

Hogyan lett ápoltból ápoló?

Lehetőségem nyílt egy balesetet szenvedett, híres légtornászt ápolni, megértettem a segítségnyújtás szépségét. Megtapasztaltam a betegség, majd az ápolás nehézségeit is. Nem mondhatták nekem, hogy „mit tudod te, milyen ilyen betegnek lenni”.

És ápolóból miként vált műtéti rajzolóvá?

A balesetem után egyre többet rajzoltam orvosi könyvekből. Megfogadtam, hogy ha meggyógyulok, készítek egy olyan monumentális képet, amin minden rajta van: természet, tudomány, az élet maga. Ez lett a Hieronymus Bosch gyönyörű kertje című kép, amit 13 évig festettem. Miután elkészült, több neves kiállítóhely is fogadta. Úgy éreztem, megtettem, amit ígértem, és lehet, hogy ennyi volt az én művészetem. Már azon kezdtem gondolkodni, kinek ajándékozzam el a ceruzákat meg az ecseteket, amikor megcsörrent a telefonom és Csókay doktor szólt bele. Azt mondta, hallotta a fizikus bátyjától, hogy szeretek orvosi rajzokat készíteni, és megkérdezte, volna-e kedvem megrajzolni neki egy agyműtétet. Kicsomagoltam a ceruzáim. Elmentem hozzá, és 24 órán át egyfolytában dolgoztunk. Ez volt az első közös munkánk. Másnap kiküldte a rajzommal illusztrált cikkét egy amerikai újságba, ahol nemsokára megjelent. Lelkesítő volt, és megértettem, miért kellett 5 éves korom óta olyan kitartóan rajzolnom, minden áldott nap gyakorolnom. Húsz év telt el azóta.

Fotó: Kultúra.hu/Csákvári Zsigmond

Mi volt a munkája a sziámi ikrek szétválasztásánál?

Nekem megadatott, hogy a rajzaim életre kelnek. Segítenek egy műtéti megoldás elfogadásában. András sebészeti munkájának koronája a sziámi ikrek szétválasztása volt. Egy évet készültünk erre az operációra. Rengeteget rajzoltam. Megkaptuk a CT-t, majd Kiss Zoltán – aki egyébként a Terminátor című film díszletszobrásza is volt – megépítette az összenőtt koponyákat, és ezen kezdtük el a próbákat. Ezek mérnöki munkát igényeltek. Mikor a professzor megtervezte, hogyan választja szét őket,  2-3 mm pontosságú, a szobrász által készített makettről rajzoltam. Rengeteg módosítás és terv született, András ezek alapján, bábukon próbálta ki a különféle megoldási lehetőségeket. A Honvéd Kórházban gyakoroltunk egy stábbal. Végül Bangladesbe is vele tartottam, ott segítettem, ahol tudtam. Sokat foglalkoztam a gyerekekkel, énekeltem nekik, beszéltem hozzájuk. Hála Istennek mindketten jól vannak, András fantasztikus műtétet hajtott végre. Ez az egész történet csodálatos. Bangladesben és Magyarországon a műtét közben több százezren imádkoztak a gyerekekért, Rabeyáért és Rukayáért.

Rabeya és Rukaya
Fotó: Doba Krisztina

Egyikük nehezebben fejlődik, de már az is ajándék, hogy életben maradtak.  Az imaháttér adott a mérhetetlenül sok gyakorlás mellett erőt dr. Csókay Andrásnak és az őt segítő csapatnak a több mint 30 órás műtéthez.

Könyv is megjelent a közös munkájukról.

Igen, a címe: Kómámtól Bangladesig. A felébredésemtől kezdődik. Mert az egy dolog, hogy az orvos esélyt ad egy betegnek, a gyógytornász kezeli, de kell, hogy az ember akarjon meggyógyulni, legyen hite, célja. Erről írok. Nagyon fontos a törődés, a szeretet. Annak köszönhetem a felépülésem, hogy a kóma alatt is mindig törődtek velem, beszéltek hozzám, és én közéjük akartam tartozni. Arról álmodtam, miről fogok festeni, ha felépülök. A könyvemben, melyet a balesetem óta készült képekkel illusztrálok, biztatok mindenkit, mennyi mindent el lehet érni egy tragédia után is a barátok, rokonok támogatásával. Ne hagyják magukra a sérült embereket!