Simon-Mazula Tibor a Szegedi Tudományegyetemen tanult vizuális művészetet és matematikát. A békéscsabai festő korábban foglalkozott tanítással, 3D-grafikával és filmezéssel is. Feleségével, Diánával egy évig éltek Dubaiban, ahol grafikusként dolgozott, majd 2010-ben San Franciscóba költöztek. Hét évet éltek kint, ezalatt Tibor elvégzett egy mesterképzést és bekerült a város művészeti körforgásába, elismert festő lett. A TheArtList.com nemzetközi kortárs képzőművészeti honlap idén ? magyarként először ? a hónap művészének választotta, szeptember 1-jétől pedig a NextArt Galériában tekinthetik meg a képeit az érdeklődők, ugyanis Tibor és felesége ? aki egyben a múzsája is ? visszaköltözött Magyarországra.

15253578_1071949526236589_6535881649203727418_n
Fotó: Peter Virth

San Franciscóban az Academy of Art Universityn végezted a mesterképzést. Miért ezt az iskolát választottad? Az itthoni egyetemek szóban sem jöhettek?

Nagyon fontos volt maga a város, elsősorban oda akartam kijutni. Ugyanakkor fontos volt az is, hogy komoly, megfelelő színvonalú képzésen vegyek részt festőként. Az itthoni egyetemeken is gondolkoztam, de az igazság az, hogy ezeket nem engedhettem meg magamnak. Kint is dolgoztam az iskola mellett. Az is nyomós érv volt, hogy mindenképpen angol nyelvterületen szerettem volna tanulni, Amerikában, főként San Franciscóban: az ottani kultúra ugyanis nagy hatással volt rám már azelőtt, hogy kimentem volna.

 

Milyen különbség van az itthoni és a kinti oktatás között?

Tapasztalataim szerint hatalmas eltérés van a kettő között, nagyon örülök hogy mindkét helyen tanulhattam. Amerikában sokféle művészeti egyetem van, különböző tanmenettel, én egy magánegyetemen tanultam, amely kifejezetten művészeti képzésre szakosodott. Egy festő alapította a ?20-as évek végén, most az unokája vezeti, és mindig is családi kézben volt. Rendkívül speciális a képzés, hiszen csak és kizárólag alkalmazott művészeket képeznek, a festés mellett az animáció és az illusztáció területén nagyon elismert. Szakmát tanítottak és én mint szakmát szerettem volna elsajátítani a festést. Nagyon gyakorlatias volt az oktatás, rengeteget dolgoztunk a műhelyekben, és abban is segítettek, hogy mindenki el tudja helyezni magát a kortárs festők világában. Az egyetem egyrészről tradicionális, akadémikus képzést nyújtott, másrészről viszont nagyon figyeltek arra, hogy a kötelező formák elsajátítása után mindenki rátaláljon a saját stílusára. Rengeteget változott az én stílusom is, ám nagyon fontos volt számomra, hogy a gyökereimből táplálkozzam. Arra támaszkodtam, amit még itthon tanultam, és ezt a tanárok, a közönség is értékelte. A San Franciscó-i képzőművészeti világ rendkívül gazdag. Volt olyan stúdióépület, ahol százötven művész (a divattervezőtől, a szobrászon át, a festőkig) alkotott. Ezeket a műteremépületeket kis fakkokra osztották fel, az enyémnek, az Art Explosion Studiosnak mindhárom emeletén volt 30 kis stúdió, ahol egymás mellett dolgozhattunk. Ez nemcsak inspiráló volt, de a kapcsolatépítés is könnyebben ment így. Igaz, drága hely San Francisco, de a művészet elérhető, és semmiféle sznobizmust nem tapasztaltam az ottani művészvilágban. Los Angelesben mindenki filmes, San Franciscóban pedig mindenki művész, akár a taxisofőr is az lehet mellékállásban.

Bedroom_72x48inches_2012_oil-on-canvas

Nem voltak kétségeid a kinti élettel kapcsolatban?

Ez olyan, mint amikor az ember végigsétál a szakadék szélén és miután elhagyta, döbben rá, hogy hol járt, meddig merészkedett. Annyira inspirált ez a lehetőség, hogy egyáltalán nem is gondolkodtam rajta. Tele voltam elképzeléssel, és csak ezekre koncentráltam, szinte elzártam magamat a külvilágtól. Kint ketten voltunk Diánával, a feleségemmel, nem voltak ott a barátaim, a családom, ezért rengeteg időm jutott festésre és rajzolásra. Három évig szinte semmi másra nem fókuszáltam, csak az alkotói munkára, jártam a múzeumokat és a galériákat. Mindezt nem azért tettem, mert óriási sikereket akartam elérni, egyszerűen csak a maximumot akartam kihozni magamból és jól akartam teljesíteni az egyetemen. Ma már nem biztos, hogy mindezt végigcsinálnám. San Francisco nagyon sokat változott az utóbbi pár évben, rendkívűl drága lett, nagyon sok képzőművész elköltözött onnan, és sok galéria is bezárt. Ettől függetlenül nagyon kreatív város még mindig.

 

Nem akartál tudatosan sikereket elérni, de mégis sikerült befutnod, hiszen elnyerted az egyetem saját díját, a Jövő tehetsége elnevezésű elismerést.

Ez nem pályázati díj, sokkal személyesebb annál, hiszen az iskola ítélte oda az elismerést. A festészet kisebb szaknak számított, így inkább családiasnak mondanám a képzést, ezért nagyon megtisztelő volt, hogy engem választottak. Nagyon sokat voltam akkoriban az iskolai műhelyben, sorra festettem az új képeket. Erre egy idő után felfigyelt a festőszak igazgatóhelyettese, akinek nagyon tetszettek a munkáim és az is, hogy mennyire kitartó vagyok, milyen sokat dolgozom. Miután végeztem, összeállítottam egy önálló tárlatot ? ez egyébként kötelező is a végzős diákoknak ?, ekkor kaptam az elismerést. Először fordult elő az iskola történetében, hogy ilyen nagyszabású diplomakiállítást rendeznek. Az American Art Collector művészeti magazin is beszámolt a tárlatról, és egy rövid dokumentumfilmet is készítettek velem arról, hogyan alkotom. A bemutatkozásom nagyon sikeres volt, a tizenhat kiállított képből tízet eladtam. Erre egyáltalán nem számítottam. Tavalyelőtt pedig bekerültem a Nyugati-part egyik legjobb kortárs galériájába.

 

Kint több kiállításod is volt, és számos képet eladtál, itthon azonban kevésbé ismerik a nevedet, mégis hazaköltöztél. Miért?

Annak, hogy hazaköltöztünk a feleségemmel, Diánával, leginkább családi okai voltak. Kilenc és fél évet éltünk Európától távol, és egy idő után a hatalmas távolság a szeretteinktől óriási teher volt. De a fél szívem még mindig ott van San Franciscóban.

Hottub

Az itthoni közönséget is meg szeretnéd hódítani? Vagy nem tervezel ennyire előre?

Én azt gondolom, hogy semmit nem érdemes tervezni a 21. században, de nagyon szeretnék komoly kapcsolatrendszert kialakítani itthon is. Még kívülállónak érzem magam, a kinti kapcsolataim erősebbek. Itthon grafikával foglalkoztam, filmeztem, nem festőként ismertek. Egyelőre kicsit idegen az itthoni légkör, hasonló, mint amikor megérkeztem San Franciscóba. Vannak ugyan terveim, de ezek még távlatiak. Annyi biztos, hogy minden időmet a festészetnek szeretném szentelni. A kinti életemet és kapcsolataimat semmiképpen sem szeretném elengedni, mert az egyik nagy álmom, hogy egyfajta hidat építsek ki a magyar és a nyugati-parti művészet között. Kaliforniában kicsit másként gondolnak a művészetre és a művészekre, ott nem feltétlenül kiváltság, ha valaki alkot. Rajonganak a művészetért, a múzeumi jegyárak megfizethetőek, tagsági kártyával kifejezetten. A remekművek, a híres alkotások mindenki számára könnyen elérhetőek. Ennek ellenére művészetileg nekem mindenképpen jót tett az, hogy hazajöttünk Európába.

 

Térjünk rá a művészetedre! Van valami különleges technika, amelyet alkalmazol?

Az anyag nagyon fontos a művészetemben, szeretek vele kísérletezni. Nekem még ezt tanították. A folyamat, ahogyan alkotom, tradicionális, és a klasszikus európai festészet modelljét követi, de használok modern eszközöket is. Az impresszionizmus (ma is élő) vonalán haladok. Először fotókat és rajzokat készítek, majd ezt követően egy fekete-fehér kompozíciós tanulmányt, aztán kezdek neki a munkának. Több rétegben viszem fel a festéket, amelyet sokszor festőkéssel visszakaparok, majd gyakran újrakezdem a folyamatot. Ez hosszú és megerőltető eljárás. Mostanában főként a belső tér és az emberi alak kapcsolata érdekel, hétköznapi jeleneteket ábrázolok, tudatosan nem használok szimbólumokat. Akademikus képzésemre alapozva a realista és az absztrakt között próbálom megtalálni az egyensúlyt. Volt egy sorozatom a fürdésről, a tisztálkodásról, amelyet a klasszikus műveket ihlető gondolatok inspiráltak. Szeretek elmélyülni egy témában, és többször újragondolni azt. Így észreveszem, miben javultam és min kellene még csiszolnom.

Morning-5-small

A képeid főszereplője mindig egy fekete hajú nő, akinek sokszor nem látszanak tisztán az arcvonásai. Ki ő, és miért homályos az arca?

Mindig a feleségemet, Diánát ábrázolom, ő a múzsám. A vonásai szándékosan nem kidolgozottak, szeretek teret adni a néző fantáziájának. Ha meg tudnék alkotni egy ikonszerű, univerzális arcot, akkor talán azzal dolgoznék, de ahhoz, hogy ilyet létrehozzak, azt hiszem, még nagyon sokat kell tanulnom, tapasztalnom és dolgoznom. Nem szeretek beállított pózokat festeni ? ha nem tanulmányt készítek ?, inkább igyekszem egy természetes pillanatot elkapni. Megfigyelek, lefényképezek egy-egy mozdulatot, helyzetet, utána tanulmányozom a formát, majd megfestem és kiegészítem a fantáziámmal. Nagyon személyes tevékenység a festés, egyrészt ezért is ábrázolom Diánát, mert vele szoros érzelmi kapcsolatban vagyok. Azzal, hogy őt ábrázolom, nem a feleségemet akarom megfesteni, hanem sokkal inkább a nőt ? talán ezért sem látszanak a vonásai, ezért nem akarom megszemélyesíteni.

 

A legtöbb képed egyetlen szobára fókuszál vagy egy cselekvést mutat be, mint például a fürdés. Ezek nagyon intim helyzetek, tevékenységek, és talán ettől kicsit zártnak, személyesnek érzem a képeidet.

A festés számomra olyan, mint az írás, csak nem tintával, hanem festékkel viszem vászonra a gondolataimat. Engem nagyon érdekel a fény-árnyék játék és a perspektíva. Már nagyon sokszor megkaptam az alkotásaimra a depresszív jelzőt, nemcsak a zárt terek ábrázolása, de a színek miatt is, hiszen nagyon sok szürkét használok. De ezzel a szóval semmit nem lehet kezdeni. A depresszió ?olcsó? vélemény, egy tévéshow-ban megállná a helyét, de azt gondolom, amit én csinálok, az ennél komolyabb. Kint nem depresszívnek nevezték a képeimet, inkább a mély jelzőt használták, és ez nagyon jól esett. Ezért is vagyok hálás, hogy San Franciscóban tanulhattam, mert egészen másfajta látásmódot sajátítottam el. Ott tiszta lappal indulhattam, nem az számított, kit ismerek, honnan jöttem, hanem az, mit tudok kihozni magamból.

 

Fischer Viktória

Fotó: tiborsimon.com